Egy évszázada komolyan fontolóra vették a népszigeti olimpiai stadion tervét

Az Arcanum Digitális Tudománytár Magyarország legnagyobb sajtóadatbázisa, ahol az elmúlt évszázadok újságjainak, magazinjainak több tízmillió oldalában kereshetünk, böngészhetünk, legyen szó napi- vagy hetilapokról, sportújságokról vagy női magazinokról. Ez a cikkünk az Arcanumban feldolgozott és kereshető források felhasználásával készült.

A huszadik század első felében nem az volt a kérdés, hogy rendezünk-e nyári olimpiát, hanem hogy mikor. Habár akkoriban még messze nem került olyan sokba az olimpia megrendezése, mint manapság, egy icike-picike dolog mégis hibádzott, amikor a budapesti rendezés szóba került: a stadion.

Az első olimpiákon ugyanis elég volt egy stadiont építeni, a legtöbb sporteseményt úgyis meg lehetett ott rendezni, a többit pedig ilyen-olyan, már meglévő csarnokokban, sátrakban, pályákon. De még uszoda sem feltétlenül kellett, ott volt arra a rendező város taván, folyóján kijelölt táv.

Aztán az 1936-os berlini olimpián ebben is változás történt, a stadion már nem volt elég, egy komplex sportközpont épült, amely szinte az összes sportágnak otthont adott. A világ olimpiarendezésre ácsingózó városai innentől kezdtek igazán nagyban gondolkodni, és ekkoriban vált biztossá, hogy az Újpest szomszédságában lévő Népszigeten nem épül olimpiai stadion. Addig azonban búvópatakként tört újra és újra felszínre a népszigeti olimpia gondolata.

A Népszigeten játszott az Újpest

A Népsziget, korabeli nevén Szúnyog- vagy Újpesti-sziget Budapest egyik bájosan elhanyagolt pihenőövezete az új építésű és méregdrága Marina-parti lakópark fojtogató szorításában. Régimódi csónakházak, vízi telepek, vállalati üdülők, gyerektáborok, huszadik századi hangulatot árasztó büfék sorakoznak a dús lombok alatt, és itt vannak az egykor virágzó Ganz hajógyár romjai is.

Pont itt, e romok helyén állt a Népsziget első és egyetlen stadionja, na jó, pályája, amelyet 1903 és 1922 között használtak a többnyire NB I.-es újpesti focisták, a nézőcsúcs 10 ezer volt. A Népszigethez kötődik a korai magyar labdarúgás egyik legdrámaibb eseménye is: 1912. december 1-jén az MTK a MAC-cal játszott (1-0), a drukkerek azonban nem tudtak visszajutni Pestre, mert a katonaság mozgósítás miatt lezárta az újpesti hidat, más átkelő pedig akkoriban nem volt. A szurkolóknak csónakokból eszkábáltak pontonhidat a szakadó esőben, közben be is sötétedett, a ponton pedig a hazaigyekvők súlya alatt elsüllyedt. Több százan mártóztak meg, a jéghideg vízbe senki nem fulladt bele, azt viszont nem tudni, hányan kaptak tüdőgyulladást a baleset után.

Ekkoriban már dübörgött az 1920-as budapesti olimpiarendezés gondolata, a legesélyesebb helyszín a Vérmező volt, a belvároshoz való közelsége miatt nem volt gond a közlekedés sem, egy bökkenő azonban akadt: a katonaság nem akart megválni az értékes gyakorlóterületétől, hiába volt – az őszi, néhány hetes újonckiképzéstől eltekintve – szinte egész évben bezárva.

Új helyszínt kellett hát keresni a 60-80 ezres olimpiai stadionnak – mondjuk, érdekes kísérlet lett volna egy ekkora monstrumot beszuszakolni a Vérmezőt övező házsorok közé. Mindez meglehetősen sürgős volt, mert az előzetes felmérések szerint a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 32 képviselője közül 21 Budapestet támogatta. A főváros vezetői kétségbeesett keresgélésbe fogtak, szinte minden olyan telek felmerült, ahová el lehetett helyezni egy stadiont. Köztük volt az a telek is, ahová az ötvenes években végül a Népstadion került – ezt a tulajdonos MÁV nem akarta odaadni –, de eljátszottak a lágymányosi és az aquincumi olimpia gondolatával is.

E problémák megoldását Gavrilo Princip ad acta tette, az első világháború miatt az 1916-os, egyébként Berlinnek ítélt olimpia elmaradt, az 1920-ast pedig Antwerpen rendezhette meg, Magyarország, Ausztria, Bulgária, Németország és Törökország sportolói háborús vesztesként nem is indulhattak a versenyeken.

Nőiboka-mentes terület

Mindez nem tántorította el Magyarországot attól, hogy olimpiát rendezzen és megépítse végre nemzeti stadionját. Hajós Alfréd építész és első magyar olimpiai bajnok a Tanácsköztársaság idején írt cikkében a Margitszigetre álmodta meg az olimpiarendezéshez nélkülözhetetlen stadiont. Igaz, a dicsőségesnek mondott 133 nap alatt az ideológiai máz az volt, hogy meg kell nyitni a Margitszigetet az alsóbb néprétegek előtt, és lehetővé kell tenni a tömeges sportolást. Nos, Hajósnak ebben a cikkében merül fel először lehetséges helyszínként a Népsziget, de legjobb helyszínnek a Margitsziget középső, Buda felé eső részét tartotta, nagyjából a Palatinus strandfürdő által elfoglalt területet.

A népszigeti olimpia leginkább kidolgozott terve Langer Károly és Mannó Leonidas nevéhez fűződik, akik 1921-ben álltak elő a reményeik szerint az 1928-as olimpiának otthont adó Egyesített Sporttelep ötletével. Ők már nagyban gondolkodtak, korukat meghaladva minden versenyszámot egymáshoz közel akartak megrendezni, és erre a Vérmező, de még a Margitsziget is alkalmatlan lett volna.

A Margitsziget ráadásul szórakoztatóközpont is volt, ami az egykori olimpikon atléta Mannó Leonidas szemében a sporttal teljes mértékben összeegyeztethetetlen:

„Hogy képzelik ők a sport komoly tréningjét? Hogy a sportoló ifjúság egyik szemével a trénerjére tekint, a másikkal pedig a női bokákban fog gyönyörködni?”

Az Isten háta mögötti Szúnyog-szigetet nézték hát ki mint nőiboka-mentes területet. Az alábbi tervrajzon látszik, hogy gyakorlatilag az egész szigetet beépítették volna, a téli kikötőt pedig 2200 méter hosszú, szélárnyékos evezőspályává alakították volna át. A szigeten délről észak felé így következtek volna a versenypályák:

• stadion 400-as futókörrel, 500-as kerékpárpályával, atlétikai és futballpályával,
• gigantikus, emeletes tornacsarnok,
• focira és gyeplabdára alkalmas ikerpálya a körülötte futó motorpályával,
• teniszpályák,
• lovaspólópálya,
• rögbi- és krikettpálya,
• a vasúti hídtól már északra a kutyaversenyek színhelye (itt amúgy most is kutyaiskola van).

És hol lett volna az uszoda? Nos, sehol, akkoriban, mint írtuk, nem volt kirívó Mannóék terve, miszerint az evezőspálya céljánál lett volna egy úgynevezett folyóvízi uszoda a Dunán.

A megközelíthetőséggel is lettek volna problémák, ez a terület rendkívül messze esett a várostól, a közösségi közlekedés nem volt kiépítve, bár kétségtelen, hogy egy hajójárattal vonzóvá lehetett volna tenni, de a tervekben szereplő, kicsiny hajóállomás alkalmatlan lett volna a forgalom lebonyolítására.

Fanyalogtak a Szúnyog-szigeten

Az építészek fantáziáját tovább birizgálta az olimpiai stadion, sőt, sportközpont ügye, még akkor is, ha az államnak erre pénze nem volt – bármennyire nagy vehemenciával vetette is bele magát a kérdés megoldásába a frissen kinevezett kultuszminiszter, Klebelsberg Kunó, aki végül iskola- és nem stadionépítőként vonult be a történelembe. Az a Klebelsberg, akiről a kormánypárti Új Nemzedék így írt:

„Klebelsberg Kunó gróf semmilyen fáradtságot nem kímél, maga állt a stadionépítő terv élére és elhatározott szándéka, hogy a Nemzeti Stadiont minél előbb felépítteti.”

Helyszínként Budapestnek már szinte az összes nagyobb, beépítetlen területe felmerült, az eddig felsoroltakon kívül a Városliget, az óbudai Kaszásdűlő, a fogaskerekű végállomásával szemközti pasaréti telek, illetve a Szentendrei-sziget déli része.

A Nemzeti Stadion megépítéséről immár törvény is született, és 1925-ben egy száztagú bizottság is felállt, amely a lehetséges helyszíneket tekintette meg. A régi lóversenytér (itt épült fel végül a Népstadion) és Pasarét mellett a Szúnyog-szigetre is kirándulást tettek, de az urak enyhén szólva nem voltak elájulva. Fanyalogtak a nagy távolság, a gondozatlan környezet miatt, és a fenntarthatósággal is akadt bajuk, mert attól féltek, hogy a nagy távolság miatt csak a jelentősebb nemzetközi versenyekre telne meg a stadion. És volt még egy szempont, amiről az Uj Nemzedék így írt:

„De célszerűtlen a terv már azért is, mert ha a Testnevelési Főiskola – az eddigi terveknek megfelelően – a Stadionban vagy mellette épül fel, lehetetlen kívánni a hallgatóktól, és a tanerőktől, hogy ugyancsak órák hosszat utazzanak oda és vissza és mérsékelt, havi jövedelmekből százezreket adjanak ki a villamosköltségekre.”

Klebelsberg kihátrált

A húszas évek második felében és a harmincas években folyamatosan változott a lehetséges helyszín, de egy dolog maradt állandó: érdemi előrelépés nem történt. Előbb a lágymányosi Nádor-kert tűnt biztos befutónak, 1926-ban úgy tűnt, hamarosan kezdődhez az építkezés, de közben újabb és újabb stadiontervek és -helyszínek láttak napvilágot a Gellérthegytől a Teleki térig, a Népligettől a kőbányai Fehér útig. És az 1925-ös negatív értékelés ellenére a Gömbös Gyula honvédelmi miniszter által favorizált Szúnyog-sziget is a lehetséges helyszínek között maradt egészen 1926-ig, amikor az árvíz és a talajvíz miatt lehetetlen volt megrendezni a cserkésztábort.

Teltek az évek, és a gazdasági világválság hajnalán már az egykor semmilyen fáradságot nem kímélő Klebelsberg Kunó se volt olyan lelkes, 1929-ben így nyilatkozott:

„A feladatok kellő sorrendbe állításának hiánya lenne az, ha mi egyszerre a legnagyobb intézményt hoznánk létre akkor, amikor Budapesten és a vidéki városokban az alapintézmények még nincsenek meg.”

A harmincas éveket végigkísérte a néhol személyeskedésbe, vádaskodásba torkolló, nagy stadionvita, amit jórészt három kiváló építész vívott meg egymással. Borbíró Virgil az óbudai Aranyhegyen, Maróti Géza Lágymányosban, Hajós Alfréd a régi lóversenytéren építette volna fel a nemzet stadionját. A nemzet stadionja Népstadion néven végül a régi lóversenytéren épült fel 1948 és 1953 között, helyén ma a Puskás Aréna áll.

A Népsziget – habár időről időre felmerül részleges beépítése a zöldterület rovására – megmaradt annak, ami volt: Budapest egy különleges hangulatú, zöld szigetének. És sokan nem bánnák, ha ez így is maradna.

Forrás a korabeli lapokon kívül: Zeidler Miklós: A Nemzeti Stadiontól a Népstadionig. In: Tanulmányok Budapest múltjából XXVI., Budapest, 1997.

Cikkünk az Arcanum támogatásával jelent meg.