A legendás 24 órás verseny legkeményebb győztese, aki egy nap alatt csak két körre adta át a volánt

2021. augusztus 21. – 20:26

frissítve

A legendás 24 órás verseny legkeményebb győztese, aki egy nap alatt csak két körre adta át a volánt
Louis Rosier az 1950-es Le Mans-i 24 órás verseny közben – Fotó: AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Szombatról vasárnapra nyúlva rendezik meg 89. alkalommal az egyik legismertebb és legkeményebb autóversenyt, a Le Mans-i 24 órás versenyt, ami mind a pilótákra, mind az autókra nézve iszonyatos terhelést jelent. Ezt ellensúlyozandó, manapság már pontosan be van határolva, hogy a három főből álló csapatok pilótái mennyit vezethetnek – fejenként minimum 6, maximum 14 órát, 6 órás időintervallumon belül maximum 4 órát -, de ez nem volt mindig így.

Ezt használta ki a Le Mans-i versenyek egyik legnagyobb győztese, a második világháború alatt a francia ellenállást erősítő Louis Rosier, aki (a legendák szerint) 1950-ben a 24 órából 23,5-et vezetett végig, így győzött.

Rosier versenyében nem ez volt az egyetlen érdekesség. Hajnalban egy hosszabb, 45 perces szereléssel elvesztette a hétkörös előnyét, de innen is fel tudott támadni, és akkor sem adta át a helyét a volán mögött fiának, amikor az éjszaka közepén egy bagollyal ütközve óriási monoklit szedett össze. Az már csak a hab a tortán, hogy a francia háborús hős egy francia autóval nyert a legendás francia versenyen.

Louis Rosier eredetileg motoron kezdett versenyezni, majd hamar átváltott négy kerékre, már csak azért is, mert az autókkal közelebbi, lényegében mindennapos kapcsolatban állt, a Clermont-Ferrand-ban található Renault-kereskedése ugyanis az egyik legnagyobb volt egész Franciaországban.

Erre alapozva építgette saját versenyzői karrierjét, ami eleinte a Le Mans-i 24 órás versenyen való indulásokat jelentette, később pedig egy viszonylag rövid, de így is 38 futamot jelentő Forma–1-es pályafutással egészítette ezt ki.

Rosier 1938-ban, az addigra már kétszeres Le Mans-győztes olasz Luigi Chinetti csapatában állt rajthoz a 24 órás versenyen, de 81 kör után kénytelen volt feladni a versenyt pilótatársával, Robert Huguet-vel. A folytatásra a második világháború miatt elég sokat várnia kellett, de 1949-ben ismét ott volt az indulók között, de ekkor sem ért célba. Abban az évben az idő közben olasz nemzetiségűből amerikaivá lett Luigi Chinetti szerezte meg harmadik Le Mans-győzelmét, nem is akárhogy: a 24 órás versenyen 1 óra 12 percre engedte át a volánt pilótatársának, Peter Mitchell-Thomsonnak, aki hajnali 4:26 és 5:38 között bizonyíthatott. Chinetti érdemeit emeli, hogy ekkor már 50 éves volt, mégis nemhogy kibírt majdnem 23 órát a pályán, de nyerni is tudott.

Rosier egy évvel később viszont nála nagyobb csodát tett, bár a sok helyen emlegetett „23,5 órát vezetett a 24-ből” megállapítás nem teljesen állja meg a helyét – de erről egy picit később.

Az 1949-es versenyhez hasonlóan Rosier 1950-ben is fiával, Jean-Louis Rosier-vel együtt nevezett be, méghozzá a kor egyik legerősebbnek tartott kocsijával, a nagyjából 200 km/h-s végsebességre és 190 lőerős teljesítményre képes Talbot-Lago T26 GS Biplace-szel.

Rosier a verseny leintése után – Fotó: Intercontinentale / AFP

Rosier a verseny ötödik körére a harmadik helyre jött fel, majd a harmadik óráig ott is maradt, amikor végre sikerült átvennie a vezetést. Hogy leszakítsa az őt szorosan követő üldözőbojt, egészen hihetetlen sebességet csikart ki az autójából, hogy mennyire nyomta neki, jól jelzi, hogy a Le Mans-i verseny történetében először futott 100 mérföld/óra (160 km/h) átlagtempó fölötti kört, ezzel megdöntötte az 1939-es sebességi rekordot.

Éjszaka, illetve a hajnali órákban sorra fogytak Rosier legnagyobb riválisai, miközben francia hősünk féltávnál, 12 óra vezetés után már hat kör előnnyel vezetett. Ezt a különbséget reggel 5-re hét kör előnyre tudta növelni, ám ekkor kis híján végzetes műszaki hiba történt Rosier kocsijának motorjában, így hosszú, nagyjából 45 perces szerelés következett.

A Le Mans-i 24 órás verseny hivatalos honlapjának beszámolója szerint Rosier szerelője, Robert Aumaitre volt a kulcsfigura, aki a szerelés előtt gyorsan pezsgőt nyomott a gyanút fogó versenyellenőrök kezébe, majd állítólag egy hatalmas szendvicsbe rejtve csempészte oda az autóhoz a cserealkatrészt, így meg tudták szerelni a motort.

Ezalatt természetesen a semmibe veszett Rosier hétkörös előnye, ahogy a versenyző összes energiája is elfogyott. Hogy frissítsen és könnyítsen magán, két (más források szerint három) körre átadta a volánt 25 éves fiának, Jean-Louis-nak, amíg ő megevett egy csomó banánt, hogy pótolja az elveszett energiát.

Mikor visszaült az autóba, már csak a harmadik helyen álltak, így nem bízhatott semmit a véletlenre, a leintésig maradt is a kocsiban, hátha sikerül megmentenie a versenyt. Reggel 9 órára kezdett is körvonalazódni, hogy ez sikerülhet, legalábbis 9-kor már újra Rosier vezetett, aki tényleg megszállottként hajtotta autóját.

Az sem állította meg, hogy a hajnali-reggeli órákban egy bagollyal ütközött, ami betörte a kocsi aprócska szélvédőjét, Rosier-nek meg egy jókora monoklit okozott.

Egyébként a 45 perces szereléshez hozzáadva a kisebbik Rosier által megtett 2-3 kört azt kapjuk, hogy Louis Rosier nagyjából egy órán át nem vezetett, vagyis többet volt a kocsiban, mint Chinetti az egy évvel korábbi sikere során.

A végére még az is belefért, hogy a végén kicsit kímélje az autóját a szintén privátként, szintén Talbot-Lago T26-tal induló Pierre Meyrat és Guy Mairesse előtt, akiket egy körrel előzött a záró szakaszban. Rosier végül rekordot jelentő 256 kört tett meg 24 óra alatt, de az első öt helyezett mindegyike megdöntötte az addigi, 1939-ben felállított távolsági csúcsot.

Hátrébb, hátrébb, az esélyesekhez képest valamivel gyengébb teljesítményű kategóriában a maga nemében még nagyobb rekord született, a brit Eddie Hall ugyanis egy pillanatra sem adta át a helyét Tom Clarke-nak, ezzel a mai napig az első és egyetlen versenyző a Le Mans-i 24 órás verseny történetében, aki egyedül tette meg a teljes távot – ő 236 kört csikart ki a Bentley-jéből.

Ami Louis Rosier-t illeti, 1956-ig minden évben ott volt a Le Mans-i verseny rajtjánál, de célba már egy versenyen sem ért. Eközben belekóstolt a frissen, 1950-ben világbajnoksággá szerveződő Forma—1-be is, és első szezonjában két harmadik hellyel az összetett negyedik helyén zárt az akkoriban verhetetlennek számító Alfa Romeót vezető 3F, vagyis Giuseppe Farina, Juan Manuel Fangio és Luigi Fagioli mögött. De begyűjtött egy győzelmet is a világbajnoki pontversenybe nem számító Holland Nagydíjon, ahol az Alfák pihenés miatt nem indultak.

1956-ban, 50 évesen, versenybalesetben vesztette életét. A Párizstól délre található Montlhéry versenypályán sodródott le az útról 1956. október 7-én, majd három héttel később, október 29-én belehalt a fejsérüléseibe.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!