2021. augusztus 12. – 05:09
Az 1984-es Los Angeles-i olimpián szerepelt először a programban a női maratonfutás, és a bemutatkozást megdöbbentő képsorok tették még emlékezetesebbé. Bár arról megoszlanak a vélemények, hogy az ijesztő állapotba kerülő, természetellenes pózba ránduló Gabriela Andersen-Schiess támolygása a reklámja vagy az antireklámja volt a női maratonnak.
A nők számára sokáig elég szűkös lehetőségeket kínált az atlétika, bár 1928-tól ebben a sportágban is részt vehettek az olimpiákon, elég kevés számban versenyezhettek, néhány ügyességi számból és sprintből válogathattak. 1960-ban volt először hosszútávuk, ami akkor a 800 métert jelentette, ehhez jött 1972-től az 1500 méter, ami még mindig elég rövid volt, tekintve, hogy a férfiak 5 és 10 ezer méteren, valamint maratonban (42,195 km) is versenyeztek.
A nőket a huszadik század elején elég buta indokokkal próbálták távol tartani a hosszabb távok lefutásától: attól tartottak, hogy a nők a futástól elveszítik nőiességüket, elmozdulhat a méhük, szőrt növesztenek a mellkasukon, a lábfejük pedig nagyobb lesz. Ezeken a hiedelmeken legegyszerűbb volt a gyakorlat segítségével túllépni, és az 1960-as évek második felében egyre több nő bizonyította, hogy semmi bajuk nem lesz attól, ha lefutnak például egy maratont. A legnagyobb áttörést Katherine Switzer hozta, aki az addig csak férfiaknak fenntartott Boston Maratonra egy kis trükkel nevezett be, és aztán le is futotta. Itthon Monspart Sarolta számított úttörőnek, aki 1972-ben a csepeli maratonon hekkelte meg a férfimezőnyt. Pár évvel később már női maratonokat is rendeztek, majd 1984-ben az olimpián is futhattak nők 42 kilométert, nagy ugrást téve az 1500 méterhez képest.
Los Angelesben ötvenen sorakoztak fel a rajtvonalon, köztük olyan nagyságok, mint az addig minden maratonján nyerő norvég Grete Waitz, de a portugál Rosa Mota és az amerikai Joan Benoit is kiváló maratonistának számított. Benoit lett az, aki elég hamar dűlőre vitte a versenyt, körülbelül négy kilométer után meglépett a többiektől, és hosszú szólója után körülbelül másfél percet vert Waitzre. Benoit mint első női győztes, beírta magát a történelemkönyvekbe, de Andersen-Schiess drámai befutója valószínűleg többek emlékezetébe ivódott bele kitörölhetetlenül.
Az olimpián 39 évesen induló svájci futó tapasztalt maratonistának számított, két nagyobb versenyt is megnyert az olimpia előtti évben, és ami esetünkben fontosabb, az egyiken a közel 30 fokos meleggel is sikeresen megbirkózott.
A Los Angeles-i olimpián sem ideális körülmények között tartották a maratont, magas páratartalom és 25–30 fok közötti hőmérséklet nehezítette a versenyt. Andersen-Schiessnek ez lett a végzete, az utolsó kilométerekre teljesen kiszáradt.
Az olimpiai maratonon nem kényeztették el különösen a futókat, összesen csak öt frissítőállomást állítottak fel, ami egy hűvösebb napon talán elég is lehetett volna, de a melegben több folyadékra volt szükségük a maratonistáknak. Andersen-Schiess mindezek tetejébe még azt a hibát is elkövette, hogy több frissítőállomást kihagyott. A maraton végén a Coliseum stadionban kellett még egy kört megtenniük a futóknak. Ez a többieknek nagyjából másfél percébe telt, míg a svájci versenyző hat percig küzdött.
A futót teljesen elhagyta az ereje, csak támolygott, teste megcsavarodott, bizonytalanul lépkedett, úgy tűnt, mindjárt megszédül, és elesik. Később azt mondta, a feje tiszta volt, de az izmai egyszerűen nem akartak neki engedelmeskedni. A marionettbábut idéző mozgás ellenére nem csuklott össze, rendíthetetlenül, bár felesleges kanyarokkal haladt a cél felé. A stadionban 80 ezer ember nézte elborzasztó küzdelmét. Egyszerre szurkolhattak annak, hogy valaki fogja már meg azt a nőt, vessenek véget a szenvedésének, és annak is, hogy valahogy érjen be a célba, legyen értelme a heroikus erőfeszítésének.
Andersen-Schiesshez többen is odaléptek, hogy segítsenek, de elhessegette őket – a maraton egyik szabálya, hogy tilos idegen segítséget elfogadni. Ha betámogatják, az a kizárását is jelentette volna. Olimpián volt is erre példa, az 1908-as játékokon az olasz Dorando Pietri fordult be először a stadionba, ő is többször megrogyott, míg végül a hóna alá nyúlva bevonszolták a célba. Hiába ért be elsőként, nem lehetett olimpiai bajnok.
Andersen-Schiess minden segítséget megtagadott, de sikerült is talpon maradnia, a mezőny 37. versenyzőjeként, óriási ovációtól kísérve célba ért. Ott azonnal elkapták a mentősök, és intenzív osztályra szállították a dehidratált nőt. Az orvosok végül azért hagyták versenyben, mert látták, hogy izzad, ami arra utalt, hogy nem száradt ki végzetesen. Amikor befejezte a maratont, több mint 41 fokos testhőmérsékletet mértek nála.
„Ha csak egy pillanatra is megálltam volna, hogy levegőt vegyek, soha nem értem volna célba” – mondta később Andersen-Schiess, akit a célba érkezése után két órával már ki is engedtek a kórházból. Először vízsugárral locsolták, majd jéggel hűtötték, és infúziót is kapott.
„Azt hittem, hogy valahol a stadionban biztosan van víz, de nem volt. Aztán azt mondtam magamnak, hogy amíg tudok futni, addig be fogom fejezni. Meg voltam győződve arról, hogy sikerülni fog. Nem bátorság, hanem akarat kérdése volt”
– emlékezett vissza az utolsó körére.
A futónő egy interjújában azt mondta, ha nem az olimpiáról lett volna szó, valószínűleg feladja a versenyt, de úgy érezte, hogy négy év múlva, 43 évesen már nem lesz lehetősége kijutni, így nem volt kérdés, hogy befejezi.
A svájci csapat orvosa, Bernhard Segesser szerint több ok vezetett ahhoz, hogy Andersen-Schiess ilyen állapotba került. Az orvos azt mondta, hogy a futó két frissítőállomást is kihagyott, az elsőnél lévő asztalt feldöntötte egy kenyai riválisa, majd az utolsó állomás mellett Andersen-Schiess simán elfutott.
Segesser úgy véli, a drámájában az is közrejátszhatott, hogy Andersen-Schiess kilógott a svájci csapatból. A futó hosszú évek óta az Egyesült Államokban élt már ekkor, a többiek nem nagyon fogadták be, későn is csatlakozott a csapathoz, és nem nagyon akarta használni a svájciak által kifejlesztett sportitalt, az Isostart sem, mert nem ízlett neki. Ráadásul az is kiderült róla, hogy az olimpiai maraton előtt néhány nappal hazarepült Idahóba, ami a klíma- és magasságkülönbség miatt hathatott rá negatívan.
Az Andersen-Schiess gyötrődését bemutató képsorok Svájcban is sokkolóan hatottak, síró emberek hívták telefonon a köztévét, arról érdeklődve, hogy él-e még a futónő. Pár nappal később közvélemény-kutatást is tartottak Svájcban, és a legtöbb válaszadó szerint a sport szégyene volt, amit a női maratonon láthattak a nézők.
A maraton egy médiakritikával foglalkozó műsor témája is lett, ott is azt feszegették, mennyire etikus eljárás a szinte öntudatlan sportolót kiszolgáltatott helyzetében megmutatni. Ezek ma is jogos kérdések, de az biztos, hogy Andersen-Schiess a kitartás egyik szimbólumává vált, és arra is mindig figyelmeztet, hogy okosan frissítsünk. Ez persze még most sem megy minden profinak, elit versenyzőket is látunk hirtelen összerogyni a maratonokon.