2021. július 29. – 04:53
frissítve
Bár a tokiói olimpia előtt picit megváltoztatták az olimpia szlogenjét, és már nem „Gyorsabban, magasabbra, erősebben”, hanem „Gyorsabban, magasabbra, erősebben – együtt”, azért még mindig átjön, hogy az emberi teljesítőképesség határának kereséséről és a rekordhajszolásról is szól a nagy sportesemény.
Egy japán olimpikon, Kanakuri Sizo is ezzel a céllal indult neki több mint száz éve, hogy részt vegyen élete első olimpiáján, a vége viszont egy megdönthetetlen negatív rekord lett.
Ismerjük meg a világ leglassabb, 54 év, 8 hónap, 6 nap, 5 óra, 32 perc és 20,3 másodperc alatt lefutott maratonjának történetét.
Sztorink 1911-ben, bő fél évvel az 1912-es stockholmi olimpia előtt kezdődik. Japánban, ha nem is teljes gőzzel, de azért folytak a válogatók, hogy kit küldhetnének Svédországba, szem előtt tartva, hogy bárki utazik is, az olimpiák története során először képviselheti majd Japánt. Végül két sportolóra esett a választás – a maratonfutó Kanakurira, illetve a sprinter Misima Jahikóra.
Misima története is elég érdekes, eredetileg ugyanis sportbírónak válogatták be a sprintversenyek selejtezőjére, de végül úgy döntött, ő is rajthoz áll. Sokat segített a szereplésében, hogy 170 centi magas volt – ekkoriban a japán férfiak átlagos testmagassága 150 centi körül mozgott. Beugróként gyorsan ki is tűnt a mezőnyből, és megkapta a kétfős japán olimpiai csapat egyik helyét.
A másikat hatalmas szenzáció övezte, a válogatók alatt ugyanis csak egy 40,2 km-es távot mértek ki a futóknak a maraton 42 195 métere helyett, így eleinte azt hitték, hogy Kanakuri 2 óra 32 perc 45 másodperces ideje világcsúcsot jelent – méghozzá nem is kicsit, ekkor ugyanis a svéd Thure Johansson 1909-ben elért 2:40:34,2-es ideje volt a rekord.
Arra, hogy valaki 2:32-es, hitelesített időt fusson, 1920-ig kellett várni, de ez a kis kalamajka sem zavarta meg a japánokat, és mivel időgépük nem volt, óriási reményekkel küldték el Misima mellett Kanakurit, hogy majd jól bizonyítsanak Stockholmban.
Csakhogy 1912-ben nem volt még annyira egyszerű az utazás, elég csak arra gondolni, hogy négy évvel korábban az orosz csapat 12 nap késéssel futott be Londonba, mert a julián naptárat nézték a Gergely-naptár helyett. Kanakuriéknak nem a kalendáriummal, pusztán a nem annyira globális közlekedéssel gyűlt meg a bajuk. Egyes források szerint 18, mások szerint 10 napig zötykölődtek előbb a transzszibériai vasútvonalon, majd hajón, hogy elérjenek a svéd fővárosba.
Hogy formában maradjon, Kanakuri minden egyes állomáson futóedzéseket tartott várakozás helyett. Ez nem lett volna gond, de pluszterhet jelentett neki, hogy útközben gondját kellett viselnie az egyik kísérőjüknek, aki lebetegedett. Ettől nem annyira tudott pihenni, illetve sok más kortársához hasonlóan úgy vélte, az izzadás legyengíti a szervezetet, így alig vitt folyadékot a szervezetébe az út alatt – épp ezzel legyengítve magát.
Mire Svédországba értek, Kanakuri eléggé meggyötört állapotban volt, szóval mindenre vágyott, csak a svéd nyárban szokatlan 25-30 fokos melegre nem (itt is eltérnek a források). Ennek ellenére rajthoz állt a maratoniversenyen, nem engedhette meg ugyanis, hogy szégyent hozzon hazájára, amely először van ott az olimpián.
Elájult, hazament
A folyadékpótlás hiányától és a melegtől viszont végleg teljesen kikészült, és futás közben elájult. Mire magához tért, egy svéd család gyűrűjében találta magát, ők ápolgatták, hogy ne legyen baja. Gyorsan ráeszmélve, hogy a verseny közben dőlt ki, annyira elszégyellte magát, hogy inkább összecsomagolt, és egy szó nélkül hazautazott – mit sem sejtve arról, hogy a 68 indulóból 32 hőgutát kapva feladta a versenyt (egyikük meg is halt), vagyis nem ő volt az egyetlen, aki nem jutott el a célig. A svéd szervezők hiába keresték a japán indulót, nem akadtak a nyomára, így hivatalosan eltűnt személyként kezelték.
Ebben az sem akasztotta meg őket, hogy Kanakuri az első világháború miatt végül elmaradt 1916-os berlini olimpián is ott lett volna, 1920-ban pedig ott is volt az indulók között Antwerpenben, ahol 2 óra 48 perc 45,4 másodperces idővel a 16. helyen végzett a mezőnyben. Kanakuri a következő olimpián, Párizsban is ott volt, de ezt a versenyt már nem tudta befejezni – igaz, itt már nem pattant meg mindenki elől szégyenében.
A japán maratonfutás atyja
A Stockholmból megszégyenülve hazatérő Kanakuri egy nagyon fontos tanulságot vitt magával Japánba: egészen máshogy, sokkal keményebben kell készülniük a japán sportolóknak, ha fel akarják venni a versenyt Európa legjobbjaival. Elévülhetetlen érdemei voltak a Tokió–Hakone kétnapos, 218 km-es egyetemi váltófutóverseny megalapításában – ez a hosszútávfutást népszerűsítette a japán diákok között, megalapozva a későbbi japán maratonfutás, illetve szervezett atlétika alapjait. Mégsem emiatt örvend világhírnek.
A 54 éves maraton
Mivel 1912-ben senkinek nem szólt, amikor elhagyta Stockholmot, mint már említettük, a helyi szervezők eltűnt személyként tartották nyilván. Alakja és története sokak érdeklődését felkeltette Svédországban, ahol csak „a japán, aki eltűnt – japanen som försvann” néven emlegették.
A sztori időről időre felbukkant, az 1965-ben meghalt svéd sportújságíró, Oscar Söderlund egyszer például viccelve arra kérte olvasóit, hogy ha összefutnának Stockholm külvárosában Kanakurival, szóljanak már neki, hogy vége a versenynek, és menjen haza. Az olvasói viszont nem futottak bele, legalábbis fizikailag nem, 1953-ban viszont ismét előkerült Kanakuri neve, ő volt ugyanis az abban az évben Boston maratont nyerő Jamada Keizo edzője.
Hogy pontot tegyenek a városi legendává növő Kanakuri történetének végére, Söderlund (írói álnevén Glokar Well) úgy döntött az olimpia 50. évfordulójának közeledtével, hogy megkeresi az eltűnt futót, akit pár évvel később furcsa felajánlással kínált meg a svéd állami tévé: menjen vissza Stockholmba, megünnepelni az olimpia 55. évfordulóját.
Kanakuri nem fogott gyanút, hogy 55. évfordulót ritkán ünnepelnek, így igent mondott. Csak Stockholmban közölték vele, hogy híres eltűntként tartják számon, és csak ekkor ajánlották fel neki,
ha van kedve, fejezze be az 1912-ben elkezdett maratont.
Kanakuri igent mondott, úgyhogy elutazott Stockholmba, hogy áthaladjon a célvonalon 54 év, 8 hónap, 6 nap, 5 óra, 32 perc és 20,3 másodperccel az után, hogy az olimpián elkezdte a versenyt.
„Hosszú verseny volt. Út közben megházasodtam, lett hat gyerekem és tíz unokám” – mondta Kanakuri a maratoni hosszúságú maratonról. A rekordja egyébként szinte biztos, hogy megdönthetetlen, a legtöbb versenyen ugyanis bizonyos idő után már nem számolnak beérkezőkkel, Londonban például aki nem teljesíti 8 órán belül a távot, azt úgy tekintik, hogy feladta a versenyt.
Kanakuri 1983-ban, 92 évesen halt meg. 2004 óta az ő nevét viseli a Tokió–Hakone verseny győztesének járó kupa, a japán futótársadalomért végzett munkájának pedig múzeum állít emléket.