Most kellene lennie az Európa-bajnokság bronzmeccsének, de miért nincs?

2021. július 10. – 19:55

Most kellene lennie az Európa-bajnokság bronzmeccsének, de miért nincs?
A magyar–dán bronzmérkőzés az Európai Nemzetek Kupáján 1964. június 20-án – Fotó: Képes Sport, 1964. június 23., 26. szám / Arcanum Digitális Tudománytár

Másolás

Vágólapra másolva

Ha minden a rendes ügymenetben zajlana, a július 11-i Európa-bajnoki döntő előtti napon játszanák a torna bronzmeccsét, de már 41 éve, hogy utoljára játszottak a csapatok a harmadik helyért. Az Eb-bronzmeccsek csonka történetében Magyarországnak is fontos szerep jutott, 1964-ben szereztük az eddigi egyetlen Eb-érmünket – nem sokkal később viszont felszámolták a helyosztót.

Kezdjük a múltidézést az 1964-es tornával és a magyar éremmel. A magyar válogatott nem jutott ki az első, összesen négy csapattal tartott Eb-re – vagy ahogy akkor nevezték, az Európai Nemzetek Kupájára –, a selejtezőben a későbbi győztes Szovjetuniótól kaptunk ki. Négy évvel később viszont már sikerült bekerülni a legjobb négy közé a torna zárószakaszában, méghozzá nem is akárhogy. Walest 4-2-es összesítéssel vertük, majd jött a nyolcaddöntővel felérő körben az NDK, nem akármilyen körítéssel.

„A kelet-berlini meccsen megjelent Jurij Gagarin, a világ első űrhajósa, sőt a kezdőrúgást Valentyina Tyereskova, az első űrhajósnő végezte el – emlékezett Mészöly Kálmán. – A keletnémeteket Sós Károly irányította. Elvárták tőlünk a továbbjutást, ott 2-1-nyertünk, míg a budapesti visszavágón háromszor is vezettünk, végül 3-3-ra zártunk”

- emlékezett vissza a párharcra Mészöly Kálmán, a válogatott tagja. Az NDK kiverésével jött Franciaország, de ők sem jelentettek akadályt Baróti Lajos csapatának, kettős győzelemmel 5-2-re nyerték a párharcot.

„Albert rálövi. Igen, ilyesmi is előfordult. Calejja és Zocco csodálkozva nézi. Ekkor még minden lehetségesnek tűnt” – Fotó és képaláírás: Képes Sport 1964. június 23., 26. szám / Arcanum Digitális Tudománytár

A madridi elődöntőben a házigazda spanyolok ellen a magyar futball legnagyobb alakja, Puskás Ferenc sem tudott annyit segíteni, hogy meglegyen a döntőbe jutás.

„Puskás Öcsi bácsi is ott volt a mérkőzésen, sokat segített nekünk, próbált súgni néhány dolgot. Rengeteg helyzetünk volt, Bene a 85. percben egyenlítette ki Pereda vezető találatát. Végül hosszabbítás után 2-1-re kikaptunk. Nagyon nehezen viseltem, legszívesebben szétvertem volna az öltöző falát”

– mondta Mészöly. A dühe érthető volt, a győztes spanyol gól például egy olyan szögletből jött, ami közben épp két játékos ápolta Nagy Istvánt, vagyis lényegében hármas emberhátrányban volt a magyar csapat a spanyolokkal szemben.

A korabeli közvélemény és Mészöly szerint is 1964-ben a végső győzelemre is esélyes csapattal utaztak Spanyolországba, és a keret alapján ez nem is volt túlzás. Mészölyön felül Mátrai Sándor, Sipos Ferenc, Bene Ferenc, Fenyvesi Máté, Albert Flórián, Tichy Lajos, Novák Dezső, Sárosi László, Solymosi Ernő, Farkas János, Varga Zoltán, Rákosi Gyula, illetve az akkor már 36 éves Sándor Károly is ott volt a keretben.

A döntőbe a spanyolok mellett a címvédő Szovjetunió jutott, a magyarok Dánia ellen játszhattak a bronzéremért. Baróti öt helyen cserélt a kezdőcsapaton, főleg addig nem játszó fiatalokat tett a csapatba. A bronzmeccs 1-1 után csak hosszabbításban dőlt el, Novák duplázott a ráadásban, így lett meg a magyar futball első és eddigi egyetlen Eb-érme.

Pár hónappal később, októberben az Eb-n szereplő csapatból 10-en is ott voltak a tokiói olimpián aranyérmes válogatottban.

Újabb Eb-bronzra viszont hiába pályázunk, ugyanis az 1980-as torna után az UEFA eltörölte ezt a mérkőzést. Az ok? Mint az UEFA esetében szinte mindig: a pénz.

Érdekesség, hogy az első és az utolsó bronzérmet is a csehszlovák válogatott szerezte meg, 1960-ban a franciákat verték 2-0-ra, 20 évvel később Olaszország ellen játszottak drámai, maratoni büntetőpárbajt – 1-1-es döntetlen után 9-8-ra nyertek tizenegyesekkel, a kilencedik, utolsó körben Fulvio Collovati rúgása volt rossz, addig sorban mind a 17 rúgás kapuba talált.

A kettő között 1964-ben a már említett módon a magyar válogatott, 1968-ban Anglia (a Szovjetuniót verve 2-0-ra), 1972-ben Belgium (Magyarországot 2-1-re verve), 1976-ban pedig Hollandia (Jugoszlávia ellen 3-2-re, hosszabbításban) lett bronzérmes.

A probléma az 1980-as Eb-vel volt, azon belül is a gyér helyszíni és tévés nézőszámokkal volt. Az olaszországi torna 14 meccsére átlagban 24 676 jegy fogyott, miközben a négy helyszín legkisebbikébe, a római Olimpiai Stadionba is legalább 66 ezren befértek volna. A csehszlovák–olasz bronzmeccsen, Nápolyban a 81 ezer férőhelyes stadionban csak 24 652-en voltak, a döntőre is csak 47 860-an mentek ki, hogy lássák, ahogy a nyugatnémetek 2-1-re nyernek a belgák ellen.

Négy évvel később az UEFA csavart kicsit a dolgon, belátva, hogy nem annyira nyerő a formula, amiben két csoportra osztották az indulókat, onnan a két csoportgyőztes egyből ment a döntőbe, a két csoportmásodik pedig a bronzmeccsre. 1984-re maradt a nyolccsapatos rendszer, de a csoportkör után elődöntők jöttek, és úgy a döntő – előbbiek pótolva a mérsékelt érdeklődésre számot tartó bronzmeccset.

Minden így is maradt 1996-ig, akkor viszont 8-ról 16-ra növelték a résztvevők számát, 2016-tól pedig már 24 csapattal rendezik a tornát. A létszámbővítés természetesen azért történt, mert így több mérkőzésből áll a torna, nőhetnek a tévés és egyéb bevételek, tehát több pénzt hozhatnak ki az Eb-ből – az 1980-as torna 14 meccse óta mára 51 mérkőzésre nőtt az Eb.

Mivel látható, hogy a jelenlegi vezérlőelv a több meccs = több pénz formula, furcsa, hogy az UEFA továbbra sem hozta vissza a bronzmeccs intézményét.