Európa első pornós kasszasikere a Vatikánban született

Vatikánról elég sok minden juthat az ember eszébe a mindenkori pápától kezdve a lenyűgöző művészeti gyűjteményen át egészen a tavaly kirobbant vatikáni kiszivárogtatási botrányig, amivel mi is részletesen foglalkoztunk. Az viszont aligha merül fel bárkiben, hogy a 16. század leghíresebb erotikus könyve, Európa első igazi pornós szenzációja is a Vatikánból indult útjára, pedig ez a helyzet. Az olasz reneszánsz I Modi című könyve a maga korában a popkultúra szerves része volt, és annak ellenére, hogy az egyház bőszen pusztította az összes példányt, ami a keze ügyébe került, az itt-ott feltűnő illegális másolatok több mint száz évig népszerűek tudtak maradni a kontinensen.

A pajzán Vatikán

A bizarr történet feltárásához, ha csak gondolatban is, de érdemes ellátogatnunk a Vatikánba, azon belül a világ egyik legnagyobb múzeumának számító, hatalmas gyűjteménnyel rendelkező Vatikáni Múzeumokba, ahol a négy Raffaello-szoba (Stanze di Raffaello) is található. A szobák a reneszánsz festészet egyik kiemelkedő alakjáról, Raffaello Sanzióról kapták a nevüket, a falaikat ugyanis az ő, illetve a tanítványai freskói díszítik. A szobák legnagyobbja a Sala di Costantino, ahol a látogatók Nagy Konstantin római császár életének mozzanatait tekinthetik meg,

egyes történészek szerint azonban egykor nem az első keresztény(nek tartott) császár, hanem pornográf freskók borították a falakat.

A Sala di Costantino ugyan papíron a Raffaello-szobák közé tartozik, de a legendás művész már halott volt, mire elkezdtek dolgozni rajta, így ezt a munkát a tanítványai végezték el. Köztük volt az a Giulio Romano is, aki paloták tervezésével, illetve bíborosok otthonainak dekorálásával szerzett magának hírnevet, de az utókor elsősorban úgy emlékszik rá, mint az I Modiban látható, szexuális aktusokat ábrázoló festmények megalkotója.

Az itáliai reneszánsszal foglalkozó, az I Modit a '80-as években kontextusba helyező történész, Lynne Lawner szerint Romano 1523-ban kezdett bele a Sala di Costantino falának dekorálásába, ami Raffaello tehetséges tanítványaként nem is volt túl kirívó. A történet viszont egy ponton váratlan fordulatot vett, Romano ugyanis egy megkésett fizetés miatt megorrolt VII. Kelemen pápára, a dühét pedig azzal vezette le, hogy tizenhat pornográf képet rajzolt fel a szoba falára. Lawner leírásához mindenképpen érdemes hozzátenni, hogy más történészek szerint ennyire nem izgalmas a képek története,

• népszerű elmélet, hogy azokat a Gonzaga család fejének, II. Frigyesnek a megbízására készítette egy általa tervezett mantovai palotába,
• de az is felmerült, hogy egy bizonyos Bibbiena bíboros megbízására kerültek a Sala di Consantino falára, és tizenhat híres római kurtizánt ábrázoltak.

Első ránézésre valószínűbbnek tűnik, hogy nem volt köze a Vatikánhoz a festményeknek, ám a 16. századi katolikus egyháztól – az emberiség történelmét figyelembe véve nem is túl meglepő módon – egyáltalán nem állt távol a szex és az erotikus művészet. Egyes források szerint például X. Leó pápa bíborossá akarta tenni Raffaellót, de a terv kútba esett, miután a művész meghalt – állítólag azért, mert a munkája mellett szó szerint annyit szexelt, hogy a szervezete nem bírta a terhelést. De azt is ki lehetne emelni, hogy a feljegyzések szerint az egyházi tisztviselők otthonaiban gyakran laktak családnév nélküli nők is, akik így tudtak titokban közel maradni a szeretőikhöz.

Ekkoriban még a bíborosok is simán lehettek nyíltan kanosak, legalábbis abból kiindulva, hogy a korábban már emlegett Bibbiena bíboros 1516-ban dokumentáltan történelmet írt azzal, hogy felkérte Raffaellót, hogy dekorálja ki a fürdőszobáját meztelen nimfákkal és utánuk kémkedő szatírokkal. A művész eleget is tett a kérésnek, és bár az egyház megpróbálta eltüntetni a freskót, végül sikerült megőrizni Raffaello művét.

Ez volt a reneszánsz A szürke ötven árnyalata

Függetlenül attól, hogy eredetileg a Sala di Costantino falára kerültek-e fel a festmények, önmagában emiatt biztosan nem váltak volna ismertté, ehhez kellett egy bizonyos Marcantonio Raimondi hathatós közreműködése is. Raimondi egy elég tehetséges másoló és nyomtató volt, akit leginkább Raffaello munkáinak terjesztéséről lehetett ismerni, de az igazi áttörést az hozta el neki, hogy Romano erotikus festményeit is lemásolta. A tizenhat kép szépen el is kezdett terjedni Róma környékén, VII. Kelemen pápa pedig azzal próbálta meg csillapítani a kedélyeket, hogy börtönbe vetette Raimondit.

A történetnek ezzel korántsem lett vége, a másolónak ugyanis több nagy hatalmú barátja volt, akik mind azt kérték az egyháztól, hogy engedjék szabadon a férfit. Köztük volt a költő, szatíraíró Pietro Aretino is, aki rettentően kíváncsi volt azokra a képekre, amelyek úgy felháborították a Vatikánt, hogy az alkotójuk keresztre feszítését pedzegették miattuk. Aretino nemcsak megnézte a képeket, hanem ihletet is kapott belőlük, és minden egyes aktus mellé írt egy témába vágó szonettet is. A képek és az írások végül együtt, egy kis könyvecskében lettek kiadva, melyet Aretino előszava szerint mindenkinek ajánlanak, aki

„szeret anélkül dugni, hogy megzavarnák ebben az édes tevékenységben”.

A könyv leginkább I Modi, vagyis Az Utak néven vált ismertté, de az Aretino pózai, A Tizenhat Gyönyör, vagy a latin De Omnibus Veneris Schematibus néven is terjedt. Végső soron persze tök mindegy volt, hogy hívták, az emberek imádták, a nyomdagép segítségével pedig Romano, Raimondi és Aretino hármasa létrehozták az első nyomtatott pornós szenzációt, amelyet Európa-szerte széles körben terjesztettek és másoltak. Az I Modi ráadásul nemcsak rengeteg pénzt hozott, hanem betört a mainstreambe, és egyfajta reneszánsz A szürke ötven árnyalataként a közbeszéd része lett. Olyannyira, hogy egyesek szerint még William Shakespeare is utalt rá a Téli regében.

Azt nem lehet megmondani, hogy összesen hány példányban nyomtatták ki a könyvet, de az biztos, hogy az illegális másolatok több mint száz évig népszerűek tudtak maradni. Modern újragondolásra viszont nem nagyon lehet számítani, az egyház és az európai országok irányítói ugyanis legalább olyan lelkesen vadászták le és semmisítették meg a könyveket, ahogy az emberek vették őket, így az eredeti változatból csak a szonettek maradtak meg az utókornak.

Az eredeti képekből csak néhány cenzúrázott darabka létezik ma már – ezeket a British Museumban lehet megnézni –, de a 18. században egy francia kiadványban feltűnt változatok a mai napig fennmaradtak. A könyvben Agostino Carracci a szonettek egy későbbi kiadásához készített karcainak illusztrációi kaptak helyet, ami kétségtelenül nem ugyanaz, mintha egy eredeti Raimondi-kiadást nézne az ember, de a British Museumban látható töredékekkel összevetve azért elég közel áll hozzá.