Dunaújváros eredetileg Mohácson lett volna

2021. április 04. – 11:07

Dunaújváros eredetileg Mohácson lett volna
Az Újváros-lakótelep Mohácson – Fotó: Szajcsán Éva

Másolás

Vágólapra másolva

A második világháború után Győrtől Mohácsig keresték a leendő vasmű helyét. Végül egy gondos szempontrendszer alapján Mohács minden települést maga mögé utasított. A későbbi nyertes Dunapentele fel sem került a listára. Ha nincs a Jugoszláviával való szakítás, akkor nincs Dunaújváros sem.

Képzeljünk el egy Dunaújváros nélküli világot! Az M6-oson talán még autópálya-lehajtó sem lenne, Kulcs és Rácalmás között kellene letérni róla, ha Dunapentelére, ebbe a mezőföldi kis halászfaluba akarnánk látogatni, de igazából sok látnivaló nem is lenne, az ember észre se venné, és már el is hagyta a települést Kisapostag felé. A vasműnek, a sztálinbarokk lakóházaknak, a megannyi iskolának, vasútállomásnak nyoma sincs. Ahogy a kézilabdacsarnoknak, a jégcsarnoknak és a futballstadionnak sem. Egyik csapat sem nyert országos bajnokságot, nemzetközi kupákat, a helyi SK focistái jó, ha meccset tudnak nyerni a megye kettőben.

Ami azt illeti, elég nagy esély volt arra, hogy a Dunai Vasmű és a hozzá tartozó, fénykorában 60 ezres város ne Dunapentelénél, hanem Mohácsnál épüljön fel. 1949-ben már az első lakótelepet is felhúzták, a tíz darab háromemeletes tömbház a mai napig látható a Mohácsot Péccsel összekötő 57-es főút mentén. Ha a városból kifelé megyünk, jobb kéz felől van az Újváros-lakótelep, balról a városi sporttelep és a nagy kiskereskedelmi élelmiszerláncok dobozai.

„Húsz nappal a kitűzött határidő lejárta előtt, december 15-re befejeződött a mohácsi kombinát lakótelepe hat házának felépítése – tudósított a korabeli sajtó. – Egy-egy épületben húsz komfortos, erkélyes lakás van. Az építés gyors befejezését az tette lehetővé, hogy a munkások között széles körben elterjedt a sztahánovista munkamódszer, a szakmunkáshiány pótlására pedig átképzőtanfolyamokat indítottak. A munka lendületét mutatja, hogy a dolgozók átlagos teljesítménye 110 százalékról 177,8 százalékra ugrott.”

A mohácsi Újváros-lakótelep – Fotó: Szajcsán Éva

Fizetni sem kellett

A kis lakótelepen kívül utak épültek, és korszerűsítették a város vasútállomását, új vasútvonalat is kezdtek építeni, majd az építők a tervrajzaikkal együtt sietősen elhagyták a várost, és a helyieknek azt üzenték: Bocs, a lakótelepet használjátok egészséggel, fizetni nem kell érte, szívesen!

De mi történhetett?

A kormány agrár-ipari országból ipari-agrárrá akarta változtatni Magyarországot, erről szólt az 1949-ben meghirdetett ötéves terv. Ahogy Gerő Ernő államminiszter fogalmazott az ötéves terv országgyűlési előterjesztésén: „A fő feladat most az, hogy a gyors iparosítás útján ne csak iparunk viszonylagos elmaradottságát számoljuk fel, hanem egyben mezőgazdaságunk évszázados elmaradottságát is.”

Ebben a munkában hárult fő feladat a tervezett mohácsi kombinátra, az ötéves terv legnagyobb beruházására.

Nyersvas kellett

Azt gondolhatnánk, hogy ha létezik szocialista nagyberuházás, akkor ez az volt. Pedig egyáltalán nem a kommunisták fejéből pattant ki először az ötlet. Az ország acéltermelése már a két háború között sem elégítette ki az igényeket, különösen egy revízióra és háborúra készülő ország igényeit. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938-ban hirdette meg a magyar hadseregfejlesztésről szóló győri programot.

A program végrehajtásához nyersvas kellett, és mivel a meglévő kohászat képtelen volt kielégíteni az igényeket, ezért az államnak kellett vasművet építenie. A nagyolvasztóművet a Duna mentén, méghozzá stílszerűen Győrben akarták felépíteni, a tervezési megbízást – a németek szövetségeseként kissé meglepő módon – a svéd–amerikai Brassert kapta. A vasérc itt is szovjet lett volna, a dél-ukrajnai Krivoj Rog bányáiból a Földközi-tenger érintésével a Dunán úsztatták volna fel, csakhogy nem államközi egyezmény, hanem a nácik által elfoglalt Szovjetunió bányáinak kirablása révén jutottunk volna hozzá.

A második világháború után 13 szempont alapján értékelték, hogy hol épüljön meg a vasmű. Íme, néhány érdekesebb:

  • A Duna mellett kellett, hogy megépüljön, mivel – akkor még – Jugoszláviából, valamint a Szovjetunióból vártuk a vasércet.
  • A pécsi szénmezőhöz is közel kellett lennie, mivel az első hazai iparikoksz-művet és a vasművet össze akarták építeni.
  • Jó lett volna, ha az ipari monstrum legalább 100 kilométerre van Budapesttől.

De ugyanígy számított az altalaj minősége, hordképessége, a belvízveszély, a terület bővítési lehetősége, a fővonalakkal való vasúti összekötöttség.

Végül az alábbi sorrend jött ki:

  • Mohács 11 pont
  • Sióagárd 8 pont
  • Nagymaros 7 pont
  • Tát és Vác-Budapest 6-6 pont
  • Dunaföldvár 5 pont

Mohács tehát messze megelőzte riválisait, hiszen a Duna mellett feküdt, közel a pécsi szénmedencéhez (ez utóbbi volt a döntő szempont, a szén drótkötélpályán érkezett volna a Dunához Pécs és Komló térségéből). Hogy mi szólt Mohács ellen? Mindössze a vasúti összeköttetés hiányossága, valamint a légóvédettség hiánya. Közel volt a második világháború, emiatt ekkor ez még kiemelt szempont volt. A listán Dunapentele, a későbbi Dunaújváros egyáltalán nem szerepelt.

Egészen a Cseléig

A Nehézipari Beruházási Nemzeti Vállalat 1949 tavaszán a mohácsi Kossuth Lajos utca 54. alatt ütötte fel főhadiszállását. A lakótelep építése elkezdődött, a létesítendő gyárnak azonban tervei még nem voltak. A háttérben a nemzetközi helyzet – A tanú című film szóhasználatával –: fokozódott. Jugoszlávia és a Szovjetunió egyre ellenségesebb hangot ütött meg, a jugoszláv kommunistákat kitagadták a béketáborból, és már megvolt Rajk László külügyminiszter koncepciós perének forgatókönyve. Az érintett erről persze még mit sem tudott. Rajkot azzal vádolták meg, hogy a jugoszláv kommunistákkal tartotta a kapcsolatot. A magyar–jugoszláv viszony egyre feszültebb lett, már-már háború fenyegetett, miközben a határtól alig 10 kilométerre tervezték felépíteni a szocialista nehézipar büszkeségét, a mohácsi kombinátot. A Népszava május elsején így számolt be az építkezésről:

„Öt év múlva Mohács az ország egyik legnagyobb iparvárosa lesz. A hatalmas ipartelep a Duna mentén egészen a Csele patakig nyúlik, amelynek habjai között 1526-ban II. Lajos halálát lelte. Nagy-Mohács dolgozói érzik, hogy nemzetté vált a nép.”

Nem véletlen, hogy visszaemlékezések szerint 1949 nyarán Gerő Ernő, Vas Zoltán, a Gazdasági Főtanács vezetője és Bebrits Lajos közlekedés- és postaügyi miniszter aggodalmaskodva járta végig Mohács, Sióagárd, Paks és Dunaföldvár környékét, de ekkor még nem módosítottak a helyszínen.

Autóbusz-állomás a Jókai Mór utcában Mohácson 1955-ben – Fotó: UVATERV / Fortepan

Már csak ez hiányzott: befurakodtak a fasiszták

A mohácsi helyszín kijelölői a Jugoszláviával való ellenséges viszonyra is reflektáltak, de különösebb ügyet nem csináltak a határ közelségéből: „Ha az ellenség egy gyárat el akart pusztítani, azt el is pusztította, tekintet nélkül arra, hogy az a határ közelében feküdt vagy sem. Ilyen körülmények között nem szabad egy mű rentabilitását ilyen okok miatt veszélyeztetni. A vasmű és kokszolómű évtizedekre készül, és nem két-három évre, ameddig egy háború eltarthat.”

Közben a Szabad Népben megjelent az 1956 után Franciaországba emigrált Tardos Tibor riportja a mohácsi építkezésről. A címe nem sok jót sejtetett:

„Pazarlás, gondatlanság, szabotázs, befurakodott fasiszták”

A cikk állítólagos szabotázst leplez le a mohácsi építkezésen, ahol ezerötszáz, az ország minden részéből összeverődött ember építi a lakótelepet. A munkások szállásán az ágyak bevetetlenek, a munkások kártyáznak, és többszöri kérdésre sem válaszolnak a szerző azon kérdésére, hogy hol találja a párttitkárt. Az ezerötszáz munkásból csupán 49 tagja a kommunista pártnak, és a szerző elszörnyedve osztja meg tapasztalatait: egy sincs közülük, aki tudná, hogyan bánjanak el az osztályellenséggel.

Túl közel Budapesthez, de nem baj

A cikktől függetlenül a jövő bizonytalan volt, az idő viszont sürgetett, hiszen 1950. január elsején kezdődött az ötéves terv, és ekkor már a vasművet kellett építeni, nem a lakótelepet és az utakat. A kormány 1949 kora ősszel megvizsgálta a 8 pontos Sióagárdot – ez már jóval északabbra volt, Szekszárd magasságában -, de arra jutottak, hogy túl sok földet kellene megmozgatni, és a tényleges építkezés csak jókora csúszással kezdődhetne.

Új helyszínek is szóba jöttek, a Budapest alatti Százhalombatta azonban túl szűk volt. 1949 őszén jelentek meg az első földmérők Dunapentele határában, ahol a sióagárdi 6 helyett csak 3,5 millió köbméter földet kellett megmozgatni. És hogy miért nem merült fel már 1948-ban, a lista felállításakor Dunapentele? Túl komolyan vették azt a szempontot, hogy nem lehet száz kilométeren belül a fővárostól.

Dunaújvárosi (akkor Sztálinváros) lakóházak és a Dunai Vasmű 1953-ban – Fotó: Gallai Sándor / Fortepan

Hivatalosan 1949 decemberében mondták ki, hogy a mohácsi kombinát Dunapentelén fog megépülni.

A tervezett mohácsi lakótelepen tíz lakóépület, négy kilométer út és egy 3,5 kilométer hosszú csatorna készült el.

Mindez 40 millió forintba került, de a tényleges veszteséget csupán 1,9 millió forintban állapították meg, hiszen a házakat lakják, az utakat használják, mindezt a városra, a Közlekedés- és Postaügyi Minisztériumra és állami gazdaságokra hagyományozták.

És hogy mi okozta a veszteséget? Alighanem a Bátaszék–Mohács vasútvonal félbehagyott építése: Mohácson 4 kilométer hosszan készült el az alépítmény, Bátaszéken pedig 7 kilométer hosszan már a síneket is lefektették. A síneket a hatvanas években felszedték, a Bátaszék és Báta közötti töltés ma is látható.

Soha nem vallották be, hogy a megromlott magyar–jugoszláv viszony volt az építkezés félbeszakításának, az építők sietős távozásának az oka. A hivatalos indoklás szempontjai az alábbiak voltak:

  • A legújabban feltárt talajviszonyok szerint a terület földrengésveszélyes.
  • A gyári lakótelep elhelyezésének lehetőségei kedvezőbbek Dunapentelén, jobban el tudna különülni a településtől.
  • A készáruk és egyes nyersanyagok szállítási útvonala megrövidül.

A coverfotót és a címlapképet Szajcsán Éva készítette.

Források: Sziklavári János: Széchenyi vasműtervétől a Dunai Vasműig. Magyar Tudomány, 2000/4. (Arcanum)

Miskolczi Miklós: Dunai Vasmű, 1938–1949. Valóság, 1973. január

Fonó György: Új város nő ki a földből. Népszava, 1949. május 1.

Tardos Tibor: Pazarlás, gondatlanság, szabotázs, befurakodott fasiszták a mohácsi építkezésen. Szabad Nép, 1949. július 24. (Arcanum)