Sok százan küzdenek a túlélésért a Las Vegas kaszinói alatti csatornarendszerben

Las Vegas az Amerikai Álom fellegvára – ahogy azt írta Hunter S. Thompson a legismertebb regényében, a Félelem és reszketés Las Vegvasban. A szerencse, a kaszinók, a neonfények és csillogás, meg persze a város imidzse is, szóval szinte a végtelenségig lehetne sorolni a jelzőket, amelyeket már ráaggattak a Mojave-sivatagban épült szerencsejáték-központra.

A járvány előtti években 42 millió turista fordult meg stripen, és több milliárd dollárt hagytak a játékgépekben és kártyaasztaloknál. A szórakozás azonban csak az egyik oldala Las Vegasnak, a fényűző felszín alatt húzódik a város sokkal sötétebb oldala. A magas pálmafák és giccses szállodák az ég felé vonzzák a tekintetet, így talán sokan nem is gondolnak arra, hogy mi történik a lábuk alatt.

Az éghajlatra jellemző, hogy ritkán esik az eső, de ha igen, akkor tényleg szakad. Hogy a hirtelen lezúduló csapadék ne öntse el a várost, az 1980-as években vízelvezető alagutakat és csatornákat kezdtek fúrni az utak alatt. Ahogy a város nőtt, úgy az árvízvédelmi rendszere is egyre szerteágazóbb lett, és idővel egyre több ember jelent itt meg.

Las Vegast a mélyben több száz kilométeres csatornahálózat szövi át, amely a társadalom peremére szorult embernek nyújt menedéket és otthont.

A föld alatt élő, csatornákba és járatokba húzódó hajléktalanok helyzetével már a kilencvenes években is foglalkoztak írók, dokumentumfilmesek és társadalomtudósok. A brit újságíró, Jennifer Toth 1993-ban megjelent The Mole People című könyve a New York-i aluljárókban élő hajléktalanok életét mutatta be. A könyv alapján Steve Dubler dokumentumfilmet forgatott Outside Society címmel, és amivel több nemzetközi díjat is elnyert.

Las Vegasban az Egyesült Államok egyik legszigorúbb hajléktalan-ellenes törvényei vannak érvényben, amin 2019 novemberében még tovább szigorítottak. A városi tanács ekkor fogadta el azt a törvényjavaslatot, amely a járdákon ülést, pihenést vagy „életvitelszerű tartózkodást” vétséggé nyilvánította, amiért akár hat hónap börtönbüntetés, vagy ezer dollárig terjedő pénzbírság járhat a város legtöbb negyedében. Emiatt sok hajléktalan inkább azt választja, hogy a csatornákba vonul vissza.

Félelem és reszketés Las Vegas alatt

2002 áprilisában Timmy „T.J.” Weberben eltört valami: megölte barátnőjét és annak fiát, a nő tizenéves lányát megerőszakolta, majd hetekig bujkált a rendőrök elől a Las Vegas-i csatornahálózatban. Az eset szerepelt az America's Most Wanted című realityben, ami a szélesebb közvélemény figyelmét ráirányította a város rejtett világára.

Egy helyi lap, a Las Vegas CityLife akkori szerkesztője, Matthew O'Brien megkérte egy szabadúszó újságíró ismerősét, Joshua Ellist, hogy nézzen szét odalent. „Végül én is lementem vele, és megdöbbentünk, amikor emberekkel találkoztunk ott. Először óvakodtak tőlünk, mi is tőlük, de aztán meglepődtem, hogy mennyien álltak velem szóba” – mondta O’Brien, aki ezután még évekig járta a katakombákat, és ismerte meg a benne élő embereket. Ekkor jött rá, hogy az alagutak egy saját szabályai szerint működő és szerveződő szubkultúrát rejtenek.

A hivatalosa statisztika szerint 2019-ben valamivel több mint hétezer hajléktalan élt Nevada államban, ám a valóságban ennél jóval magasabb lehet a számuk. A BBC már 2009-ben is arról írt, hogy csak Las Vegasban legalább 14 ezer hajléktalan lehet, közülük sokan küzdenek valamilyen függőséggel. O'Brien szerint legalább 300-400-an lehetnek azok, akik a csatornát választják lakóhelyükként, de ez a szám hétről hétre változhat.

Több tucat hajléktalannal készített interjút, az így szerzett élményeiből pedig könyvet írt. A föld alatti, posztapokaliptikus filmeket idéző világról szóló Beneath the Neon2007-ben jelent meg, és óriási siker lett, még a nemzetközi média érdeklődést is felkeltette a téma iránt, a riporterek valósággal özönlöttek Las Vegasba, hogy erről tudósítsanak.

„Az egyik oka annak, hogy a téma ekkora figyelmet kapott, az volt, hogy ez a világ közvetlenül a kaszinók neonfényei alatt létezik. Ha mondjuk Atlantában felfedeztem volna fel az alagutakat, akkor az nem lett volna ugyanilyen vonzó” – mondta O'Brien, aki egyszerre ismerős, pszichiáter és idegenvezető is az alagutakban.

A mellékjáratokban és kamrákban a hajléktalanok tereket alakítottak ki: matracokkal, székekkel és asztalokkal próbálják komfortosabbá tenni a sötét helyet. Egy Steve-ként bemutatkozó férfi a látogatóknak azt is elmondta, hogy Las Vegasban nőtt fel, és tulajdonképpen a város kaszinóiból él, úgynevezett ezüstbányász, aki a játékgépekben hátrahagyott érmék után kutat. Szerinte nagyon sok múlik azon, hogyan néz ki az ember, mert a kaszinókba nem egyszerű bejutni, ha valaki nem elég ápolt, akkor az őrök megállítják és kitessékelik.

Steve mennyasszonya, Katherine is ezekben az alagutakban élt, miután a férfi megígérte neki, hogy lejön a kábítószerekről. „El akarunk innen költözni, ez a fő célunk. Nem akarunk örökké így élni. Csak azért vagyunk itt, mert itt senki sem zavar minket. A rendőrség és az emberek sem igazán tudják, hogy itt vagyunk. Ez egy látótávolságon kívül eső hely. Jelenleg napról napra élünk, felkelünk, és túl kell élnünk, minden a túlélésről szól” – mondta Katherine.

Az víz elől menekülni kell

Az alagutak egy másik lakója, Iron az ABC újságírójának beszélt a helyzetéről 2009-ben. Amikor évekkel ezelőtt hajléktalanná vált, hónapokba telt, mire legyőzte a halálfélelmét, és bemerészkedett az alagutakba. Szerinte még előnye is van a föld alatti létnek, például a nyári kánikula sokkal elviselhetőbb, télen pedig melegebb van odalent.

Ugyanakkor életveszélyes hátránya is van a csatornának: a víz. Egy vihar során a járatok pillanatok alatt megtelhetnek esővízzel, a kialakult föld alatti folyók pedig mindent elsodornak, ami az útjukba kerül, legyen az egy páncélszekrény vagy egy autóroncs. Ilyenkor a rendszerben élők próbálják egymást figyelmeztetni, jelzik, hogy a város melyik részén esik éppen, és néhány értéküket felkapva még időben el tudnak menekülni az áradás elől.

Néha azonban történnek tragédiák, egy 2016-os áradás váratlanul érte egy alagútban élő párt, Jazzt és Sharont. A férfi túlélte, de Sharont elragadta az ár, és a holttestét egy mérfölddel távolabb találták meg. A nő egyike volt annak a három hajléktalannak, akik aznap fulladtak meg Las Vegasban.

Az alagutakban nemcsak emberek, állatok is élnek szép számmal. O'Brien látott már ott patkányokat és csótányokat, kóbor macskákat, rákokat és egyszer egy „Volkswagen méretű” pókot is. Pletykaként azt is hallotta, hogy néha még pumák is betévednek oda élelmet keresni.

A járatok több helyen viselik az itt élők nyomait, a falakat graffitik és legendás zenészek idézetei borítják. „Van valami az alagutakban – talán a kábítószer vagy az alkohol –, ami filozofikussá változtatja az embereket” – vélte O'Brien, akinek tavaly jelent meg az új könyve. A Dark Days, Bright Nights az előző könyve folytatása, és azokról az emberekről szól, akiknek sikerült kijutniuk az alagutakból. Egyikük a veterán Bill Richardson, aki az O'Brien által létrehozott jótékonysági szervezett segítségével küzdötte le a hajléktalanságot, és ma már egy texasi ranch-on dolgozik. Cynthia Goodwin szintén élt Las Vegas alatt, és később ő is Texasban, egy rehabközpontban kapott állást.