A dezertőr, aki lerombolta a szovjetek szupertitkos vadászgépének legendáját

Dezertálni sosem egyszerű feladat, de kétségtelen, hogy ezen a műfajon belül is vannak könnyebben és nehezebben kivitelezhető mutatványok. Előbbi kategóriába tartoznak az észak-koreai tisztviselők körében még ma is közkedvelt külföldi eltűnések, utóbbiba meg az olyan vakmerő esetek, mint az ugyancsak észak-koreai No Kum Szok 1953-as lelécelése, amikor a fiatal pilóta csak a véletlenek mesés összjátékának köszönhette az életét. Végül nem pusztán túlélte az akciót, de le is telepedhetett az Egyesült Államokban, és még százezer dollárt is kapott egy olyan amerikai ajánlat miatt, amiről egyébként fogalma sem volt.

Az amerikaiak ezzel egy működő MiG-15-ösre tették rá a kezüket akkor, huszonhárom évvel később azonban még egy ennél is nagyobb zsákmányt kaparintottak meg, amikor Viktor Beljenko hasonló körülmények között leszállt a Japánban található Hakodate repterén a szovjetek szupertitkos MiG-25-ösével. Az amerikaiak addig csak műholdas felvételeken és radarképeken találkoztak a vadászgéppel, és ezek alapján szentül hitték, hogy mindent lepipál, amit csak ki tudnak állítani ellene. Az ölükbe hullott repülő részletes vizsgálata alapján ugyanakkor hamar kiderült, hogy nem éppen ez a helyzet.

A MiG-25-ös kísértete

A nyugati világ először 1970-ben találkozott a később MiG-25-ként elhíresült géppel, amikor a szovjet légibázisokat pásztázó kémműholdak képei alapján egyértelművé vált, hogy az oroszok titokban egy új repülőt tesztelnek. A képek alapján egy megtermett vadászgépről volt szó, amit hatalmas szárnyakkal és egy pár óriási hajtóművel láttak el, ezt pedig elég aggasztónak tűnt sokak számára, mert ilyen paraméterekkel ugyanis nem tűnt lehetetlennek, hogy egy nagyon hatékony gépet készítenek a szovjetek. 1971 márciusában aztán olaj volt a tűzre, amikor az izraeli radarok egy különös új repülőt észleltek, ami a hangsebesség háromszorosát is túllépte, és őrülten magasra tudott emelkedni.

Ilyet sem az amerikai, sem az izraeli hírszerzés nem látott még, az elkövetkező időszakban pedig csak tovább nőtt a fenyegetés, a gépet ugyanis nemhogy utolérni nem tudták, de még a rá kilőtt rakétákat is simán lekörözte, és bőven kijutott a veszélyzónából, mire azok felrobbantak. A Pentagon hamar összerakta, hogy az Izraelben észlelt és a korábban a műholdas képeken látott gép egy és ugyanaz, ami

lényegében azt jelentette, hogy egy olyan szovjet vadászrepülővel állnak szemben, ami gyorsabb és jobban manőverezhető, mint bármi az amerikai oldalon.

Az amerikai vezetés a Foxbat kódnevet adta a gépnek, de mivel kizárólag a korábbi tapasztalataikra, elmosódott képekre és radaros észlelésekre támaszkodhattak, nem úgy tűnt, hogy egyhamar tudomást szereznek a gép valódi képességeiről. Pusztán ezek alapján viszont eléggé respektálták a szovjet gépet, olyannyira, hogy a legendás SR-71 Blackbirdöket a MiG-25-ösök fenyegetése miatt nem is merték a Szovjetunió légterébe küldeni. Ha minden a megszokott mederben folyt volna tovább, elképzelhető, hogy sokáig sakkban tartotta volna őket a szovjetek rejtélyes vadászgépe, 1976-ban azonban egy minden tekintetben mintapolgárnak számító szovjet pilóta hosszú évek vívódása és tervezgetése után dezertált, és tálcán kínálta fel nekik a repülőt.

A szóban forgó vadászpilóta Viktor Beljenko volt, aki már fiatalon belépett a hadseregbe, és eltökéltsége, valamint tehetsége miatt elég gyorsan elég magasra jutott a ranglétrán. Beljenko így nem meglepő módon sokkal jobban élt az átlagnál, és a tűzhöz is elég közel került, ám pont emiatt lassan felismerte a repedéseket a szovjet gazdasági és politikai rendszeren. Egy idő után már abban sem volt biztos, hogy az amerikai társadalom valóban olyan velejéig rothadt-e, mint amilyennek a szovjet propaganda megpróbálja beállítani, a kétségeit pedig csak fokozta, hogy éppen válófélben volt. Mikor Beljenko végül úgy döntött, hogy dezertál, saját elmondása szerint rettentően felszabadult, de azt ő is tudta, hogy nem lesz egyszerű kiviteleznie a menekülést.

A nem is olyan félelmetes repülő

Ahhoz, hogy sikerrel járjon, jó időre és tele tankra volt szüksége, és még így is csak Japánt vehette célba – Amerika ugyanis elérhetetlen volt a gyors, de az üzemanyagot valósággal zabáló MiG-25-ös számára –, de ez nem tántorította el, hetekig tartó várakozás után pedig ki is használta a kínálkozó alkalmat. Belenko szeptember 6-án több másik pilótával együtt szállt fel egy gyakorló küldetésre, fegyverekkel azonban egyik gép sem volt ellátva, így semmi sem akadályozta meg abban, hogy pár perccel később már Japán felé repüljön teljes sebességgel. Ahhoz persze, hogy a radarokat elkerülje, nagyon alacsonyan kellett repülnie, durván 30 méterrel süvített az óceán felett, és csak akkor húzta fel a magasba a gépet, amikor már elég mélyre behatolt a japán légtérbe.

A radarok ekkor rögtön észlelték, és nem is tudta azonosítani magát, de mire riasztották a japán vadászgépeket, ismét lesüllyedt, így le is rázta az üldözőit. Ezzel persze nem oldódtak meg a problémái az egészen idáig emlékezetből repülő pilótának, az üzemanyagja ugyanis vészesen fogyott, így ahelyett, hogy a Csitoze légibázison szállt volna le, Hakodate repterén rakta le a gépét. A japánoknak fogalma sem volt arról, hogy mi szállt le náluk – valószínűleg ezért engedték egyáltalán leszállni a gépet –, de Beljenko némileg megkönnyítette a dolgukat.

A landolás után kiszállt a pilótafülkéből, leadott két figyelmeztető lövést és közölte, hogy dezertálni akar. Mindezt egy olyan géppel, amit évekig sikertelenül hajkurászott a teljes nyugati hírszerzés.

Hakodate reptere hirtelen valóságos hírszerzési központtá vált, a gépet pedig hamar egy közeli légibázisra szállították, és néhány hét alatt részletesen ki is elemezték a MiG-25 képességeit – amiben amúgy sokat segített, hogy Belenko nemcsak a gépet, hanem a kezelési útmutatót is leszállította nekik. Így hamar kiderült, hogy a szovjetek nem egy könnyen manőverezhető szupergépet építettek, hanem egy olyan, tervezési hibákkal teli repülőt, amit legfeljebb egy nagyon specifikus feladatra lehet felhasználni. A MiG-25 vadászgép létére gyakorlatilag alkalmatlan volt a harci bevetésekre, csupán nagyjából arra volt képes, hogy nagyon gyorsan felszálljon, és elrepüljön valahova, ahol aztán felszereltségtől függően képeket készíthetett, vagy kilőhette a rakétáit, és aztán mehetett is haza.

A szovjetek vadászgépe ráadásul az SR-71-gyel ellentétben nagyrészt nem titánból készült, hanem acéllemezekből hegesztették össze kézzel, ami már csak azért is bizarr volt, mert az amerikaiak kémrepülőjéhez a CIA különféle kamuvállalatokon keresztül pont a szovjetektől vásárolta meg a ritka nyersanyagot. A korábban emlegetett hatalmas szárnyak így nem azért kerültek a gépre, hogy könnyebben lehessen vele manőverezni – ahogy azt korábban nyugaton hitték –, hanem azért, hogy egyáltalán a levegőbe tudjon emelkedni a gigantikus acéltest. A hajtóművek sem sikerültek olyan jól, mint az SR-71-nél, leginkább a hajtómű elejéről hiányzó kúpok miatt, így Mach 2,8 fölött egészen konkrétan akkora erő hatott rájuk, hogy megsemmisítették saját magukat. Emellett ráadásul a gép radarja is elmaradott volt.

Land of the free

Annak ellenére, hogy kiderült, a MiG-25 nem igazán jelent fenyegetést az amerikaiakra, a szovjetek azért legyártottak belőle több mint 1200 darabot, és ha másra nem is, propagandára remekül fel tudták használni, hogy övék második leggyorsabb repülőgép a világon. Még Beljenko gépét is visszakapták, mert a japánok darabokban és a dezertálást tartalmazó repülési adatok nélkül ugyan, de visszapostázták a szovjeteknek egy pofás 40 ezer dolláros számlával együtt. A befuccsolt modell így elsősorban a félelemkeltésben járt élen, de inspirációnak azért nem volt utolsó. Az amerikaiak ennek nyomán alkották meg a mai napig szolgálatban lévő F-15-öt, a szovjetek pedig a MiG-25-öt alakították át alaposan, így pedig megszületett a szintén mai napig használatos MiG-31, ami valósággá tette azt, amit annak idején az elődje csak megígért.

Viktor Beljenko végül nem tért vissza a gépével a Szovjetunióba, inkább maradt az Egyesült Államokban, ahol személyesen Jimmy Cartertől kapta meg az állampolgárságot. Az orosz dezertőr itt repüléstechnikai mérnökként dolgozott, az amerikai légierőnek is adott tanácsokat, valamint újra is házasodott, így teljesen sikerült beilleszkednie, pedig eleinte azért ez nem ment neki zökkenőmentesen. A Washington Post 1980-as cikke alapján Beljenkót eleinte minden lenyűgözte, mikor pedig először járt bevásárlóközpontban,

meg volt győződve arról, hogy a teli polcok és a sorban állás hiánya nem más, mint a CIA trükkje, amivel a dezertőröket akarják megtéveszteni.

A sorban állást a benzinkutaknál is hiányolta, azt is nehezen fogta fel, hogy az átlagos amerikai megengedheti magának a színes tévét, és a több szobás házat is, miután pedig megszerezte a jogosítványát, arra is hamar rájött, hogy ha lekapcsolják gyorshajtásért, nem kell rögtön megvesztegetnie a rendőrt. Egy alkalommal saját elmondása szerint véletlenül macskakaját vett magának konzerv helyett, ám mikor kiderült a dolog, csak annyit mondott, hogy sokkal finomabb volt, mint amit a Szovjetunióban az embereknek árulnak, később pedig más oroszok is finomnak találták a macskakaját.

Forrás: BBC, Wikipédia, Full Context