2020. november 23. – 05:07
frissítve
Az olimpiák történetének megkerülhetetlen jelenetévé vált a mexikói játékok 200 méteres síkfutásának eredményhirdetése, ami közben két amerikai atléta, John Carlos és Tommie Smith egy-egy fekete kesztyűs öklét az ég felé tartja a feketék polgárjogaiért tüntetve. Az viszont már ritkábban kerül elő, hogy négy évvel később, 1972-ben valami nagyon hasonló játszódott le, igaz, Wayne Collett és Vincent Matthews minden eleganciát nélkülözött, csak csípőre tett kézzel végigdumálták az amerikai himnuszt.
Vincent Matthews már az 1968-as mexikói olimpián is futott, a világrekorddal nyerő 4x400 méteres váltóval szerzett a aranyérmet, de négy évvel később így sem ő volt a legnagyobb favorit, hanem két csapattársa. John Smith, aki egy évvel korábban 440 yardon állított fel világcsúcsot, második lett a válogatón, amit Wayne Collett nyert meg 44,10-es idővel, a legjobb tengerszinten futott eredménnyel. Smith eljutott a döntőig, de már az elején meghúzódott, és nem tudta befejezni a versenyt. Matthews remek hajrával, 44,66-os idővel azért bebiztosította az aranyérmet az Egyesült Államoknak, míg az ezüstöt Collett szerezte meg a kenyai Sang előtt.
A kettős győzelemben aztán nem volt sok köszönet, a két futó pimasz viselkedése a helyi nézőket és a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot is megbotránkoztatta. Matthews és Collett eleve elég lazán állt oda a dobogóhoz, kicipzározott melegítővel, egyikük rövidnadrágban, de ezt még talán elnézték volna nekik. Amikor elkezdődött az amerikai himnusz, Collett mezítlábasan fellépett Matthews mellé, majd hol az állukat vakargatva, hol csípőre tett kézzel, az amerikai zászlótól elfordulva, beszélgetve tudták le a ceremóniát a 80 ezres olimpia stadionban, majd elég kelletlenül hagyták ott a dobogót is. Persze ekkor már a közönség is kifütyülte őket, amire válaszul a levegőbe emelték az öklüket, utalva a négy évvel korábbi Black Power-tüntetésre.
A futók tettére több magyarázat is született. Az egyik jól rímel az 1968-as olimpián történtekre, a két 400-as sprinter a feketék elleni elnyomásra akarta felhívni a figyelmet. Ezt erősíti meg Collett egyik interjúja, amit az eredményhirdetés után adott. Arról beszélt, hogy számára semmit nem jelent az amerikai himnusz, nem tudja tisztelni, mert az afroamerikaiaknak még mindig rengeteg nehézséggel kell szembenézniük.
„Nem állhatok ki, hogy elénekeljem ezeket a mondatokat, mert nem hiszem el, hogy igazak. Bárcsak azok lennének. Hiszek benne, hogy megvan a lehetőségünk egy gyönyörű országra, de nem hiszem, hogy képesek vagyunk ezt elérni”
– mondta az ezüstérmes.
Egy másik interjúban pedig arról beszélt, hogy hat-hét évig még megadta a tiszteletet a himnusznak, de ezt már nem tudta többé tiszta lelkiismerettel megtenni. „Elég sok minden megy rosszul, úgy érzem, hogy a fehér vezető réteg csak alkalomszerűen mutat érdeklődést. Nem törődnek velünk, hacsak nem csapunk egy kis zajt, hogy zavarjuk őket.”
A Chicago Tribune azt írta, Matthews a dobogós balhéval az amerikai válogatott edzőjének, Bill Bowermannek mutatott fricskát, aki szerinte el akarta lehetetleníteni az olimpiai szereplését. Gyakran kellett egyedül edzenie lepusztult létesítményekben, és többször átszelte Amerikát, hogy kisebb versenyeken bizonyítson, és bekerüljön az utazó csapatba.
Ha volt is feszültség Matthews és Bowerman között, akkor ezen az edző nagyvonalúan átlépett, mert ő mindent megtett, hogy megmentse sportolóit. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) gusztustalan bemutatónak minősítette a dobogós jelenetet, és retorziókat helyezett kilátásba. Bowerman szerint hülyét csinált magából két atlétája, de nem érezte olyan súlyosnak az ügyet, sikerült is rávennie Collettéket, hogy kérjenek bocsánatot. Ezzel azonban elkésett. A NOB-elnök, az egyébként szintén amerikai Avery Brundage az olimpiáról való örökös eltiltással sújtotta a két futót, és azt is elrendelte, hogy dobják ki őket az olimpiai faluból.
Bowerman még próbálta visszakozásra bírni Brundage-ot, és nem más ment vele követségbe, mint Jesse Owens, aki feketeként négy olimpiai aranyérmet nyert 1936-ban a tribünön helyet foglaló Adolf Hitler előtt. A helyzetet csak árnyalta, hogy Brundage-ot rasszistának tartották, amit jól megalapozott azzal, hogy az 1936-os játékokon az amerikai csapat vezetőjeként semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy sportolók náci karlendítésekkel léptek dobogóra, és olyan eseteket is feljegyeztek, hogy nyíltan dicsőítette a náci vezetést.
A tárgyalás még annak ellenére is összejött Brundage-dzsal, hogy az olimpiák történetének legsötétebb napja zajlott. Palesztin terroristák törtek be az olimpiai faluba, és az izraeli csapatból több túszt is szedtek, három embert pedig megöltek. A NOB-elnök a tárgyaláson hajlandóságot mutatott, hogy felfüggesszék a két sprinter büntetését, de utóbb kiderült, nem csak rajta múlt. Bowermant is villámcsapásként érte, amikor kitudódott, hogy az amerikai csapatvezetés is inkább azon dolgozott, hogy tiltsák el Matthewséket. Így hiába küzdött értük, nem indíthatta el őket a szintén arannyal kecsegtető 4x400-as váltóban, nélkülük pedig nem volt meg a csapat.
Matthews és Collett eltiltása érvényben maradt, soha többé nem indultak olimpián, de ügyüket újra és újra felemlegetik. Idén nyáron Brian Lewis, a Karibi Olimpiai Bizottságok Szövetségének elnöke szólította fel a NOB-ot, hogy ha 48 évvel később is, de rehabilitálják a két futót. Ez egyelőre nem történt meg, de az utóbbi években elég élénk vita folyik arról, hogy van-e joguk a sportolóknak az olimpián megjeleníteni politikai véleményüket. A NOB szabályai korlátozzák ezt, de az 1968-as és 1972-es példa is mutatja, hogy ennek nem nagyon lehet gátat szabni.
Források: Boston Globe|The Olympians|Wikipedia|Insidethegames
