Azt mondták, önző vagyok, a könnyebb utat választottam, gyilkos vagyok, Istent játszottam

Egy terhesség számos okból végződhet vetéléssel, ahogy számos módja lehet annak is, ahogyan egy érintett nő és a társa megküzd a veszteséggel. A vetélés biológiai és lelki hátteréről egy szülész-nőgyógyászt és egy pszichológust kérdeztünk egy korábbi cikkünkben, egy másikban pedig bemutattuk Luca, Boglárka és Erika személyes veszteségélményét. Ezúttal két olyan nő meséli el a történetét, akiknek életük legnehezebb döntését kellett meghozniuk akkor, amikor a várandósságuk közben egy súlyos genetikai rendellenesség merült fel, és szülőkként nekik kellett határozniuk a baba sorsáról.

Anna a terhessége 13. hetében járt, amikor közölték vele, hogy a babája beteg, és azt gondolta, inkább kiugrik az erkélyről, mintsem hogy szembenézzen azzal, ami a diagnózis után következett. Zsanett még a műtét előtti éjszakán is azt ismételgette a párjának a telefonban, hogy az orvosok tévednek.

Ehhez a döntéshez rajtunk kívül senkinek semmi köze

Sevcsik Anna

Két lányom volt már, amikor egy válás után a második házasságomban is hamar babát terveztünk. Várandós is lettem, de a hetedik hét felé elkezdtem vérezni. Az orvos megnyugtatott: mivel nem voltak komoly tüneteim és szívhangot is észlelt, elengedett. Mivel továbbra is aggódtam, elmentem egy orvos ismerősömhöz, hogy ő is vizsgáljon meg. Rám tette a kezét, és mondta, hogy nincs szívhang. Ez a 9. héten történt, előjegyeztek műtétre. Számomra felszabadító volt hallani azt az orvosi tanácsot, hogy elég egyszer menstruálnom, és már próbálkozhatunk is a következő fogantatással. Hamarosan újra várandós lettem, és megszületett Berci, majd nem sokkal ezután Samu, de szerettünk volna egy kislányt is.

És újra teherbe estem. Aki viszont átesett valaha vetélésen, attól hiába kérdezi bárki, hogy mi a helyzet, sose mondja majd, hogy minden remek. Állandóan néztem a vécépapírt, hogy véres-e, a várandósság elején attól szorongtam, hogy esetleg őt is elveszítem.

A kombinált teszt után felhívtak, hogy közepes szintű kockázata van annak, hogy a baba Edwards-szindrómás, ami egy élettel nem összeegyeztethető rendellenesség.

Sokkot kaptam, de gyorsan dönteni kellett a következő vizsgálatok közül, mi a lepényi mintavételt választottuk. Bárkivel beszélgettem, azt mondogatta: nem biztos, hogy baj van, minden rendben lesz, az ultrahang jó volt, ott a négy egészséges gyerekem. Azelőtt úgy voltam vele, hogy soha nem szeretnék megszakítani egy várandósságot, bármikor jön a baba, jöjjön. Aztán egy biológus felhívott: a baba beteg.

Ez a terhesség 13. hete után történt. A kórházban úgy éreztem, inkább felmegyek a harmadik emeletre, és kiugrom az erkélyről, mint hogy ezt végigcsináljam.

Az orvos a műtét előtt azt mondta, ha sírok, akkor kiküld.

A műtőben sokáig egyedül voltam, hideg volt, és egy szót sem szólt hozzám senki. A véres lepedőt sem segítettek kiszedni alólam, miután felébredtem. A műtét után bent kellett maradnom pár órát. Mikor minden szobatársamat elengedték már, bejött a férjem. A nővér ki akarta zavarni, én pedig a bennem felgyülemlett érzelmektől feldúltan, sírva kértem, hogy hadd maradjon.

A férjem megkérdezte, megkaphatjuk-e a babát, hogy eltemethessük. Azt mondták, nem lehet. Erről azóta tudom, hogy nem igaz, és ez méltatlan. Éjszaka két frissen szült anyát fektettek mellém. Egyikük megkérdezte, hogy mikor szültem? Azt válaszoltam, hogy nekem most halt meg a babám.

Mikor később a történetünket megosztottam a Facebookon, sok ítélkező reakció érkezett.

Azt mondták, önző vagyok, a könnyebb utat választottam, gyilkos vagyok, Istent játszottam.

Megdöbbentett, hogy bárhogyan dönthettem, találtak volna okot a támadásra. Ha megtartom a babát, akkor azért, ha pedig nem, akkor azért. Pedig ehhez a döntéshez rajtunk kívül senkinek semmi köze.

Két év és sok feszült várakozás, vizsgálat után végre megint pozitív lett a tesztem. Éreztem, hogy valami nincs rendben, és valóban: a vizsgálaton nem volt szívhang. Ez a kórházi élmény egészen más volt, mint a korábbi: a műtős zsebkendővel törölte le a könnyeimet, mikor sírtam, az aneszteziológus pedig egy simogató, megtartó kézfogással adta be az injekciót.

Ezután nem sokkal várandós lettem, épp akkor, amikor már elengedtem, hogy lesz még egy, ötödik gyerekem. Ezúttal is vérezni kezdtem, és az orvos azt mondta, nem valószínű, hogy meg fog maradni. Azt kértem, várjuk meg, hogy természetes úton menjen el. Másfél héttel később sem vetéltem el, ezért elmentem egy ultrahangra. A vizsgálaton szívhangot észleltek, de a magzat mellett találtak két nagy hematómát is. Hétről hétre jártam ellenőrizni, annyira féltem, hogy elveszítjük. Az ötödik kisbabám születésekor azt mondta a férjem, hogy sosem látott olyan boldogságot az arcomon, mint mikor azt a régóta vágyott kisbabát rám tették.

Én még mindig tudnék kisbabát vállalni, ha érkezne. Bár öt gyermekem van, valójában nyolcgyerekes anya vagyok. Amikor megkapom ezeket az ítélkező kérdéseket, hogy csok miatt, vagy vallási okokból van-e ennyi gyerekem, akkor egyszerűen azt mondom, hogy azért van ennyi, mert számomra nincs náluk nagyobb boldogság.

A műtét előtti éjszaka is azt gondoltam, hogy biztos csak félrenéztek valamit

Zsanett

A párommal még nem tudtuk feldolgozni a történteket, de szerintem ezt nem is lehet. Megtanulhatunk együtt élni a múlttal, de soha nem fogjuk elfelejteni.

Januárban derült ki, hogy terhes vagyok. Nagyon örültünk a babának, de a várandósság nagyon megviselt. Sokat hánytam, napokig nem tudtam enni, mert állandóan rosszul voltam. Egy hónap alatt 12 kilót fogytam. Utólag kiderült, hogy az állapotom, a rosszullétek összefüggésben álltak a baba betegségével.

Nagyon legyengültem, éreztem, hogy valami nincs rendben, ezért hetente, kéthetente jártam orvoshoz. A 12. héten csináltak egy hüvelyi ultrahangot, és gyanúsan sokáig figyelték a monitort. Mondogattak mindenféle latin kifejezéseket, amiből én semmit nem értettem, és ugyanazt a számot ismételgettek: 4,8. Rákérdeztem, hogy ez mit jelent pontosan, de nem kaptam választ. Mindeközben láttam a monitoron a babát, aki virgonckodott a hasamban. Nagyjából 30-40 percet töltöttem a vizsgálóban, a párom pedig kint várt a folyosón.

A vizsgálat végén azt mondták, hogy készüljek fel a legrosszabbra, mert

nagy az esélye annak, hogy a baba Down-szindrómás. Nem emlékszem arra, hogy utána miről beszéltek, mert sokként ért a hír. Csak sírni tudtam és nagyon megijedtem.

Ezután elküldtek egy genetikai betegségekre specializálódott szakemberhez. Egy héttel későbbre kaptunk időpontot a megyei kórházba, ahol kedvesek és emberségesek voltak velünk. Elvégeztek még egy hüvelyi ultrahangot, ami ugyanazt az eredményt mutatta. Ezután felajánlottak két lehetőséget: csinálnak egy ingyenes magzatvíz-mintavételt, vagy vért vesznek, ami 220 ezer forintba kerül. Ez utóbbiból 100 százalékosan meg lehet állapítani azt, hogy a baba valóban beteg vagy sem. Végül a magzatvíz-mintavételt választottuk, bármennyire ijesztően hangzott is.

A várakozás volt a legrosszabb része az egésznek. A párommal bíztunk abban, hogy jó híreket kapunk majd. Azonban a leletekből az derült ki, hogy a kisfiunk a Down-szindróma mellett szívfejlődési rendellenességgel is küzd. Gondolkodtunk azon, mi lenne a legjobb nekünk és a babának. Ekkor találtam rá egy Facebook-csoportra, amiben sorstársakra leltem. Az ő segítségük és támogatásuk is kellett ahhoz, amin keresztülmentünk. Emellett természetesen az orvosi szakvéleményt is meghallgattuk.

Nem szerettünk volna a babának rossz életet. Nem szerettük volna azt, hogy két-három éves korában kelljen majd elengednünk. Így a terhességmegszakítás mellett döntöttünk.

Áprilisban feküdtem be a kórházba, ahol történt némi félreértés. Nekem végig azt mondták, hogy meg fognak műteni, és nem leszek magamnál, amikor a beavatkozás megtörténik. Viszont a kórházban arról tájékoztattak, hogy felhelyezik a tágító pálcikákat, majd másnap beindítják a szülést. Borzasztóan megijedtem, mivel késő este volt, és a párom is csak reggel tudott bejönni hozzám.

Reggel kiderült, hogy az orvosok elbeszéltek egymás mellett, és végül megműtöttek. Annak ellenére, hogy akkor már 17. hetes terhes voltam, vagyis a protokoll szerint már meg kellett volna szülnöm a magzatot. Viszont a fiam nem fejlődött rendesen, így kisebb volt, ezért nem volt kockázatos az operáció.

A műtét előtti este pokoli volt, mert tudtam, hogy már nincs visszaút. Egész éjszaka sírtam, és arról beszéltem a szüleimnek, barátnőimnek és a páromnak a telefonba, hogy én ezt nem akarom. Biztosan csak félrenéztek valamit.

Mindenki nyugtatgatott, azt mondták nekem, hogy jól döntöttünk. A műtét rendben ment, de amikor magamhoz tértem, teljesen összetörtem. Tudtam, hogy a fiam már nincs, és ez máig felfoghatatlan számomra. Vannak napok, amikor azt hiszem, hogy még mindig itt van a hasamban, és nemsokára megszületik.

Mielőtt elhagytam a kórházat, megkaptam a zárójelentést, amit elolvastam, de bár ne tettem volna. Mindent részletesen leírtak benne, és a rémálmaimban rendszeresen visszaköszön mindaz, amiről olvastam, a műszerekről és az operációról. Egy hónappal a műtét után megkaptuk a szövettan eredményeit, amiből megtudtuk, hogy a méhlepény is kezdett elhalni. Ez azt jelenti, hogy ha meg is tartjuk a kisfiunkat, akkor is meghalt volna a 20. hét után, és még az én egészségemet is kockára tettük volna. A vizsgálat azt is kimutatta, hogy nem örökletes betegségről van szó, azaz nincs kőbe vésve, hogy ha legközelebb teherbe esem, akkor ugyanez fog történni.

Pár hét múlva visszamentem kontrollra, amit csak még több orvosi vizsgálat követett. Ugyanis az orvosok találtak egy jóindulatú, ritka cisztát az egyik petefészkemben, ami születésem óta ott lehetett, mégsem vette észre senki. A cisztát júliusban laparoszkópos műtéttel eltávolították. Mindeközben megkaptam egy nőgyógyászati szűrővizsgálat eredményét, miszerint van némi elváltozás a méhnyakamon.

Az orvosok azt mondták, amíg nem leszek újra teljesen egészséges, addig nem próbálkozhatunk a kisbabával. Nem tudjuk, ez mikor lesz, és csak telik az idő. Pedig a párommal már fejben berendeztük a gyerekszobát, és arról beszélgettünk, hogyan tudjuk a házunkat gyerekbiztossá tenni.

A feldolgozásban sokat segítenek a Facebook-csoportban megismert sorstársak, és az is könnyít a lelkemen, ha beszélhetek a történtekről. Szerintem azért is nehéz ezzel szembenézni, mert

nagyon kevés információt találni ilyen esetekről. Pedig fontos lenne, mivel én is váratlanul csöppentem bele, és azt se tudtam, merre nézzek, merre induljak el.

Sokszor rámtör a szomorúság, az is előfordul, hogy napokig csak sírni tudok, de máskor nyugodt tudok maradni. Sokáig hibáztattam is magamat, azt gondoltam, hogy aláírtam a nyilatkozatot a műtét előtt, vagyis beleegyeztem abba, hogy a baba meghaljon. Ekkor megpróbálok arra gondolni, hogy ez volt a jó döntés.

Nem rosszat tettem, hanem megmentettem a fiamat a szenvedéstől.

A párommal arra fókuszálunk, hogy ha a baba nem lett volna, akkor talán soha nem derül ki, hogy van egy ciszta a petefészkemben. A fiamnak az volt a küldetése, hogy észrevegyék a bajt és meggyógyítsanak. Így van esélyünk arra, hogy egészséges gyerekeink legyenek.