A vetélés komoly veszteségélmény, de a hallgatás sokszor nem segít

Egy magzat elvesztése tabutéma és nem beszélünk róla, sőt gyakran azt sem értjük, mi történik ilyenkor az anya testében, illetve a szülők lelkében. Így pedig azt sem tudjuk, hogyan kellene a veszteséget feldolgozni, miként kellene megérteni a lehetséges okait, és hol lehet segítséget találni, ha több információra, támogató szakemberekre és közösségre lenne szükségünk.

A kritikus 24. hét

Vetélésről akkor beszélünk, ha a terhesség a 24. hét előtt megszakad, azaz a magzat nem mutat életjeleket, valamint a súlya nem éri el az 500 grammot – segít a meghatározásban Dr. Imre Ruben szülész-nőgyógyász, meddőségi szakember. Ha azonban a 24. hét után történik a vetélés, és a magzat súlya 500 gramm felett van, azt már nem vetélésnek, hanem halva szülésnek nevezzük. A terhességmegszakítás ezzel szemben egy művi vetélést jelent, amit a szülők a 12. hétig kérvényezhetnek, a köznyelvben ezt a folyamatot hívják abortusznak, holott az eredeti latin abortusz szó is vetélést jelent – ezért a vetélést spontán abortusznak is nevezik.

A szakértő szerint a terhességek 20-25 százaléka vetéléssel végződik, akkor is, ha a pár mindkét tagja tökéletesen egészséges. „A háttérben általában az embrió olyan genetikai rendellenessége áll, ami az élettel nem összeegyeztethető. A vetélés kockázata az életkorral növekszik, azaz 40 év fölött már 40-50 százalék az esély arra, hogy valaki elvetél. Nem mindegy ugyanakkor, hogy a terhesség hanyadik hetében történik meg mindez” – magyarázza a szakember.

A férfiak adottsága is befolyásolja a terhesség alakulását

A terhesség az első trimeszter végéig kevésbé stabil, mivel a méhlepény még nem fejlődött ki teljesen, így nem tudja olyan ütemben és mértékben termelni azokat a hormonokat sem, amik biztosítani tudnák a várandósságot. Ha a magzati halálozás a 12. hét előtti történik meg, azt korai vetéléseknek nevezik. E mögött állhatnak genetikai okok, vagy olyan egészségügyi problémák, amik megakadályozzák, hogy az egészséges embrió beágyazódjon és a megfelelő ütemben fejlődjön.

„A probléma lehet hormonális vagy állhat mögötte szervi ok, például a petevezeték folyadékkal telt tágulata, kismedencei vagy méhüregi gyulladások, immunológiai betegségek, öröklött trombózis-hajlam vagy antifoszfolipid-szindróma, ami miatt nagyobb eséllyel alakulnak ki vérrögök a szervezetben” – sorolja a lehetséges okokat Imre Ruben.

A szülész-nőgyógyász szerint fontos szót ejteni a nők mellett a férfiakról is, mivel az ő adottságaik is befolyásolják azt, hogyan alakul a terhesség. „Nem feltétlenül az a probléma oka, hogy a férfinak rossz a spermaképe vagy a megtermékenyítő képessége. Növelheti a korai vetélés kockázatát az is, ha magas a spermiumokban lévő genetikai állomány töredezettsége, azaz a DNS-fragmentáció, miközben az anyával minden rendben van” – magyarázta.

Az első trimeszter utáni, tehát kései vetéléseket az autoimmun betegségek mellett a legtöbb esetben fertőzés okozza. Az orvos szerint középidős vetéléseknél ritkán ugyan, de az is előfordulhat, hogy gyengül a méhszáj záróképessége, kinyílik, így azon keresztül megfertőződhet a magzat és a méhlepény is.

Szabad sportolni? Szabad szexelni?

A közhiedelemben él az is, hogy a várandós nők kockáztatják a babájuk életét, ha nehéz fizikai munkát végeznek, szexuális életet élnek vagy sportolnak. Dr. Imre Ruben szerint egy spontán vetélés nem indul meg csupán azért, mert a kismama megerőltette magát.

Ugyanakkor ezek mind olyan tényezők, amik hatással lehetnek egy „billegő” folyamatra. Eldönthetik, hogy beindul a vetélés vagy sem, de önmagában a sportolás vagy az együttlét nem okozhat bajt.

Olyankor kockázatos edzeni, ha valakinek alacsony a progeszteron szintje, és elkezd vérezni. Hasonló a helyzet akkor is, ha a kismama vérhigítóval injekciózza magát trombózis hajlam miatt. Ilyen esetben egy vérnyomás ingadozással járó edzés megrepesztheti az ereket, ami okozhat vetélést, véli az orvos.

Dr. Imre Ruben szerint az első vetélésnél jellemzően nem szoktak okokat keresni, akkor viszont már igen, ha a harmadik alkalommal történik ugyanaz. „Gyakran a nők is megérzik, ha valami nincs velük rendben, és akkor bennünk is megfogalmazódik az igény, hogy szeretnék alávetni magukat egy kivizsgálásnak” – mondta.

A szakértő szerint a vetélés egy természetes mechanizmus, az ember biológiája úgy alakult ki, hogy a méhüreg ki tudja lökni magából a nem élő magzatot. „Ez a folyamat elhúzódhat. A műtéti beavatkozás abban az esetben nem szükséges, ha a korai vetélés során a méh teljes egészében kiürül. A menstruációhoz hasonlóan a vetélés több napot át eltarthat, erős vérzéssel és fájdalommal jár, és minél előrehaladottabb a terhesség, annál intenzívebbek a görcsök.”

Műtéti beavatkozásra akkor lehet szükség, ha elmaradt vetélésről van szó

A szakértő hozzátette, hogy műtéti beavatkozásra azért van szükség, mert akár súlyos egészségügyi kockázatokkal is járhat, ha a kismama tovább hordozza magában a nem élő magzatot. Amikor nincs vérzés, az édesanyja sem érzékel semmi problémát, de az ultrahangos vizsgálaton kiderül, hogy nincs szívhang, tehát nem él a terhesség. Ennek ellenére a méhlepény – bár csökkent mértékben, de – továbbra is termeli a terhességi hormonokat, emiatt nem is engedi kilökődni a magzatot.

„Ha a természetre bíznánk ezt a folyamatot, akkor a HCG hormon három-öt hét alatt lecsökkenne, és beindulna a spontán vetélés. Ez azonban komoly lelki terhet jelenthet a kismamának, akivel épp közölték a 8-9-10. héten, hogy nem ver a kisbabája szíve. Ezért is szoktuk a műtétet javasolni. Az operáció akkor is javasolt, ha már előrehaladottabb a terhesség, mivel abban az esetben kisebb a valószínűsége, hogy minden a megfelelő módon kiürül a szervezetből. Természetes úton, több ciklus alatt tudna távozni, de megvan rá az esély, hogy az elhalt terhességi szövetek miatt gyulladásos szövődmények, idegi összenövések alakulnak ki, amelyek lehetetlenné tehetnék az újabb várandósságot” – teszi hozzá Dr. Imre Ruben.

Az orvos a korai vetéléseknél két ciklusnyi szünetet, a középidős vetéléseknél fél év pihenőt szokott javasolni. Szerinte minden szempontból jobb, ha van idő arra, hogy a szervezet és a lélek is túl tudjon lépni azon a traumán, amit elszenvedett.

A vetélés veszteségélménye

„Az, hogy ki hogyan reagál egy vetélésre, épp annyira egyedi, amennyire mi magunk egyediek vagyunk” – kezdi Szimon Petra pszichológus, akit a vetélés lelki vonatkozásairól kérdeztünk. Vannak általános, jellegzetes kezdeti reakciók, mint a sokk, a hárítás, vagy hogy az édesanyának nem jut el a tudatáig, ami történt. A reakcióit sok minden befolyásolja, több tényező mellett például a személyisége, a világnézete, és az, hogy milyen szociodemográfiai háttérrel, vagy megküzdési kompetenciákkal rendelkezik. Előbbiek mellett különösen fontos kérdés, hogy milyen veszteségeket élt meg korábban, és ezeket hogyan dolgozta fel ő és a párja, milyen „csomaggal” érkeztek a várandósságba.

Van, hogy egy vetélést úgy vesz valaki, mintha semmi nem történt volna, megy a következő várandósság felé. Ilyenkor a háttérben halmozódnak a veszteségélmények, és egy későbbi krízis, veszteség hatására előtörhet valamilyen tünet. Mivel a terhességi tesztek már nagyon érzékenyek, egészen korán elindul az érzelmi kötődés, a szülői fantáziák, ezért lehet traumatizáló már egy korai vetélés is. Régen ilyen korai szakaszban észre se vették legtöbb esetben a terhességet, egy ún. kisvetélést egy erősebb, görcsös menstruációként élték meg. A szakember szerint ilyenkor jó megállni kicsit, és ránézni, mi történt – és ez érvényes a mesterséges reprodukciós folyamatban résztvevőkre is. „Már az önmagában veszteségélménnyel jár, amikor a párok egy meddőségi BNO kódot kapnak. Amikor pedig egy pár nagyon feszülten koncentrál a fogantatásra, akkor a sikertelen hónapok is újabb-és újabb veszteségként csapódhatnak le.”

Szimon Petra szerint ugyanakkor fontos megérteni, hogy veszteség nem csak halálhoz köthető, a gyász érzése pedig a szervezet egészséges reakciója. Az is veszteségélmény, ha mondjuk a gyerekünk elballag az oviból, vagy egy barátság megszakad. Azt, hogy a pár miként reagál egy terhesség megszakadására, meghatározza, hogy milyen megküzdési stratégiákkal érkeztek a helyzetbe. Kaphattak mintát ezekre az élményekre gyerekkorukban a szüleiktől, vagy kialakítottak saját módszereket, így az is nagyon meghatározó, ha nem is volt megoldás, mert ezeket „elsepregették” (pl. elveszett a plüssmacid, nem baj, majd kapsz másikat). Ezek mind meghatározzák, hogy felnőttként miként érkezünk a megterhelő élethelyzetbe, és miként megyünk tovább.

Előfordul, hogy valaki nem tud hozzáférni a saját érzéseihez, és azok később pániktünetekben vagy szorongásban jönnek elő. Mindezt befolyásolja az is, hogy mennyire megengedő, támogató és elfogadó az édesanyát körülvevő közeg. Ha azt az üzenetet kapja – például az egészségügyi dolgozóktól –, hogy szedje össze magát, hiszen ez nem is volt semmi, vagy esetleg saját magát erőlteti egy megszokott üzemmódba, akkor nem tudja megélni a gyászt, csak azt fogja érezni, hogy valami nem jó. Amikor megengedi magának, hogy találkozzon a saját érzelmeivel, tehát elfogadja a saját reakcióit, akkor a tünetek is enyhülhetnek.

Ugyanakkor egy jól funkcionáló és egészséges közegben is előfordulhat, hogy nem úgy vigasztalják és szeretik, ahogyan erre neki éppen szüksége lenne. Ennek lehet az is az oka, hogy ő maga sem tudja, mi segítene, vagy nem tudja ezt megfelelően közvetíteni a környezete felé. Emellett nehezíti a helyzetet, hogy a veszteség arra emlékezteti a hozzátartozókat, hogy a saját életük is véges, és ettől félnek – ilyen kellemetlen témákról nem szeretnek beszélgetni. Ilyenkor a környezet értő, figyelmes hallgatására és jelenlétére van szükség, és

nem kellenek jótanácsok, okos mondatok – sajnos sokszor ezek fájnak a legjobban.

Szimon Petra hozzáteszi: nem könnyű okos hozzátartozónak lenni ilyen helyzetben. Van, aki azt mondja, ha még egyszer meghallja, hogy „nagyon sajnálom”, dührohamot kap, a másiknak pedig épp az esik rosszul, ha nem mondanak neki semmit. A csavar az egészben, hogyha az anyában blokkok alakulnak ki a környezetével való kommunikációjában, ha izolálódik, és nem érzi a támogatást, akkor is neki kell bölcsnek lenni. Épp annak kell kommunikálnia a környezete felé a szükségleteit, aki bajban van. De ha valaki úgy él, hogy soha nem vették figyelembe a szükségleteit, akkor már ő sem fogja ezeket fontosnak tartani, és nagyon magára tud maradni.

Eleve nehéz szülővé válni: az is megterhelő változás, sorsfordító mérföldkő, és ezekben az esetekben ez szakad meg drasztikusan.

Mindig az az első, hogy álljunk meg és csendesedjünk el, nézzük meg, mi az, ami történik bennünk. A párnak mint egységnek a közös veszteségről is beszélni kell – megértve, ha a másik esetleg máshogy éli meg azt. Nem mindig kell terápia, néha saját maguk megtalálják a megküzdési stratégiáikat, megtartják egymást, máskor ha úgy érzik, mégis van rá szükségük, akkor elég két-három alkalom.

A sírógörcsök is rendben vannak

A pszichológus arról is beszélt, melyek azok a jelek, amikre felfigyelve mégis érdemes lehet segítséget kérni. “Az anyában gyakran elindul egy önvád, és úgy érzi, neki kellett volna életben tartania a magzatot, csalódik a testében. Erre aztán rá is tud erősíteni pár gondolattal, apróságokban keresi a saját felelősségét, mondjuk hogy nem szedte elég rendesen a vitamint. Alvászavar, evészavar, kedvetlenség, motiválatlanság, akár az elvesztett gyermek helyetti halálvágy jelenhet meg. Ezek ijesztő tünetek lehetnek” – mondja a szakember. Ilyen esetben sokszor elég megmutatni a veszteséget megélt szülőnek a normalitás kereteit, és rámutatni, hogy az érzéseik, hangulatingadozásaik, sírógörcseik is teljesen rendben vannak és el fognak csitulni, csak türelemre van szükség.

Máskor pániktünetek jönnek elő, erős szívdobogás, légzési nehézség, beszűkültség, vagy hogy nem akar emberek közé menni. "Akkor van baj, ha ezek úgy borítják meg valaki egyensúlyát, hogy nem tudja ellátni a feladatait, és nem talál semmiben örömöt. Ezzel lehet jól megkülönböztetni a gyászt a depressziótól: a gyászolónak megmarad az örömre való képessége, még ha emiatt bűntudatot is érez olykor. Az érzésekhez kapcsolódás, azok megértése és elfogadása „gyógyító” erejű, meg kell élni a gyászt, amely nehéz és jó adag bátorság is kell sokszor hozzá. Lehet segítséget kérni, például mikor az édesanya már a meglévő gyereket sem tudja ellátni a bezárkózás miatt, vagy ha a veszteséget megélt szülő úgy érzi, meghaladja megküzdési képességeit az életesemény.

Szimon Petra szerint a következő fontos lépés annak a tudatosítása, hogy egy veszteség után a következő terhesség sem lesz rózsaszín felhő, még akkor sem, ha a gyászfolyamat egészségesen zajlott le. Az amúgy természetesen előforduló szorongásokon sokat lehet segíteni különböző mindfulness technikákkal, relaxációval, autogén tréninggel, asszertív kommunikációval, stresszkezelő módszerekkel.

Arra, hogyan segíthet az asszertív kommunikáció, példát is hozott. Volt olyan, akiből a vérnyomásmérés hozta elő a szorongást, mert az előző várandósságnál ott derült ki, hogy valami gond van, ezért nem lehetett vizsgálni. Úgy döntött, hogy elmondja minden egészségügyi szakembernek, hogy ez nála probléma. Miután a nehéz érzések nem voltak tabusítva, és annyiszor mérték a vérnyomását, míg nem normalizálódott, kezdte megszokni ezt a helyzetet, és lassan kioltódott az intenzív reakció. A pszichológus szerint épp ezért lehet hasznos, ha a szülők listát írnak a szorongásaikról, mielőtt orvoshoz mennek, és minden kérdésüket felteszik. Nincs buta kérdés, hiszen az is tét, hogy ne szorongják agyon a terhességét. A válaszok kapaszkodókat adhatnak.

Támogató közösség

Sevcsik Anna több veszteségélmény után alapította meg az Élet.Érzés Egyesületet, amely a genetikai vizsgálatokkal kapcsolatos tájékoztatás felől indult, mára pedig mindenre kiterjed, ami családtervezésben szükséges lehet: szakértőkkel együtt segítenek a termékenységi problémákban, a várandósság során és később is. Odafigyelnek a hozzátartozókra, így az apákkal is foglalkoznak. “A legtöbb kórházban nincs pszichológus, ezért már a virtuális támogatás is segít”, mondja Sevcsik Anna, aki szerint az egyesület nemcsak az érintetteknek, a szakmának is próbál segíteni, mivel az egészségügyi dolgozók sem igazán tanulják, hogyan kell támogatni, kommunikálni ilyen esetekben, nem kapnak lelki segítséget, szupervíziót, ezért gyakori a kiégés és az, hogy embertelenül bánnak a betegekkel. Ezért tartják fontosnak, hogy több szó legyen a perinatális gyászról is színházi előadásokban, kiállításokon, beszélgetéseken keresztül.