Az orvos ultrahang közben csak annyit mondott: nem él ez a gyerek

Bár keveset beszélünk róla, a magzati halál igen gyakori jelenség. Vannak, akiknek nem is egyszer kell átélniük ezt a testileg és lelkileg is megterhelő eseményt, amire gyakran még a hozzánk legközelebb állók sem tudnak feltétlenül jól reagálni. Luca, Boglárka és Erika az ultrahangvizsgálaton tudták meg, hiányzik a szívhang, mielőbb meg kell őket műteni. Megosztották velünk életük legmegrázóbb pillanatait, amiből felállni csak a családjuk, párjuk és külső segítséggel tudtak.

A legnagyobb félelmem az volt, hogy mondom el a gyerekeinknek

Lakatos Luca

Öt évvel ezelőtt történt, akkor már volt két gyerekünk, egy hatéves lányunk és egy kétéves fiunk. Egyértelművé vált, hogy szeretnénk egy harmadikat. Amikor kiderült, hogy sikerült, nagyon örültünk, hamar bevontuk a gyerekeket és a közvetlen környezetünket is, az első ultrahangokon minden rendben volt. A 16. hét végén jártam, akkor volt a szülinapom, amit Kecskeméten, otthon, családdal, húsleves–pörkölttel ünnepeltünk. Éjszaka arra ébredtem, hogy vérzek, de nem fájt semmim, úgyhogy visszafeküdtünk.

Reggel bementünk a kórházba, ahol a férjemet nem engedték be velem a vizsgálatra. Rossz érzés volt, mivel eléggé féltem, és korábban nem tapasztaltam ilyet. Az orvos a hüvelyi ultrahang közben annyit mondott: Nem él ez a gyerek.

A következő másodpercekre nem emlékszem, valószínűleg felkiálthattam, mert a férjem feltépte az ajtót és berontott a kórterembe. Az orvos hozzátette: maga nem 16 hetes terhes, ez a gyerek hetek óta nem él, ez egy 12 hetes magzat.

Sokkot kaptam. Ez nem lehetséges, gondoltam, nyilván tévednek. Közben én is láttam a kivetítőn, hogy nem mozog semmi.

„Mit hisztériázik? Magának már van két gyereke és fiatal. Van, aki meg 45 évesen is az első gyerekért küzd”

– tette még hozzá. Ott a kórház melletti kiserdőben leültünk, felhívtam a saját orvosomat, aki rögtön intézkedni kezdett, és mondta, hogy reggel menjek be. A legnagyobb félelmem az volt, hogy mondom el a gyerekeknek, milyen nyomot hagy majd bennük ez az esemény. Fel akartam rá készülni, és fel is hívtam egy gyászterápiával foglalkozó barátnőmet, ő adott tanácsokat.

Egy szőnyegen ülve mondtam el nekik, hogy nagyon nagy baj van, meghalt a baba, nagyon szomorú vagyok. A lányomat amúgy is épp foglalkoztatta az élet-halál kérdés, nagyon feldúlt volt, de főleg attól ijedtek meg, hogy én mennyire rosszul vagyok. Nem bánom, hogy nem próbáltam meg összeszedettnek látszani, hiszen arra, hogy az legyek, vagy negyedévet lehetett volna várni.

Hazajöttünk Budapestre, és egyszer csak nagyon rossz érzésem lett a gondolattól, hogy van bennem egy halott gyerek. Azt akartam, hogy valaki azonnal csináljon valamit, nem lehet egy halott test a hasamban. Aznap este egy orvos barátom figyelmeztetett arra, amit nem tudtam, hogy ez valójában most egy nagyon veszélyes állapot, mindenképp menjek minél hamarabb kórházba.

Másnap a kórházban elém toltak egy lapot, de letakarták a feliratot a tetején, mondták, hogy ne olvassam el, mi van odaírva (az volt ott: abortusz). Kaptam gyógyszereket, amiknek hatására megszületett a baba.

Annyit mondtam, hogy kijött belőlem valami. Nem mertem megnézni, mi volt az, ezzel később rengeteget kellett foglalkoznom a terápián. Amikor a kórházból eljöttünk, akkor jöttem rá, hogy a gyerekem a veszélyes hulladékok közé került, azt se tudom, lett volna-e más lehetőségem. Később kineveztem egy emlékhelyet neki, ahol mindig megállok, és gondolok rá.

Még a nagyon kedves orvosoktól, nővérektől is elhangzott egy mondat, ami nagyon rosszulesett. Azt mondták, egy hónap múlva nyugodtan próbálkozhatunk újra. Azt gondoltam, hogy de hát nekem ma halt meg a gyerekem, azt se tudom, ki vagyok, ez a gondolat teljesen abszurdnak tűnt. A következő fél évben nem tudtam dolgozni, mivel life coach vagyok, ezt lehetetlen volt ilyen állapotban végezni. Visszamenőleg úgy érzem,

közben becsapott néha az agyam: úgy éreztem például, hogy óriási hasam van, holott nem volt olyan nagy, és a baba mozgását is érzékelni véltem abban az időszakban, mikor már valószínűleg nem élt.

Egy év kellett, mire oda jutottam, hogy szeretnék megint terhes lenni, és így is lett. Minden egyes hullócsillagtól azt kértem, hogy ez a baba szülessen meg és legyen egészséges. Végigszorongtam az egész időszakot és iszonyú óvatos voltam, az ultrahangoktól féltem a legjobban. Míg sokan megnyugszanak a 12. héten, számomra az sem volt megkönnyebbülés, én arra az időszakra vártam, amikor tudtam, hogy akár már kint is életben maradhat. Ehhez képest álomszerű szülésem volt.

A gyerekeim dédnagymamájával magázódtam. Amikor megtudta, mi történt, annyit mondott: Most már tegezhetsz. Sosem beszéltünk erről, de nyilvánvaló volt, mit akar ezzel mondani. Ezután sokakról kiderült a környezetemben, hogy volt vetélésük, közeli barátokról is, akik azelőtt sosem meséltek róla, és emiatt kicsit becsapva éreztem magam. Azóta érzem úgy, hogy minél több szó van róla, annál jobb.

Azt éreztem, hogy nekem ez tragédia, de más szemében csak egy rutindolog

Boglárka

28 éves voltam, mikor elhatároztuk, hogy babát szeretnénk. Több sikertelen hónap, nehézség, műtétek után végül bejelentkeztünk egy meddőségi klinikára. Akkor még reméltem, hogy megússzuk a lombikot. Elkezdődtek az ilyenkor szokásos vizsgálatok. Mindig mikor találtak valamilyen eltérést, örültem: na, majd ha ez megoldódik, akkor sikerülni fog a baba. De nem így történt. Sajnos kiderült, hogy nálam egy olyan probléma áll fenn, amire az orvostudomány mai állása szerint nincs megbízható megoldás, így nem maradt más lehetőségünk, csak a lombik.

Nagyon rosszulesett, hogy természetes úton nem tudok teherbe esni, úgy éreztem, cserben hagyott a testem. Ennek ellenére próbáltam a következő lépésre koncentrálni.

Elkezdtük a szurikat, jól reagáltam rájuk, megvolt a leszívás, beültetés, minden jól ment, várakoztunk. Két hét múlva teszteltem, és pozitív lett, nagyon boldogok voltunk. Megvoltak az ilyenkor szokásos ultrahangok is, hallottuk a pici szívét dobogni. Pár napra rá furcsa, rossz megérzésem támadt. Tudtam, hogy baj van, bár rosszul nem voltam. Elmentünk orvoshoz, aki megállapította, hogy már nincs szívhang. Ez a 9. héten volt. Előjegyeztek műtétre.

Majdnem két héttel azután került sor a beavatkozásra, hogy kiderült, nem él a baba. Addig csak bőgni és feküdni tudtam, szinte éber kómában voltam, robotpilótán ment az életem. Azt éreztem, hogy nekem ez tragédia, de más szemében csak egy rutindolog. Fogok én még teherbe esni? Ki fogom tudni hordani? Ezek a kérdések jártak a fejemben. Mivel nem természetes úton estem teherbe, tudtam, hogy nincs miért azt várnom, hogy na, majd a következő hónapban sikerülhet, csak az injekciókra és a beavatkozásokra számíthattam.

A műtét napja pokoli volt. Életem legnagyobb tragédiájának éltem meg. A kórházban alig volt valakinek egy jó szava hozzám, érzéketlen volt mindenki. Azt mondogatták, hogy ez semmi, az a durva, amikor valaki később veszíti el a babáját.

A legrosszabb az volt, hogy hálóingben kellett átsétálni az egész osztályon a kismamák előtt, zokogva. A műtőben a fejem felett random dolgokról beszélgettek.

Milyen meccs volt előző este a tévében, mit ebédelnek, miközben én feküdtem, zokogtam, mert az én világom két hete megállt. Ott ragadtam egy két héttel ezelőtti pillanatban, és attól kezdve nem ment az idő. Az egyik nő rám ripakodott, hogy ne keseregjen már, mert ha bőg, nem tudjuk elaltatni. Sírva ébredtem az altatásból, akkor is emlékeztettek, hogy az én hibám, mert sírva aludtam el.

Ennek ellenére olyan érzés volt, mint mikor a halál után megvan a temetés – icipicit könnyebb. Bár sokan azt mondták, a vetélés nagyon gyakori, nem kell tovább vizsgálódni, az orvos felírt pár extra vizsgálatot. Szerencse, mert kiderült, hogy véralvadási zavarom van. Nem elég, hogy nem tudok teherbe esni, segítség nélkül megtartani sem tudok egy babát: vérhígítóval kell szúrnom magam az egész terhesség ideje alatt.

A következő beültetés nem sikerült, de ezt már jobban viseltem. Rá pár hónapra újabb stimuláció kezdődött, amiből már terhesség lett. Nagyon rosszul voltam, magas volt a HCG-m, ezért biztos voltam benne, hogy ikrek, az ultrahang ezt igazolta. Nagyon örültünk.

Mindenben veszélyt láttam, ez egy kontrollvesztett állapot, ezért ilyenkor mindent próbálsz irányítani. Amikor elértük a 9. hetet, ameddig korábban nem jutottunk el, vártam a fordulópontot, és megint volt egy rossz érzésem. Nem fájt semmi, de tudtam, hogy baj van. Bementünk az ügyeletre, ahol kiderült, hogy az egyik baba szíve már nem dobog.

Mondták, hogy örüljünk, hát egy még van. Nem rosszindulatú megjegyzések ezek, az emberek bagatellizálással próbálnak segíteni, de ez visszafelé sül el. Nekem annyi elég lett volna: sajnálom, ha akarsz beszélgetni, itt vagyok. A férjem nálam jóval lazább, de az ikrek egyikének elvesztése nagyon megviselte.

A megmaradt baba egészséges volt, de majdnem a terhesség végéig állandóan rettegtem, rémálmaim voltak, ott lebegett Damoklész kardja a fejem felett. Végül minden rendben volt, és a szép szülésélményem visszaadta a testembe vetett hitet.

Sokat gondolkoztam, hogy hogyan formáltak át a történtek. Azt érzem, bármi jöhet, megbirkózom vele, meg fogom oldani. Gyakran feltörnek emlékek az elvesztett babákról, de a kisfiam mindent felülírt.

A házasságunk tönkrement volna, ha nem elég erős és őszinte a kapcsolatunk

Erika

Tíz év úgy ment el, hogy próbálkoztunk, kísérleteztünk, jártunk orvosi kezelésekre, de nem olyan egyszerű kezeltetni egy autoimmun betegséget. Nálunk nem az volt a probléma, hogy nem tudok teherbe esni, hanem a betegségem miatt nem tudom megtartani a magzatot. A második vagy harmadik vetélésem után derült ki, hogy HELLP-szindrómám van, ami miatt a szervezetem kilöki magából a magzatot, de nem lehet implantátumom sem, új szívet sem kaphatnék, ha szívbeteg lennék. Ezért nem is próbálkoztunk a lombikkal, mert az sem lett volna sikeres, csupán elköltünk rá több millió forintot és a szervezetemet leterheljük egy csomó hormonnal.

2013-ban volt az első vetélésem az esküvőnk előtt, akkor 28 hetes terhes voltam és ikreket vártam. Az már az a határ, amikor meg kell szülnöd, mintha mi sem történt volna, csak nem az újszülöttosztályra visznek, hanem a nőgyógyászatra.

Voltak előjelei annak, hogy nincs minden rendben. Még csak a 8–9. hétben voltam, de már nagyon vizesedtem, amit jeleztem is az orvosoknak, de nem törődtek vele. Miközben a terhesség korai szakaszában ez nem normális, és akkor még én is fiatalabb voltam, a harmincas éveim elején jártam, tehát még az sem okozhatta a problémát, hogy idősen estem volna teherbe. A 20–21. hét környékén

az ultrahangvizsgálaton megkérdeztük a babák nemét, mire az orvos közölte, hogy nem mindegy az nekünk, úgyis fogyatékos mindkettő.

Ekkor engem elkapott a sírás, a férjem pedig azon gondolkodott, hogy felpofozza-e az orvost, vagy sem.

Ezután heteken keresztül jártunk orvosról orvosra, vizsgálatról vizsgálatra, amik alkalmanként több tízezer forintba kerültek. Azonban választ nem kaptunk, a szakértők egyik része azt tanácsolta, hogy vetessük el az ikreket, míg mások biztattak minket, azt mondták, minden jóra fordul. Hét-nyolc héttel később a barátainkon keresztül felvettük a kapcsolatot egy nőgyógyásszal, akitől megtudtuk, hogy nagy a baj. A babák meghaltak a méhemben, és már én is nagyon rossz állapotban voltam, amikor a doktor megvizsgált egy fővárosi kórházban. Nem működött a májam és leállt az egyik vesém, valamint terhességi toxémiám volt.

Ezután nem volt mit tenni, elkezdtek felkészíteni a szülésre. Felhelyeztek egy zselés tágító pálcikát, ami úgy fájt, hogy a falat kapartam volna körömmel. Nagyjából egy napot kínlódtam, utána indították be a szülést a műtőben. Kaptam oxitocint és érzéstelenítőt a gerincembe, ennek ellenére azt hittem, kiesik a szemem a helyéről, amikor burkot repesztettek.

Gyakorlatilag kinyomták a babákat a hasamból. Sem nekem, sem a férjemnek nem volt lehetőségünk megnézni a lányainkat.

Én nem voltam abban az állapotban, hogy felüljek, a páromnak pedig azt tanácsolták, hogy inkább forduljon el.

Két hetet töltöttem a kórházban, és három hónap után tudtam visszamenni dolgozni úgy, hogy pelenkát hordtam és hasleszorítót viseltem, hogy ne legyen folyton hányingerem. Nagyjából két évig tartott, mire kikecmeregtünk abból az állapotból. A férjemmel alapvetően az alternatív terápiákat preferáljuk, mint például művészetterápia, családállítás, de kipróbáltuk az aromaterápiát is.

A történtek után bezárkóztunk, mivel a barátoktól, a közvetlen környezetünktől is kaptuk a kéretlen jótanácsokat. Olyasmiket mondtak, hogy ez nem is olyan nagy dolog, ez semmiség, majd a következő sikerülni fog. Szerintem a házasságunk tönkrement volna, ha nem lett volna a kapcsolatunk elég erős és őszinte. Nem fordulhatott elő, hogy ne tudjuk megbeszélni, hogy azért sírok szex közben, mert bevillannak képek arról, ami a műtőben történt.

Egy évvel később kezdtünk el újra próbálkozni, ám sem a második, sem az azt követő terhességem sem végződött jól. A harmadik alkalommal elkezdett görcsölni a hasam a tizedik hét környékén. Az akkori orvosom azt mondta, pihenjek, és ha nagy baj van, akkor menjek be a megyei kórházba. Ekkor már nem Budapesten, hanem vidéken éltünk. Hívtam a férjemet, hogy nagyon rosszul vagyok, és ha tud, jöjjön haza a munkahelyéről, de a főnöke nem engedte el. A férjemnek hetekig lelkiismeret-furdalása volt amiatt, hogy nem tudott ott lenni mellettem. Annyira rosszul lettem, hogy ki kellett mennem a mosdóba, ráültem a vécére, majd nyomtam egyet. Nagyon bizarr látvány fogadott, amikor felálltam. Úgy tudnám leírni, hogy egy feltört, véres tojás volt a vécénkben.

Ezután a férjemmel bementünk a kórházba, belőlem folyt a vér és sírtam, amire az egészségügyi dolgozók annyit mondtak, hogy ne bőgjek, mert felesleges. Én nem tartom magam egy érzékeny lelkű nőnek, de ez engem is megütött.

Az utolsó alkalom után, amikor a 12. hét környékén vesztettük el a babát, a férjemmel elhatároztuk, hogy a gyógyulásra koncentrálunk és olyan lehetőségek felé is nyitunk, mint például az örökbefogadás. Már nem próbálkoztunk, már nem is akartunk, és nem azért, mert a karrierünket építettük, bár az tény, hogy a munkánkba temetkeztünk. Azonban elértem azt a kort, amikor egyre nagyobb volt annak az esélye, hogy a babának vagy nekem egészségi problémája lesz. Én sem épültem fel teljesen, a vetélések olyan sebeket hagytak a testemben, amik soha nem fognak begyógyulni.

Mindenki arról álmodik, hogy egészséges gyermeket hoz a világra. Viszont ha 70 százalék az esély arra, hogy a gyereked fogyatékossággal fog születni, akkor elgondolkozol, hogy képes vagy-e megbirkózni ezzel a feladattal, a felelősséggel, képes vagy-e őt felnevelni.

Három év várakozás után tudtuk magunkhoz venni a kisfiunkat, aki idén múlt kétéves. Az örökbefogadás előtt álló szülőknek át kell esniük egy pszichológiai vizsgálaton, szerintem mi nem mentünk volna át, ha nem tudunk megbékélni a múltban történt eseményekkel. Ezek miatt okolhatnám magamat vagy a munkahelyemet, hiszen több száz kilométert vezettem a munkám miatt még akkor is, amikor a hasam már nagy volt. Hibáztathatnám az orvosokat is a hanyagság miatt, azonban ez nem segít a gyógyulásban, ahogy abban sem, hogy egy egészséges, teljes és boldog életet éljünk együtt.

Szerintem keveset beszélünk a vetélésről azért, mert még a hozzánk legközelebb állók sem tudják, hogyan reagáljanak jól abban a helyzetben, ha a legjobb barátnőjük arról mesél nekik, hogy elvetélt. A legtöbb embert sokként éri egy ilyen hír, és nem is tudják, mit mondjanak. Belekerülnek egy kellemetlen szituációba, amiből szeretnének továbblépni, ezért mondhatnak olyanokat, hogy mindenkivel megesik, legközelebb sikerül. Ezek a mondatok azonban nem segítenek.

Aki a történetekben olvasott élményeken esett át, forduljon segítségért az Élet. Érzés Egyesülethez, akik nem csak információkkal szolgálhatnak, de közösséget, szakmai támaszt is adnak. A szervezetnél a témában tapasztalt pszichológusok, orvosok és érintett szakértők tudnak támaszt nyújtani.