„Tessék, Isten, ilyen rossz vagyok, szeress ilyennek is!”

„Hibát követtem el. Rászedtek, naivságomat kihasználták és elveszítettem a józan ítélőképességem”, kommentálta élete eddig titokban tartott epizódjait Bese Gergő dunavecsei plébános. Ezzel azonban nem jutottunk sokkal közelebb az atya lelki mozgatórugóinak megértéséhez. Hogy pontosan milyen pszichés folyamatok örvénylenek egy emberben, aki délelőtt még melegek bűnéről prédikál, délután pedig meleg szexorgiákon éli ki a vágyait, egyébként sem könnyű megérteni. Alföldi Róbert például azt nyilatkozta, megrendítette Bese története, röhögni sem tudott rajta, és bár szerinte az atya és Szájer József esete is filmre kívánkozna, a lényeg mégis csak az, hogy

„mindketten végtelenül szerencsétlen emberek”.

Faix-Prukner Csilla LMBTQ-területre specializálódott pszichológus, családterapeuta, a Szivárványcsaládokért Alapítvány egykori társalapítója segítségével ezért egyebek között arra kerestük a választ:

• a bujkálás feszültsége hogyan fordítható a szexualitás extrém megéléseibe;
• a lebukás miért csak pillanatnyi megkönnyebbülést hozhat;
• hogyan választhatók le egy ember személyiségének bizonyos részei; és
• tényleg léteznek-e a melegségükből kigyógyított „boldog heteroszexuálisok", mint ahogyan azt a reparatív módszerek hívei állítják?
  

Faix-Prukner Csillának több vallásos kliense volt már, és ismer kiugrott papokat is, akik nem tudták összeegyeztetni az egyházhoz való tartozásukat a melegségükkel. A pszichológus szerint a tárgyalt jelenségek megértéséhez érdemes először is tisztázni az interszekcionalitás fogalmát.

„Ennek elmélete szerint egy ember többféle identitást hordoz, ezek egy részét tudatosabban és hangsúlyosabban éli meg, másik részüket kevésbé, és a probléma ott kezdődik, ha ezek közül valamelyik konfliktusba kerül egy másikkal. Márpedig a magyar vallási kultúrában a mélyen megélt katolikus identitás nehezen összeegyeztethető a meleg identitással. Ez önmagában is rendkívül feszültségkeltő.” Ehhez jön még a lebukástól való szorongás, azazhogy mindezt mások is megtudják.

„De nemcsak attól félhetnek, hogy mások előtt szégyenülnek meg, hanem esetleg Isten szemében sem lesznek már elég jók, akire rávetülhet a mindent látó, büntető szülő figurája.”

Az emiatt felhalmozódó feszültségre aztán a legváltozatosabb pszichológiai reakciók érkezhetnek a csökkent önbecsüléstől a depresszión át az öngyilkos gondolatokig. A pszichés védekezés gyakori módja pedig a kognitív disszonancia csökkentése, vagyis amikor a személy az egymásnak ellentmondó gondolattartalmak feszültségét akarja feloldani.

„Mikor egy melegségét bűnként megélő személy csökkenteni akarja ezt a disszonanciát, sokszor ezt úgy teszi, hogy megpróbál eltávolodni az egyik identitásától, és elkezdi leválasztani a személyisége azon részeit, amelyek ezekhez a cselekvéseihez kapcsolódnak. Azt mondja magának: valójában nem is vagyok meleg, csak néha vannak ilyen kilengéseim.

Jó, most becsúszott egy kis rosszalkodás, de az nem az igazi énem.”

Kisebbségi stressz, öngyűlölettel

Az egykori katolikus pap, Hodász András a coming outja után adott első interjújában szintén arról beszélt, hogy a homoszexuális emberek rengeteg szorongással élnek, és a szégyen az alapélményük, a keresztény, mélyen hívő homoszexuálisok pedig sokszorosát élik át ennek. Faix-Prukner Csilla szerint a társadalom egy megbélyegzett csoportjához tartozni azt jelenti, hogy valaki az egész életét valamilyen szintű szorongásban tölti majd el – ezt hívják kisebbségi stressznek.

„Ezt valaki kezelheti úgy, hogy elkezdi ezt az identitást kimunkálni, és más, hasonló identitású személyekhez kapcsolódik. Mikor viszont ez valamilyen okból nem lehetséges, egyre inkább megerősödhet benne az öngyűlölet, vagy éppen annak a csoportnak a gyűlölete, amely hordozza ezt az identitást. Így őket kezdi lehúzni, kirekeszteni. Ez lehet teljesen tudattalan is, vagy nagyon is tudatos” – magyarázza Faix-Prukner Csilla, és hozzáteszi, hogy találkozott olyan, a fel nem vállalt melegségével küszködő klienssel is, aki annyira félt a lebukástól, hogy minden lehetséges formában próbálta magát heteroszexuálisként mutatni.

„Még a telefonja háttérképének is egy heteroszexuális pornóképet töltött fel, vagyis próbált előre menekülni.

De az is egyfajta előre menekülés, ha valaki folyton negatív állításokat tesz a melegségről. Sőt, magáról is ezt gondolja, és ez nagyon nehéz élmény.” Egy heteronormatív, azaz a férfiak és nők kapcsolatán alapuló, a heteroszexuális irányultságot priorizáló társadalomban a szexuális kisebbségek is magukévá teszik azt a szemléletet, hogy a melegség a „normálistól” való eltérést jelent, és elfogadják a saját másodrendűségüket – ezt nevezik internalizált homofóbiának, ami szintén hozzájárul az önelutasításhoz.

Lebukás után megkönnyebbülés?

Faix-Prukner Csilla szerint előfordulhat, hogy a lebukás után közvetlenül megkönnyebbülést él át a személy, mivel lemegy róla az állandó pszichés teher, de ez inkább egy pillanatnyi állapot, mert ezután muszáj feltennie azt a kérdést is: mi lesz mostantól az életemmel?

„Egy olyan ember, aki sokáig szerves tagja volt egy egyházi és egy politikai közösségnek, hirtelen egy vele ellenséges közegben találhatja magát. Ezzel együtt veszélybe kerülhet a munkája, a megélhetése, elveszítheti a szeretetkapcsolatait, a közössége, a gyülekezete megbecsülését.

Olyan új stresszek jelennek meg az életében, amik bőven felül tudják írni ezt a megkönnyebbülést.”

A szakember szerint kissé paradox módon a hívő katolikusok számára éppen a bűnbánat gyakorlása, azaz a gyónás, vagy más bűnbánati cselekvések nagyon is hasznosak lehetnek pszichésen, mert csökkenthetik a szégyenérzetet, és segítenek a helyén kezelni a bűnt. „Elkövettem egy bűnt, és a bűn rossz, de nem én mint ember vagyok rossz. Ez nagy különbség, és ennek megértése sokat segíthet.”

Az identitások konfliktusából, a bujkálásból eredő feszültséget pedig lehet akár a szexualitásba vagy annak extrém megéléseibe is olvasztani. „Hasonlóan működik ez, mint az extrém sportok esetében: a felhangoltság, a kockázatvállalás jutalmazóan hat az agy dopamintermelésre érzékeny részére. De állhat olyan motiváció is e mögött, hogy

valaki azokat akarja megbüntetni, akik elfojtásra kényszerítik. Ez lehet akár az Isten is: »Tessék, Isten, ilyen rossz vagyok, szeress ilyennek is!«

Mint az elhanyagolt gyerekek, akik azért viselkednek kezelhetetlenül, hogy figyeljenek rájuk.”

Miután Hodász András kilépett az egyház kötelékéből, a pszichológus szerint feltehetően sok mindent el kellett gyászolnia, mégis megkapta az esélyt arra, hogy felépítsen egy önazonosabb életet. Faix-Prukner Csilla viszont hangsúlyozza, hogy a coming out önmagában nem garancia erre, néha ezután jön a neheze, és ez az, amit az LMBTQ-szakirodalom coming out menedzsmentnek nevez.

„Ennek lényege, hogy igenis mindenkinek joga van úgy dönteni, hogy nem coming outol, ami mögött nagyon is reális okok állhatnak. Például mert a személy tart attól, hogy a szerettei elutasítják és utcára teszik, vagy kirúgják a munkahelyéről.

Ezért az sem evidens, hogy az előbújás egy nagy megkönnyebbülést hoz, mivel egyeseknél valódi kockázatot jelent, hogy csak még rosszabbra fordul utána minden. Ezért is érdemes egy szakemberrel, vagy legalább egy megbízható baráttal átbeszélni a döntést, és megválogatni a lépéseket.

Bese Gergő nem válogathatta meg ezeket” – mondja a pszichológus.

Meleggyógyítás a tudomány szerint nem létezik

A vallásos és a melegségükkel vívódó emberek gyakran annak reményébe kapaszkodnak, hogy bizonyos eljárások segítségével „meggyógyulhatnak”, sokan a Nicolosi-módszerhez fordulnak. Joseph Nicolosi, a Reintegratív Terápiás Szövetség néhai alapítójának nézetei szerint a homoszexualitás részben biológiailag meghatározott, emellett családi és szociális hatások következménye, a homoszexualitás kifejlődése pedig a „gyerekkori önazonossági zavar kezelésével” megelőzhető. Nicolosi azt állította, hogy reparatív módszere segíthet az embereknek leküzdeni vagy enyhíteni a homoszexuális vágyaikat, és azokat heteroszexuális vágyakkal helyettesíteni.

Faix-Prukner Csilla azt mondja: ez a fajta terápia ma már egyértelműen tudománytalan, lényegében kuruzsló módszernek számít, ezért az alkalmazása veszélyes és etikátlan. A szakember az Amerikai Pszichológiai Társaság (APA) átfogó kutatását idézi, ebben egy úgynevezett metaanalízis során közel száz tanulmány eredményeit összevetve vizsgálták meg a reparatív terápiák hatásait. Ezután kiadtak egy iránymutatást, benne a megállapítással, hogy

a reparatív gyakorlat szakmailag nem megfelelő szexuális és nemi kisebbségekkel való terápiában.

„Egyrészt azért nem, mert a pszichológus egyik etikai alapelve az, hogy elfogad mindenféle emberi identitást, szexuális irányultságot, vallási és faji hovatartozást. Ha egy terapeuta azt gondolja, hogy a szexuális orientációk közül az egyik verzió jobb, mint a másik, akkor ezt mégsem tartja tiszteletben. Erre persze a terapeuta mondhatja, hogy ő csak a kliense kérését tartotta tiszteletben, amikor az azt kérte tőle, gyógyítsa ki a melegségéből. De itt jön a másik probléma: a tanulmányok azt találták, hogy nincs megalapozott bizonyíték arra, hogy a reparatív terápiák hatásosak lennének, ellenben

megalapozott bizonyíték van arra, hogy ártanak, mert növelik a szorongásszintet és a depressziót, és szexuális diszfunkciót okozhatnak.”

Akkor mégis hogyan fordulhatnak elő „boldog heteroszexuálissá váló melegek”, mint ahogyan ezt a módszer hirdetői ígérik? Faix-Prukner Csilla szerint a választ egyrészt az emberi szexualitás fluid jellege adja, mivel az bizonyítottan nem dichotóm, nem 1-es vagy 0-s meghatározottságú, hanem egy képlékeny, időben is változó, bonyolult rendszer. Vagyis előfordulhat, hogy amellett, hogy valaki azonos nemű emberekhez is vonzódik, a heteroszexuális szexualitás gyakorlásában is örömét leli. De az is lehet, mondja a pszichológus, hogy valaki az identitásai közül képes lemondani arról, amelyhez a vágyai egy része kapcsolódik. „És még az sem biztos, hogy ettől szenved majd, hiszen sok ember él harmonikus életet úgy is, hogy valamilyen okból nincs szex az életében.

Ahogy azt is elfogadhatjuk, hogy vannak elégedett és boldog katolikus papok, akik ténylegesen lemondtak az életükben a szexről.”

Reparatív terápiákat itthon is lehet találni, ezeket nem is feltétlenül a rosszindulat vezérli, inkább kevés vagy téves szakmai információkon alapulnak. Faix-Prukner Csilla elmesélte, hogy évekkel ezelőtt részt vett az Integratív Pszichológiai Egyesület által szervezett, zártkörűen megtartott konferencián, ahol a legmegrázóbb élménye egy eset bemutatása volt. „A résztvevők egy olyan férfi történetét ismerhették meg, aki több éven át nagyon keményen dolgozott azon, hogy elnyomja magában a homoszexuális vágyait, és a terápia végén azt mondta, most már elég erős ahhoz, hogy ez tényleg sikerült. De a terápiában egyszer sem hangzott el, miért ne élhetne melegként is akár egy boldog és elégedett életet, vagy miért gondolja azt, hogy valami baj van vele.”

Ezzel szemben ahogyan a világ jelentős pszichológiai társaságai, a Magyar Pszichológiai Társaság LMBTQ-szekciója is az affirmatív szemléletet képviseli, ami tehát egy biztonságos, a klienst nem megbélyegző megközelítést jelent. Faix-Prukner Csilla szerint viszont ez sem jelenti azt, hogy egy ilyen jellegű terápiában végül nem juthat valaki arra a konklúzióra, hogy ő nem akar melegként élni. „Téves az az elképzelés, hogy az affirmatív terapeuta mindenképp a kliens melegségének, vagy más nem normatív identitásának megélését forszírozza. Inkább arról van szó, hogy olyan információkkal támogatja, amik segítik az életdöntéseiben.

Egy pszichológus sem fogja jobban tudni a kliensénél, hogy az életében mi lesz a jó megoldás, és ez érvényes mind a vonzalmaira, a szexuális gyakorlataira vagy a magáénak vallott identitáskategóriákra.”

De még csak speciális módszertan vagy radikális eszmék sem kellenek ahhoz, hogy a heteronormatív szemlélet beszivárogjon a pszichológusi rendelőkbe. „A heteronormativitás rendkívül mélyen gyökerezik a társadalmunkban. Amikor az egyéves kislányom megközelít egy kisfiút a játszótéren, jön a megjegyzés: »Ó, már most tudja, hogyan kell a fiúkat levenni a lábukról!” Pedig nyilvánvalóan nem tudja, hiszen egyéves, csak a vödröt szeretné tőle megszerezni. Egy ember fogantatásától kezdve megvannak a nemről és a szexuális irányultságról alkotott elképzeléseink, amelyek kulturálisan nagyon meghatározottak, és amelyekben bizonyos dolgok privilegizáltak, bizonyos dolgok megbélyegzettek.”

Emiatt egy terapeuta tudattalanul is azt a világképünket uraló szemléletet követheti, hogy heteroszexuálisnak lenni az „igazán normális”, ezért a bizonytalan szexuális irányultságú kliensét is ebbe az irányba terelheti. Faix-Prukner Csilla szerint ezért is lenne fontos egyéni és társadalmi szinten is tudatosítani, hogy a nemi vagy szexuális kisebbséghez tartozni nem jelent másodrendű státuszt. Azért úgy látja – még ha ezzel ellentétesek is a hazai politikai szándékok –, van pozitív elmozdulás e téren.

Gazdaságosabb szűk látókörűnek lenni

Ebből a szempontból különösen érdekes a 2020-as években tapasztalható kontraszt, hogy miközben a nyugati Netflix-kultúra masszívan magára vállalta az LMBTQ-emberekkel kapcsolatos érzékenyítést, a magyar kormányzat konkrétan törvényeket hozott ellenük. Faix-Prukner Csilla a praxisában megforduló, a fővárosi középosztályhoz tartozó melegeknél is érzékeli a kettősséget: az uralkodó politikai légkörtől valamelyest szoronganak, de általánosságban jóval tudatosabbak és önazonosabbak, mint voltak akár tíz éve. És bár közben a társadalom is elfogadóbb lett a szexuális kisebbségekkel, a fogékonyság a melegellenes hangokra azért így is megmaradt.

„Olyan világban élünk, amelyben rengeteg az egymásnak ellentmondó információ, és ez megnehezíti a döntéseket, ami pedig szorongással jár.

Gazdaságosabb szűk látókörűnek lenni: minél kevésbé kell árnyaltan, komplexen és nyitottan gondolkodni, és minél határozottabbak a szabályok, annál egyszerűbb eligazodni a világban.

A szabadelvűség az általa hirdetett változatosság és nagyobb egyéni döntési szabadság miatt sokaknak szorongáskeltő. Szabályokhoz igazodni energiát spórol, mert könnyebben meg lehet válaszolni olyan alapkérdéseket, mint hogy ki vagyok én, vagy mi a jó, és mi a rossz. Ha ezt mások mondják meg helyettünk, az kiszámíthatóságérzést és biztonságérzetet ad” – mondja a pszichológus, aki szerint szerencsésebb, ha mégis inkább mi magunk adunk választ ezekre, és tudatosabbá válunk önmagunkkal kapcsolatban is. „Mert ezzel elkerülhető, hogy később az elfojtott tudattartalmak szabályozatlanul törjenek fel és rombolják az addig felépített életünket.”