Potyogtak a könnyeim, miközben ettem a kalóriadús kajákat, de muszáj volt

„A 17. születésnapomon még nem volt igazi tortám, mert akkor még gyógyuló fázisban voltam, ezért anyukám hajtogatott nekem origamiból egyet. Elsírtam magam, amikor megláttam, mert annyira szép gesztus volt. De a 18. születésnapomat már igazi tortával ünnepeltük” – mondja az álnéven megszólaló Emma, aki 15 évesen kezdett el őrülten sportolni, több salátát és kevesebb szénhidrátot enni. „Anorexiás voltam, de nem tudtam, hogy az vagyok. Csak sok év után tudatosult bennem, hogy nem az orvosok a hülyék, hanem igazuk volt és jól látták a helyzetet.”

Az evészavarokról tévesen azt gondolhatjuk, hogy az érintett azért koplal, azért dugja le az ujját a torkán minden étkezés után, mert vékony akar lenni. Azonban az evészavarok mögött meghúzódó pszichés problémák sokkal mélyebben gyökerezhetnek. A másik tévhit, hogy a bulimia vagy falászavar csak a tinédzsereket érinti. Túry Ferenc pszichiáter, pszichológus és pszichoterapeuta szerint az időskori anorexia is egyre gyakoribb.

„Ma már a 30 és 40 éves korosztály is egyre többet és egyre kényszeresebben foglalkozik a saját megjelenésével.”

Emma is a kinézetén akart változtatni, amikor évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy apránként felhagy az evéssel. Ugyanis azt hitte, ha vékonyabb, akkor a többiek, az iskolatársai szeretni fogják őt.

A kalóriaszámolgatás megszállottja voltam

„Sok evészavarosra jellemző, hogy maximalista, precíz és nagyon meg akar felelni a környezetének. Ez rám is igaz volt, és most is az, és nagyon makacs is voltam. Azt hittem, hogy tudom, mi a jó nekem, és amit elterveztem, azt végigcsináltam, hiába akartak róla lebeszélni. Szerintem ezek mind közrejátszottak abban, hogy belecsúsztam az evészavarba – meséli Emma, akinek a célja nem az volt, hogy elérjen egy bizonyos súlyt. Sokkal inkább egy kép lebegett a szeme előtt, egy elképzelés arról, milyen a szép és nőies testalkat. – Többször találkoztam azzal, hogy az a csinos és kecses nő, aki vékony. Én azt láttam magam előtt, hogy akkor fogadnak el, akkor barátkoznak velem a suliban, akkor tartanak menőnek, ha vékony vagyok. Az a durva, hogy mikor már elértem ezt az alakot, akkor is azt gondoltam, hogy nem tartok ott és még hosszú út áll előttem. Emellett persze a súlyomat is figyeltem, és mindig örültem, ha kicsit kevesebbet mutatott a mérleg. De aminek igazából a megszállottjává váltam, az a kalóriaszámolgatás volt.”

Eleinte egy noteszba vezette, hogy egy szelet sajt vagy narancs hány kalóriát tartalmaz. „Ebbe teljesen belebolondultam. Olyannyira, hogy lemértem egy almát, majd kikerestem, hogy abból a fajta almából x gramm az mennyi kalóriát jelent. Idővel már fejből tudtam, hogy micsoda és hány kalóriát tartalmaz – mondja Emma, aki napról napra egyre kevesebbet evett, és akkor is csak leveseket, uborkát és salátát. – Az elején sokszor voltam rosszul és szédelegtem, de aztán hozzászokott a szervezetem, hogy csak nullakalóriás kajákat eszem, ami nem jó. Ugyanis, amikor már felépülőben voltam, akkor az összeszűkült gyomromnak nem volt egyszerű ismét normális mennyiségű ételt befogadnia.”

Ahogy teltek a hetek, Emma egyre vékonyabb lett. Elkezdett hullani a haja, folyamatosan rázta a hideg, a szája pedig rózsaszínről kékre váltott. „Először a családom vette észre, hogy valami nincs rendben. A barátaim is felfigyeltek rá, de ők ezt még nem tartották akkora problémának. Azért sem, mert egy olyan világban élünk, amiben gyakran hallani azokat a mondatokat, hogy: Látom, fogytál, de csinos vagy! vagy Jaj de jó, fogytál, sportolsz? Ez vesz minket körül, azt dicsérjük, ha valaki vékony” – teszi hozzá Emma. Nemcsak a bókok és pozitív visszajelzések erősítették meg benne, hogy jó úton jár, hanem egy iskolaorvos is. „Volt egy súlymérés az iskolában, amikor rá kellett állni a mérlegre az osztálytársaim előtt. Egy évvel korábban még 55 kiló voltam, azon a mérésen már csak 50. Emlékszem, hogy

meg is dicsért az iskolaorvos, hogy fogytam öt kilót, mondta, hogy mennyire jó, hogy ennyit sportolok.”

Vagy zsebre raktam az étvágygerjesztőt, vagy úgy csináltam, mintha lenyeltem volna, de igazából kiköptem

A mélypont nagyjából egy évvel azután következett be, hogy Emma élete a kalóriák körül kezdett el forogni, és már hónapok óta nem jött meg a menstruációja. A szülei ekkor vitték el először orvoshoz – bár Emma biztos volt abban, hogy nem attól van baja, hogy nem eszik. „Még azután is ezt gondoltam, miután az orvos anorexiával diagnosztizált, amire én azt mondtam, hogy hülyeség, és biztos nem igaz.”

Emmát ezután beutalták a gyermekpszichiátriára, ahol több hónapon át kezelték. „16 és fél éves voltam, amikor bekerültem.

Azzal a mentalitással mentem be, hogy csinálhatnak, amit akarnak, felhizlalhatnak, majd úgyis hazaengednek. Nem érdekelt az egész, és azt hittem, hogy könnyű lesz. De nem akartam enni, a pszichiátrián pedig muszáj volt. Sokkal rosszabb volt a bentlét, mint amire számítottam. Nem értettem, hogy miért engedtem, hogy ide hozzanak.”

Az osztályon Emma volt az egyetlen evészavaros, amit pszichológus segítségével és gyógyszerekkel próbáltak orvosolni. „Kaptam étvágygerjesztőt is, de bevallom, hogy nem mindig vettem be a tablettákat. Vagy zsebre raktam, vagy úgy csináltam, mintha lenyeltem volna, de igazából kiköptem. Próbáltam kibújni a szabályok alól, ami azért fura, mert én alapvetően nem ilyen vagyok. Rendszeresen beszéltem pszichológussal is, de azt gondoltam, hogy úgy sem érti, mert ő nem ment ezen keresztül.

Azt éreztem, hogy mindenki mást gondol, mint én. Mintha szembe mennék a forgalommal, miközben nem veszem észre, hogy én vagyok az, aki a rossz irányba tart.”

Annyira megviselte a pszichiátrián töltött idő, hogy végül hazakönyörögte magát a családjához. Ekkor azt hitte, túl van a mélyponton és maga mögött hagyhatja azt a rémálmot, ami számára a kórházat jelentette. A gyógyulás azonban nem ment könnyen otthon sem. „Úgy tűnt, hogy jobban vagyok, de gyorsan lefogytam azt a pár kilót, amit magamra szedtem a gyermekpszichiátrián. Akkor 40 kiló voltam.”

A fordulópont akkor jött el, amikor Emmát Túry Ferenc pszichiáter kezdte el kezelni, akihez egyedül is járt, mellette pedig közös terápián is részt vett a családjával. „Nagyon türelmes volt velem, megértette, hogy milyen nehéz szituációban vagyok, és folyamatosan biztatott. Viszont amikor továbbra is lefelé mentek az értékek, azt mondta, hogy ismét pszichiátriára kell mennem, amit nem akartam. Potyogtak a könnyeim, miközben ettem a kalóriadús kajákat, de tudtam, hogy muszáj, mert különben ismét kórházba kerülök.”

A gyógyulás egyik mérföldköve az volt, hogy Emma ne érezze rosszul magát, ha együtt eszik másokkal. „A cél az volt, hogy a családommal mindig közösen reggelizzünk, ebédeljünk, vacsorázzunk, és én akkor is ott ültem velük az asztalnál, ha nem is ettem semmit. Rosszul éreztem magam akkor, ha mások is látták, hogy eszem. Mindig undorral néztem az ételre és csak kotorásztam a kaját. Miután hazakerültem a kórházból, egy ideig még lemértem mindent, és a családom ezt elfogadta. Sosem piszkáltak amiatt, hogy keveset szedek a tányérra, mert tudták, hogy nem szabad rám erőltetni semmit.”

Emma most 24 éves, és bár néha eszébe jut ez a zűrös időszak, inkább arra gondol, mennyire megerősödött azáltal, hogy képes volt kigyógyulni az anorexiából, ami a szakértők szerint a legnagyobb halálozással járó pszichiátriai kórkép.

Ma a fiatal nők között az evészavarok (anorexia és bulimia) aránya 2-3 százalék, és nagyjából 1 százalék az, aki anorexiával, azaz a kóros soványsággal küzd. Ez sokunk számára rémisztő lehet, nem tudjuk, hogy reagáljunk – vagy hogy egyáltalán kell-e reagálnunk. Így inkább nem is kérdezünk és nem is szólunk semmit.

Az evés magánügy

Több oka is van annak, hogy miért nem beszélünk egymást közt és társadalmi szinten sem az evészavarokról. A Semmelweis Egyetem (SE) evészavarokkal foglalkozó kutatója, Bogár Nikolett szerint egyrészről azért, mert nehéz felismerni a betegség jeleit, főleg a bulimiával küzdő emberek esetében. Hiszen nem veszítenek annyit a súlyukból, hogy az feltűnő legyen, illetve a viselkedésük sem változik meg radikálisan. Másrészről azért sem egyszerű az evészavarokról beszélni, mert maguk a betegek nem gondolják, hogy ők betegek és szakértői segítségre lenne szükségük. „Az evészavarok természetükből adódóan olyan pszichiátriai kórképek, ahol hiányzik a betegségtudat. Ezért az, aki, mondjuk, anorexiával küzd nem gondolja azt, hogy bármifajta probléma lenne azzal, ahogy ő eszik, ahogy azzal sem, hogy lefogyott. Ezért nem is akar megoldást találni” – részletezi az SE kutatója.

A kutató szerint az evészavarok sokszor párosulnak szégyenérzettel, titkolózással és befelé fordulással. Ezek az érzések szintén gátolják azt, hogy bárki akár a hozzá legközelebb állókkal őszintén tudjon beszélni arról, hogy rendszeresen hánytatja magát. Mindemellett azt sem szabad elfelejteni, hogy az evés valamelyest mindenkinek a magánügye. „Egy intim dolog, amibe beleszólni kényes és érzékeny. Ha egy olyan személlyel találkozunk, aki megválogatja, hogy mit eszik, szigorú szabályok szerint étkezik és elutasít mindenféle ennivalót, akkor inkább ráhagyjuk, mert nem tudjuk, mit mondhatnánk vagy tehetnénk, illetve milyen következményei lehetnek annak, ha beleavatkoznánk.”

Nem tudtam elfogadni, amikor a pszichiáterem szembesített azzal, hogy bulimiás vagyok

„Egy élet telhet az evészavarok bűvkörében. Egy holland nőt, aki 17 éves korában lett anorexiás, 56 éven keresztül kezeltek. Folyamatosan járt csoport- és egyéni terápiára, és leírása szerint 73 éves korára gyógyult meg – mondja Túry Ferenc, aki már 1986 óta foglalkozik evészavarokkal, amik igen komplex betegségek. – Manapság az evészavarok kialakulását úgy írhatjuk le, mint minden más pszichoszomatikus zavarnak a létrejöttét. Tehát olyan testi tünetekkel járó zavarok, amik mögött a pszichológiai tényezők is szerepet játszanak.” A pszichiáter szerint az evészavarok mögött meghúzódó kockázati tényezőket három kategóriába sorolhatjuk.

Elsőként ott vannak a hajlamosító, azaz genetikai tényezők. Például ha a beteg családjában korábban már volt evészavar, elhízás vagy valamilyen függőség, mint az alkoholizmus. Emellett fontosak a kiváltó tényezők is. Egy gyerek esetében ilyen tényező lehet a stresszel való megküzdés nehézségei vagy a szülei válása. Szintén nem elhanyagolhatók a betegséget fenntartó tényezők. A beteg megszokhatja, hogy az önhánytatás vagy a koplalás az életének a része, egy olyan része, ami védelmet nyújt neki, és addig sem kell a többi problémával foglalkozni. „Ezek mellett említhetjük a depressziót is, ugyanis a bulimiának és az anorexiának gyakran társbetegsége a depresszió. Egy kollégám egyszer úgy fogalmazott, hogy a depresszió másod-unokatestvérei az evészavarok. Ezt támasztja alá az az adat, miszerint a bulimiások 80-85 százaléka depresszióban is szenved” – teszi hozzá Túry Ferenc.

Erről számolt be Petra nevű olvasónk is, aki körülbelül 3-4 éve egy terápián szembesült azzal, hogy mivel is küzd valójában.

„Ha egy mély depressziós epizódban vagyok, akkor rendszeresen hánytatom magam, akár naponta is képes vagyok rá. Ilyenkor azt érzem, hogy nem az én kezemben van az irányítás, és ezért nem tudom megállni.

Amikor a pszichiáterem szembesített azzal, hogy ez bulimia, akkor nem tudtam elfogadni. Nehéz volt beismerni magamnak, hogy ezt csinálom.”

Petra ezután beleásta magát a témába, és hosszú elemzések és utánajárás után a terapeutájával közösen rájöttek, hogy az egyik gyógyszere idézi elő a falásrohamokat. „Esténként szoktam bevenni, mert segít aludni, viszont ekkor rám tör egy intenzív sóvárgás. Nagyon specifikus rákívánásaim vannak, ilyen például a tészta. De akkor nem egy adagot eszem, hanem triplát, amitől viszont kényelmetlenül érzem magam, ezért meghánytatom magam. Nem tudom uralni ezt a vágyakozást és viselkedést. Tehát nem elég ilyenkor megennem egy banánt vagy egy darab kekszet, az egész dobozzal kell.”

Petra ezért is kísérletezik az elmúlt hetekben azzal, hogy pontosan kiméri, hogy hány adagot is készít vacsorára, ugyanis ez valamelyest segít neki megelőzni a falásrohamokat. Szerinte az egyik legijesztőbb része az egésznek, hogy a bulimia milyen gondolatokat ébreszt benne.

„Nagyon durva tudatállapot, amikor még csak bevásárolsz vagy valamit főzöl, és már akkor tudod, hogy később ki fogod hányni, és meg is kell tervezned, hogy mikor tudsz elvonulni, hogy más ezt ne hallja.”

Az evészavarokkal küzdő lányok 25-30 százaléka már átesett szexuális bántalmazáson

Túry Ferenc szerint az 1970-es évekig az anorexia volt a leggyakoribb evészavar, majd a bulimiások száma kezdett megszaporodni. Manapság több az anorexiás, és azon belül is az enyhébb anorexiás, tehát aki még nincs annyira kritikus állapotban, hogy kórházba kerüljön. A pszichiáter azt mondja, ennek az az oka, hogy manapság a bulimiások egy része az önhánytatás helyett az olyan esztétikai beavatkozások felé fordul, mint a plasztikai sebészet (például a zsírleszívás.) „A bulimiát könnyebb eltitkolni, nekem volt olyan betegem, aki 15 éven keresztül hánytatta magát, és a férje nem is tudott róla. Ugyanis amíg ő a munkában volt, a felesége mindent megevett a hűtőből, aztán kihányta a kertnek egy sarkába, amit utána befedett földdel” – mondja a pszichiáter, aki szerint nem ritka, hogy a bulimiával küzdők évekig hallgatnak az állapotukról. Sőt a többségük, Túry Ferenc szerint a 80 százalékuk, nem keres segítséget.

Pedig a bulimia, ahogy az anorexia is, olyan mély sebekből fakadhat, mint a szexuális bántalmazás. „Ez a két alapvető ösztönkör, az evés és szexualitás közel állnak egymáshoz. Ezzel magyarázható az is, hogy ez elhízások hátterében sokszor állnak szexualitással kapcsolatos problémák, például szexuális igénybeli különbségek vagy szexuális zaklatás. Az evészavarokkal küzdő lányok 25-30 százaléka, azaz minden harmadik-negyedik lány már átesett szexuális bántalmazáson. Már megfogdosták őket a buszon, vagy az apjuk, nagyapjuk, a szomszéd már bántalmazta őket szexuálisan. A szexuális trauma után gyakran alakul ki evészavar, más pszichés zavarokkal egyetemben, mint például a szociális fóbia.”

Bogár Nikolett szerint az evészavarok mögött álló genetikai és pszichológiai okokon túl azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a mai kor szépségideálja a túlzott karcsúság. Ő jelenleg pont azt kutatja, hogy a divatipar hogyan tartja fenn ezt a karcsúságideált. „Nagyobb eséllyel alakulhat ki azoknál evészavar, akik olyan szakmában dolgoznak, amiben fontos a megjelenés, mint például balett-táncosok, modellek, légiutas-kísérők, műkorcsolyázók. Vannak már erről szóló bizonyító erejű kutatások, viszont a divatszakmában ezt még nem nagyon vizsgálták. Ezért kezdtem el ezzel foglalkozni, és nem meglepő módon az eddigi tapasztalatokból az látható, hogy a modelleken hatalmas a nyomás, hogy bizonyos sztenderdeknek és méreteknek megfeleljenek – részletezi Bogár Nikolett, aki szerint ez a közeg a melegágya lehet az evészavarok kialakulásának. – Amíg az átlag populációnak nagyjából a 3 százalékát érinti az anorexia, a modellek körében ez 7,6 százalék, és még magasabb az úgynevezett szubklinikai anorexiával küzdők aránya, ami pedig 14,2 százalék. A szubklinikai anorexia azt jelenti, hogy a tünetek még nem klinikai súlyosságúak.”

Lényegében ez ellen a túlzott karcsúságot éltető szépségideál ellen lép fel a body positivity mozgalom, ami azt hirdeti, hogy testalkattól, magasságtól és ruhamérettől függetlenül mindenki jól érezheti magát a bőrében.

Nem biztos, hogy ami egészségesnek van feltüntetve a social mediában, az valóban az is

Kismillió YouTube-csatorna, TikTok-fiók stb. jött létre annak okán, hogy egyesek – nem csak dietetikusok és gasztroenterológusok – megmondják másoknak, miből és mennyit kellene enni. Ez azért rettentő veszélyes, főleg a fiatalokra nézve, mert nem biztos, hogy az az étrend vagy diéta, ami x és y influenszernek bevált, nekünk is be fog. „Vannak tartalomgyártók, akik egészségesnek állítják be a túlzásba vitt testedzést vagy egy olyan táplálkozást, ami túlzottan kalóriakorlátozó. Ha a tinédzserek rákapnak ezekre, abból könnyen ki tud alakulni egy bulimiás vagy anorexiás attitűd. Nyilvánvalóan mindannyian anorexiásak lennénk, ha csak ez lenne a kiváltó ok, de aki ezekre a tartalmakra és behatásokra érzékeny, annál a testképzavar, az önmagával való elégedetlenség sokkal erősebben jelenhet meg” – teszi hozzá Bogár Nikolett, aki az evészavarok szociokulturális háttere mellett az orthorexiát, azaz az egészségesétel-függőséget is kutatja.

Az SE kutatója szerint még vitatott, hogy az egészségesétel-függőség egy különálló evészavar vagy az anorexiának egy altípusa. „Az orthorexiának még nincsenek diagnosztikai kritériumai, de a kényszeresség és evészavarok spektrumán mozog.

Az orthorexiás betegek az ételnek nem a mennyiségét, hanem a minőségét korlátozzák, és csak olyan ennivalót vásárolnak és esznek, ami szerintük egészséges.

Ezek általában cukormentes, szénhidrátcsökkentett, zsírmentes, csak az ellenőrzött gazdaságból származó zöldségek, gyümölcsök és húsok. Persze felmerülhet a kérdés, hogy miért baj, ha valaki egészségesen akar étkezni. Azonban sokszor annyi mindent korlátoznak az orthorexiával küzdők, hogy felléphetnek hiánybetegségek, mert nem jut megfelelő tápanyaghoz a szervezetük. Például a nőknek kimaradhat a menzeszük, kialakulhat csontritkulás, mert nem fogyasztanak elég kalciumot. Mindemellett az orthorexia mentálisan egy olyan fokú kényszerességgel és beszűkült látásmóddal jár, ami pszichésen nagyon megterhelő, és így már nem lehet egészségesnek nevezni” – mondja Bogár Nikolett.

Az orthorexia mellett szintén új keletű kifejezés a manorexia, ami a férfi anorexiát jelenti dr. Babusa Bernadett klinikai szakpszichológus szerint. Évtizedeken át úgy hitték, az evészavar a fehér nyugati nő problémája. A férfiakra sokáig nem nehezedett ekkora mértékű nyomás a külsejüket illetően – egészen mostanáig. Sorozatunk következő részében a manorexiával is foglalkozunk.

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.