Tönkre fogunk menni, ha állandóan 100 százalékot akarunk teljesíteni

2020 januárjában egy online kérdőívben a válaszadó 17 ezer ember 86 százaléka nyilatkozta azt, hogy a hétköznapokban egyszerűen nincs elég ideje mindent megcsinálni, amit szeretne. Ugyanis a to do listek túl hosszúak, az időnk, energiánk és a motivációnk pedig véges. Egy hosszú nap után, mikor hazaesünk az iskolából vagy a munkából, fontos lenne a pihenésre is elég időt szánni, mégis sokan telezsúfolják az életüket, és minden percüket hasznosan akarják eltölteni.

Ez nem feltétlenül baj addig, amíg nem válik kényszeressé. Ugyanis ekkor már toxikus produktivitásról beszélünk, aminek igen súlyos következményei lehetnek. „Ha egy gép folyamatosan maximális teljesítménnyel üzemel, akkor az anyagfáradás miatt természetesnek vesszük, hogy előbb-utóbb el fog kopni vagy tönkremegy. Magunkkal kapcsolatban azonban nehezen fogadjuk el ezt. Megvannak a határaink, és mi is tönkre fogunk menni, ha állandóan 100 százalékot akarunk teljesíteni” – mondja Parák András pszichológus és coach.

Az identitásunk központi elemévé válik a produktivitás

„A toxikus produktivitást úgy fogalmazhatjuk meg, mint egy olyan állapotot, amelyben folyamatosan, mindenáron hatékonynak, produktívnak és értékteremtőnek szeretnénk érezni magunkat. És ez olyan méreteket ölthet, ami már káros lehet a mentális, fizikai egészségünkre, rámehetnek a kapcsolataink és a szabadidőnk is.

Ha éppen nem olyan dolgot csinálunk, amit nem találunk hatékonynak és értékteremtőnek, akkor úgy érezzük, hogy vesztegetjük az időnket, nem vagyunk értékesek.

És előtörnek olyan negatív érzések, mint a szorongás, a bűntudat és szégyen, illetve a lemaradás érzése. Azt is mondhatjuk, hogy az identitásunk központi elemévé a folyamatos hatékonyság válik” – fejti ki a pszichológus, aki szerint a külső hatások – például az infláció, gazdasági válság – mellett ma az embereket sokkal inkább egy belső kényszer veszi rá arra, hogy állandóan produktívak legyenek, éjt nappallá téve dolgozzanak és fejlesszék magukat.

A jelenség nem teljesen új keletű. „Az 1920-as években a magyar pszichoanalitikus Ferenczi Sándor már vizsgálta a vasárnapi melankólia jelenségét. Azaz azt, hogy miért lesznek az emberek nagyobb eséllyel öngyilkosok vasárnap. Ő ezt részben azzal magyarázta, hogy azoknak, akiknek a munka töltötte ki az életét, a hétvégén nem volt mit csinálniuk, így olyan mértékűvé fokozódott az üresség, a magány és a céltalanság érzése, amivel nem tudtak megküzdeni.

Ez nem kifejezetten a toxikus produktivitás, de egy ahhoz kapcsolódó jelenség, és megerősíti azt a megfigyelést is, miszerint hajlamosak vagyunk arra, hogy üresnek érezzük magunkat akkor, ha nem táblázzuk be az időnket olyan dolgokkal, amik szerintünk hasznosak. Gyakran tudatosságot és gyakorlást igényel az is, hogy megtanuljuk elengedni a dolgokat, és pihenni, vagy semmittevéssel tölteni az időt” – mondja a pszichológus.

Az 1920-as évek óta sokat fejlődött a világ, a modern élet és a közösségi média pedig csak tovább növelte a ránk nehezedő nyomást. De miért hat ránk mindez ennyire intenzíven?

Ma már bármikor és bárhol tudunk dolgozni, akár otthon, akár a munkaidő letelte után is

Először is, egy elképesztően gyorsan változó, gyakran kiszámíthatatlan világban élünk, nem tudjuk, mit hoz a következő tíz év, de még azt sem, mi lesz holnap, és ez arra kényszeríti az embert, hogy folyamatosan fejlessze magát, mert ha nem, akkor könnyen lemarad. Parák András szerint a koronavírus-járvány, az energiaválság, a mesterséges intelligencia, a ChatGPT megjelenése olyan változásokat indított el, amely egzisztenciális bizonytalanságokat szülhet. „Pár évtizeddel ezelőtt még inkább elképzelhető volt, hogy az emberek választanak egy szakmát, és abban dolgoznak életük végéig. Ezzel szemben ma inkább az az emberek megélése, hogy amit most csinálnak, az nem biztos, hogy pár év múlva ugyanabban a formában létezni fog. Ez a kiszámíthatatlanság már önmagában is olyan külső nehézség, ami állandó stresszt okozhat.

Azt érezzük, ha nem fejlesztjük magunkat, akkor nem fogunk fennmaradni a vízen, nem tudjuk tartani a lépést a folyamatosan változó világgal és munkaerőpiaci környezettel.”

A pszichológus szerint arra a kényszerre, hogy folyamatosan tegyünk valamit, ráerősít az internet széles körű elterjedése, a globalizáció, a home office, amik megszüntetik a munka–magánélet határokat. Ha a munkánk nem helyhez kötött, akkor lényegében ma már bármikor és bárhol tudunk dolgozni, akár otthon, akár a munkaidő letelte után is.

Egy másik faktor a pszichológus szerint a már említett közösségi média. Az Instagramot és a TikTokot szeretjük céltalanul pörgetni, nézni, ahogy ismerősök, idegenek, influenszerek posztolnak tökéletesen beállított, agyonfilterezett és -retusált fotókat, videókat. Vágyhatunk, sőt vágyunk is arra, hogy olyan életet éljünk, mint ők, és látszólag ezért nem kell mást tennünk, csak keményen hajtani és dolgozni.

„Ez tipikusan a hustle culture. Hiszen mit is látunk? A sikeres influenszer napirendje szerint keljünk fel reggel ötkor, vegyünk egy hideg fürdőt, meditáljunk, olvassunk el egy könyvet, majd dolgozzunk le tíz órát, utána menjünk el futni.

Irreális és fals sztenderdek pörögnek a közösségi médiában, amiket megpróbálunk elsajátítani, mert azt az illúziót látjuk, hogy másnak ezek milyen jól működnek”

– részletezi Parák András. Szerinte a toxikus produktivitás fakadhat személyes bizonytalanságokból is. „A 21. századi ember egy teljesítményorientált kultúrában él, ahol az eredményekért elismerést kapunk. Az elismerést pedig könnyen azonosítjuk a szeretettel és az elfogadással, amire változó mértékben ugyan, de mindannyian vágyunk. Ha folyamatosan teljesítünk, azzal jó színben tüntetjük fel magunkat, és úgy érezhetjük, hogy eredményesek vagyunk. Előbb-utóbb pedig könnyen a függőjévé válunk ennek az érzésnek, vagy kialakul az a csapda, hogy csak akkor érezzük magunkat elfogadhatónak, amikor teljesítünk.”

A pszichológus szerint egyénfüggő, hogy miért lehet nehéz megélnünk az elfogadottság és a szeretet érzését az élet más területein. Lehet, hogy családi okok, gyerekkori minták, sérült önbizalom és csalódások miatt, de az ezekből fakadó szégyen és bűntudat érzése is közrejátszhat mindebben. „Egy korábbi, az ELTE-n munkafüggőkkel végzett kutatás alapján is látszik, hogy ha valamit szégyellünk magunkkal kapcsolatban, ami miatt nem tartjuk magunkat elég jónak, és még, mondjuk, az imposztorszindrómával is küzdünk, akkor megpróbálhatjuk mindezt a produktivitással kompenzálni” – fejti ki a pszichológus.

A 40 év alatti generáció mindent az önfejlesztés oltárán akar feláldozni

A hatékonyság, produktivitás kényszere azonban nemcsak munka közben találhat meg minket, hanem a szabadidőnkben is. Parák András szerint sokan csúszhatnak bele abba, hogy a szabad óráikat is valami értékteremtő foglalatossággal töltsék ki. Valamivel, ami fejleszti a tudásukat, képességeiket, mondjuk, olvasással, nyelvtanulással, podcastok hallgatásával, akár egy új szakma elsajátításával. Mindezzel nem is lenne feltétlenül gond, ha nem visszük túlzásba.

„Én főleg a fiataloknál, tehát a 40 év alatti generációnál tapasztalom azt, hogy mindent az önfejlesztés oltárán akarnak feláldozni, és a munkán kívüli időt is úgy próbálják beosztani, hogy mindig beleférjen valami hasznos dolog. És ha egy dolognak nem látják a közvetlen hasznosságát, akkor azt attól kezdve csak időpocsékolásnak érezhetik. Byung-Chul Han A kiégés társadalma című kötetében ír erről a jelenségről, hogy miért internalizáljuk, azaz miért válik kvázi egy belső kényszerré az, hogy folyamatosan teljesítsünk.

Önmagában tehát nincs probléma a tanulással, fejlődéssel. A gondok akkor jelentkezhetnek, ha ez már kényszeressé válik, amikor nem tudjuk magunknak megengedni a pihenést. Nem lehet egész nap hatékonyan teljesíteni, odafigyelni, tanulni. Az embereknek szükségük van a minőségi semmittevésre, a kikapcsolódásra, hogy elmélyedjenek valamiben, miközben nem törődnek azzal, hogy annak a tevékenységnek milyen eredménye lesz vagy lehet. A másik jellegzetes dolog, ami a toxikus produktivitással társulhat, a lelkiismeret-furdalás. Nagyon gyakran találkozom azzal, hogy valaki végigdolgozik egy napot, hazamegy, és

szeretne valami hasznosat tenni, de az akaratereje már nincs meg hozzá, és inkább a telefonjáért nyúl, elkezd instagramozni, youtube-ozni, amivel elmegy, mondjuk, egy óra. Utána pedig lelkiismeret-furdalása van, hogy megint elvesztegette az idejét”

– fejti ki a pszichológus.

A nyugati kultúrában élők közül szinte mindenki kiég valamilyen szinten

A teendők folyamatos egymásutánja és a nulla pihenés hamar vezethet kiégéshez, ami a nyugati kultúrában szinte már mindennapos jelenség. „Kutatások azt mutatják, hogy az emberek túlnyomó része alacsony, de inkább közepes szintű kiégést tapasztalhat, ami azt jelenti, hogy állandó a mentális és az érzelmi kimerülés, a fizikai fáradtság, a türelmetlenség, a negatív gondolatok, a szorongás, és pont azoknak a területeknek az elhanyagolása, mint a családdal, barátokkal töltött idő vagy a hobbik, amik segíthetnének kiutat találni ebből az állapotból” – teszi hozzá Parák.

A pszichológus szerint szintén érdekes jelenség az is,

amikor már a kapcsolatainkat is az alapján kezdjük mérni, hogy mennyire hasznos számunkra az emberekkel töltött idő.

A szakértő azt mondja, rettenetesen destruktív tud lenni, amikor egyfajta haszonelvűség megjelenik a hobbijainkban, az általunk szeretett dolgokban, a kapcsolatainkban. Hiszen így elidegenítjük magunktól azokat az embereket és dolgokat, akik, illetve amik stabilitást és biztonságot nyújthatnak a kényszeres produktivitás negatív örvényében.

Félnek, hogy mi történik akkor, ha nemet mondanak egy feladatra

Ahogy a Petőfi versében szereplő Pató Pál úr is nagy halogató, paradox módon azoknál is gyakran előfordulhat, hogy húzzák, halasztják a feladatok elvégzését, akik mindennap azzal kelnek, hogy ma extra produktívak lesznek. „Ez abból fakad, hogy egyszerűen kevesebb az energiánk, mint az a végtelen mennyiségű feladat, aminek a végére akarunk érni. A kifulladásig hajtjuk magunkat, mégsem pihenünk, hanem nekiesünk egy újabb és újabb feladatnak, majd elkezdünk halogatni. Tudjuk, hogy mit kellene tennünk, mégis a legegyszerűbb feladatokat is órákon, napokon, heteken át halogatjuk. Ebből létrejön egy újabb ördögi kör, mivel szorongunk amiatt, hogy halogatjuk a teendőinket, elkezdjük ostorozni magunkat, és nem engedjük meg magunknak a pihenést.

Nem is tudunk igazából pihenni, igazán feltöltődni, hisz ott van bennünk a stressz, a szégyenérzet amiatt, hogy nem haladunk a feladatokkal”

– teszi hozzá Parák. Szerinte ezeknek az embereknek az tűnhet paradoxnak, hogy elengedjenek tennivalókat, és csak a legfontosabbakra koncentráljanak. „Pedig ha többet pihenünk, több időt töltünk olyan dolgokkal, amiket szeretünk, akkor hatékonyabbak leszünk a munkában, és az élet más területein is. A hatékonyságot az szolgálja, ha egyszerre csak egy-két dologgal foglalkozunk, nem pedig ötszázzal. Viszont azok, akik hajlamosak túlzásba vinni a produktivitást, gyakran félnek attól, hogy mi lesz, ha elengednek egy feladatot.”

Miközben ez is egy megoldás lehet arra, ha valaki a toxikus produktivitással küzd.

Miért csinálom ezt? Fontos ez egyáltalán? Mikor voltam utoljára boldog?

Véget vetni a toxikus produktivitásnak nem egyszerű. Sok mindent hajlandók vagyunk beáldozni a teljesítésért, például az alvásidőnket is. „Egy alváshiányos társadalomban élünk, miközben regenerálódni, feltöltődni csak akkor tudunk igazán, ha jól alszunk – mondja Parák, aki szerint az ideális az lenne, ha a pihenésre és a munkára szánt idő egálban lenne. – Én inkább azt látom, hogy az emberek azt érzik, hogy nem teljesítenek eleget, mert fáradtak. Mégsem pihennek, amitől egyre rosszabbul teljesítenek, és ezt az egész folyamatot végigkíséri a szégyen, a szorongás és a folyamatos lemaradottság érzése. Ezen úgy lehetne változtatni, hogy elfogadjuk a korlátainkat, és megengedjük magunknak a pihenést.”

Az alvás mellett a pszichológus szerint a mentális jóllét egy másik alappillére az öngondoskodás – aminek a fontosságáról itt írtunk korábban –, valamint az, hogy önreflektívek legyünk. Ehhez segítségképpen Parák András néhány kiinduló kérdést is felsorolt, ezek őszinte megválaszolásával képet kaphatunk arról, valójában mit és miért csinálunk:

• Miért csinálom ezt?
• Vannak pozitív célok? Érthető, hogy az ember életében vannak túlzsúfolt időszakok. Fontos tisztázni azonban, hogy azok a célok, amiket kitűztünk magunk elé, valóban a mi fejlődésünket, épülésünket, jóllétünket szolgálják, és nem követelnek aránytalanul sokat az egészségünkből, szabadidőnkből és kapcsolatainkból.
• Valóban reálisak a célok? A pszichológus szerint a hustle culture miatt alakult ki az a kép, hogy elképesztő gyorsasággal kell sikeresnek lenni. „Ha 25 évesen nem jutottál el oda, hogy a harmadik luxusautódat vásárolod meg, akkor semmit nem értél el az életben – miközben ez nem reális. Viszont könnyen kialakulhat az önbizalomhiány, soha nem vagyunk semmivel elégedettek, még akkor sem, ha egyébként stabilan haladunk előre az életben.” (Ehhez kapcsolódik egy korábbi cikkünk, a Z generáció pénzügyek miatti szorongásáról és annak miértjéről.)
• Kiért csinálom? Valójában a saját magunk vagy más szabályai, vágyai és elvárásai szerint éljük az életünket?
• Megéri? Van pozitív hozadéka a túlhajszoltságnak?
• Mi a fontos? Időnként változhat a fontossági sorrend, egyszer a család és a barátok, máskor egy munkaprojekt lesz számunkra fontosabb. De mindig érdemes észben tartani, hogy amit most csinálunk, azt tényleg magunkért tesszük.
• Mikor voltam utoljára boldog? Mikor éreztem magam utoljára kipihentnek? Ezeket a kérdéseket főleg azoknak érdemes feltenniük, akik állandóan hatékonyak, produktívak akarnak lenni. Nekik általában nehéz felidézniük azokat a pillanatokat, hogy mikor is voltak utoljára igazán boldogok, kipihentek és felszabadultak.

„Van egy mondás, amit egy edző ismerősömtől hallottam, és nagyon tetszik: évtizedekben gondolkodunk. A siker évtizedek alatt épül fel, nem kell 22 éves korunkig mindent elérnünk. Ezzel szemben, ha túlterheljük magunkat, elhanyagoljuk a mozgást, a megfelelő táplálkozást, a jó élményeket, akkor az rövid távon nem üt vissza. Hosszú távon, évtizedekkel később azonban komoly egészségi, életminőségi problémák alakulhatnak is. Érdemes észben tartani, hogy ha most kizsigereljük magunkat, annak később súlyos következményei lehetnek – fogalmaz Parák. – Ahogyan egy anekdota tartja, egyszer a dalai láma úgy nyilatkozott, hogy számára a legmeglepőbb teremtmény az ember, hiszen fiatalon arra áldozza az egészségét, hogy pénzt szerezzen, később pedig arra költi a pénzt, hogy visszaszerezze az egészségét.”

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.