A fóliázás megfosztja az irodalmat attól, amihez a legjobban ért: szavakat ad az érzelmeink kifejezésére

Arról már korábban írtunk, hogy bármennyire szeretünk is olvasni, manapság kismillió zavaró tényező akadályoz minket abban, hogy leemeljünk a polcról egy jó könyvet és hagyjuk, hogy magával ragadjon minket a története. Pedig megfelelő időben az irodalom – legyen az novella, regény, vers – akár életmentő is lehet. Segíthet túllépni egy szakításon, felismerni, hogy benne ragadtunk egy bántalmazó kapcsolatban, ahogy Halász Rita Mély levegő című kötetének hőse is, de tanulhatunk a társfüggőség mibenlétéről Störr kapitány feljegyzésein keresztül. Míg a menni vagy maradni kérdésre adhat választ Kovács Eszter önéletrajzi ihletésű a Let’s kiflije, amelynek főhőse a nulláról épít fel magának egy új életet egy idegen országban, ahol eleinte az egyetlen társa a magány.

Ilyen és ehhez hasonló élethelyzetekben a Libertine Könyvkiadó gondozásában megjelent Szöveglelő – Találd meg magad az irodalomban című irodalomterápiás szemléletű szócikkgyűjtemény nyújthat segítséget, amin a Magyar Irodalomterápiás Társaság tíz tagja dolgozott, közel két évig.

A kötet felépítése speciális, kicsit olyan, mint egy kibővített értelmező szótár, amit ha felcsapunk például a várandósságról szóló szócikknél, akkor nemcsak arról olvashatunk, hogy milyen érzelmi kavalkáddal járhat a terhesség, hanem a rövid bevezető után egy olvasmánylistát is kapunk, tele olyan szépirodalmi alkotásokkal, amelyek szereplői őszintén mesélnek a várandósságról, így ez segíthet átvészelni vagy legalább megérteni ezt a fentekben és lentekben is gazdag időszakot.

A kötet egyik szerzője, Berta Beáta a Szöveglelőt úgy jellemezte, mint egy „terülj, terülj, asztalkámat”, amibe a kanonizált művek mellett szórakoztató irodalom is belekerült. Beáta a vele készített interjúban azt is elárulta, hogy 23 év után hagyta ott a tanári pályát, ami mellett 2020-ban elvégezte a Pécsi Tudományegyetemen az irodalomterapeuta szakot. Azóta már több terápiás csoportot is szervezett, például az életközepi válság témája köré, ezen a résztvevők Quimby-dalszövegeken keresztül érthették meg, mi is zajlik bennük. A többi szerzőhöz hasonlóan Beáta is a Szöveglelő tíz szócikkének megszerkesztésért volt felelős. Írt az utóbbi években egyre jelentősebbé váló generációs örökség témájáról, ahogy a kevésbé felkapott, mégis súlyos terhekkel járó Alzheimer-kórról is, valamint olyan mindenkit érintő kérdésekben is ajánlott olvasmányokat, mint a párválasztás, gyászmunka, bántalmazó kapcsolatok, utazás vagy a közösségi média.

Mikor és miért kezdett el foglalkozni az irodalomterápiával?

Több mint húsz évig tanítottam angolt és magyart, és már a kezdetektől foglalkoztatott az, hogyan lehet az iskolai kereteken túl megszerettetni a gyerekekkel az irodalmat.

Nem tudtam elfogadni, hogy az irodalomtanításnak annyi legyen a célja, hogy a gyerek leérettségizik vagy szerez egy jegyet, hisz ettől még nem lesz belőle olvasó.

Állandóan kísérleteztem azzal, hogyan lehet olvasóvá nevelni a gyerekeket és megmutatni nekik, hogy az irodalom segít élni, az irodalom szavakat ad bizonyos érzések kifejezésére. Nagyon boldog voltam, amikor rátaláltam az irodalomterápiára és arra, hogy amit én ösztönösen csinálok az óráimon, annak van egy intézményesített formája is. 2018-ban kezdtem el a Pécsi Tudományegyetem egy kétéves irodalomterapeuta-képzést. Azóta pedig irodalomterápiás csoportokat viszek egyedül vagy párban, ahol jellemzően nyolc-tíz alkalommal gyűlnek össze ugyanazok az emberek, és szövegeken keresztül foglalkoznak magukkal.

Mióta használnak novellákat, regényeket, verseket terápiás célokra?

Itthon már az 1950–1960-as években is volt arra példa, hogy kórházakban olvasmányokat ajánlottak különböző nehézségek kezelésére, de külföldön, jellemzően angol nyelvterületeken, például az Egyesült Királyságban és az Egyesült Államokban már korábban elterjedt ez a terápiás módszer. Azt látjuk az induló önismereti csoportok, a különböző képzések és a jelentkezők számán, hogy az emberek most kezdték el felfedezni ezt a területet. Csak az elmúlt öt-tíz évben lett ismert, aminek szerintem az az oka, hogy egyre több emberben születik meg az önvizsgálatra való igény, hogy megálljon és ránézzen önmagára és az értéklistájára, amin talán már nem ugyanazok a tételek szerepelnek, mint, mondjuk, tíz évvel korábban. Lehet ennek több oka is, a pszichológiai és önsegítő könyvek terjedése, a Covid, a gazdasági válság, a világban meglévő konfliktusok, de az mindenképpen pozitív, hogy tudatosabban foglalkozunk magunkkal.

Hogyan működik az irodalomterápia, hogyan fejti ki a hatását?

Igazából többféleképpen. Irodalomterapeutaként önismereti csoportokat szervezünk egy téma köré, ami lehet például az utazás, vagy a résztvevők körét határozzuk meg, például női csoportot vagy férfi csoportot alakítunk ki, vagy lehet egy konkrét mű köré is szervezni, mondjuk, Szerb Antal Utas és holdvilág című regényére építve. A felhasznált irodalmak leggyakrabban novellák, versek, de lehet akár egy blogbejegyzés vagy dalszöveg. Vezettem már életközepi válsággal foglalkozó csoportokat is, amelyeken a Quimby és a Pál Utcai Fiúk együttes szövegein keresztül jártuk körbe ezt a témát.

A szöveg a terápián egyfajta ugródeszka, ezt a metaforát egyébként nagyon sokszor használjuk, mert nagyon jól érezteti azt, hogy nem arról van szó, mint gyakran magyarórán, hogy szanaszét kell elemezni egy szöveget, és addig nem lehet hazamenni, amíg nem találsz benne tíz metaforát. Itt az történik, hogy a terapeuta behoz egy szöveget valamilyen céllal, ő már sejti, hogy milyen kérdéseket hozhat majd elő, de az, hogyan tudnak majd a témához a résztvevők kapcsolódni, csak élesben derül ki.

Én például mindig azt szoktam kérni a csoporttagoktól, hogy válasszák ki azokat a sorokat, amelyek megszólítják őket, és lehet, hogy egy másik csoporttag teljesen máshogy viszonyul azokhoz a sorokhoz, és így elindul egy téma kifejtése.

Zseniális azt látni, hogy különböző szemszögekből ki hogyan lát rá ugyanarra a történetre, miközben nagyon általános jelenség már a legelső alkalom után, hogy az emberek rájönnek arra, hogy nincsenek egyedül az érzéseikkel, mások is hasonlóan gondolkodnak ugyanarról a szövegről, a mondanivalójáról, mint ők. Illetve a biblioterápiás üléseken gyakran kreatív írással is párosítjuk az olvasást, így a befogadás mellett az alkotás is részévé válik a folyamatnak. Természetesen nem az a lényeg, hogy egy hatalmas irodalmi értékekkel bíró szöveget hozzanak létre a résztvevők, hanem hogy ki tudják fejezni az érzéseiket írásban, hiszen ez egy másfajta kapcsolódást jelent az adott témához.

Persze az irodalomterápia nehezen tudja kifejteni a hatását, ha bizonyos alkotásokat lefóliáznak, mert a tartalmuk nem egyezik egyesek világról alkotott elképzeléseivel, értékrendjével, míg másoknak pont ezek az alkotások segítenének elfogadni önmagukat, megküzdeni a nehézségekkel. Önnek mi a véleménye erről?

Irodalomterapeutaként, tanárként, anyaként és gondolkodó emberként nekem ez teljes mértékben elfogadhatatlan. Már maga az az elgondolás is, hogy

vannak, akik azt hiszik, hogy attól válik valaki érintetté, hogy olvas bizonyos dolgokról. Másrészt pedig elveszítünk egy lehetőséget, egy felületet, amin keresztül az olvasó el tud kezdeni egy párbeszédet önmagával, aztán pedig másokkal is.

Szerintem akármilyen magánéleti gondunkra gondolunk vagy egy sajátságos élethelyzetre, az a legnehezebb rész, amíg azt hiszed, hogy valami baj van veled és nem mersz senkitől kérdezni, hanem saját magadat emészted. Lefóliázni könyveket szerintem beteges és végtelenül ártalmas. Nem messze innen egyébként pont ilyen könyveket kínálnak az egyetemisták az utcán. Láttam egy kamaszokról szóló kötetet is, ami arról az időszakról szól, mikor az ember keresi az identitását, és ebben előkerül a szexuális kisebbségek témája is. Most tényleg, akkor ezért le kell fóliázni? Jó hogy nem a gyereket fóliázzuk le.

Hogy fog hozzá egy irodalomterapeuta a szöveg kiválasztásához? Honnan tudja, hogy jól fog működni?

Alapvetően szerintem az a jó szöveg, ami kérdéseket tesz fel, én mindig ez alapján választok. Ha találok egy szöveget, amelynek az elolvasása után bennem megfogalmazódik egy kérdés, akkor azt szívesen beviszem a csoportos foglalkozásaimra, anélkül hogy elárulnám, hogy bennem milyen kérdés született meg, és csak azt figyelem, milyen reakciókat vált ki.

Rátérve a Szöveglelőre, ha valaki életében először tartja a kezében a kötetet, mire számítson, mit adhat neki ez a közel ezer alkotást spoilerek nélkül bemutató szócikkgyűjtemény?

Én azt mondanám, hogy ez egy terülj, terülj, asztalkám. A kötet száz szócikket foglal magába, azaz száz olyan témát, aminek jó része nagyjából mindenkit érint. Mindegyik szócikk úgy készült, hogy átgondoltan kiválasztottuk azokat a szövegeket, jellemzően novellákat, regényeket, verseket, amiken keresztül minél több oldalról be lehet mutatni az adott témát. Másrészt figyeltünk arra is, hogy egyaránt legyen benne kortárs és klasszikus alkotás is. És ugyanígy vannak benne magyar és külföldi szerzők, kanonizált művek, de a szórakoztató irodalom kategóriájába sorolható kötetek is, amelyek szerintem hasonlóan fontosak, hiszen ezek is segíthetnek az önismereti munkában. Például a Harry Potter vagy Jo Nesbø Hóembere is benne van, ami alapvetően egy izgalmas könyv, de elég sok mindent elmond az emberi lélek gyakran rejtve maradó oldaláról is.

Vannak olyan témák, szövegek, amik kimaradtak?

Szándékosan nem maradt ki semmi. Az jelentett egy kisebb kihívást a kötet elkészítésében, hogy az olyan általános témák mellett, mint a párválasztás, válás, gyermekvállalás, függőségek, milyen más, ritkábban szóba kerülő, de aktuális témák kerüljenek bele, mint például az Alzheimer-kór, amin én dolgoztam. De szintén nem tipikus téma a hajléktalanság, mégis olyan lehetőségeket rejt magában, amik lehetővé teszik, hogy másképp nézzünk a világra.

A szócikkek közül, amiket ön szerkesztett, melyiken dolgozott a legszívesebben?

Az Alzheimer-kórról szólón, mert ahhoz nem volt személyes kapcsolódásom. Egy barátnőm mesélt az egyik családtagjáról, így az ő szemén keresztül láthattam azt, milyen nehézséget jelent végignézni egy szülő leépülését. Majd ahogy elkezdtem kutatni a témában, olyan történeteket is találtam, amik pedig a másik oldalt mutatták be. Tehát azt, hogy milyen borzasztó az elszenvedőnek, mondjuk, a Megmaradt Alice-nek című kötetben átélnie azt, hogy szétesik az élete és mindent elveszít.

Szintén foglalkozott a már említett hajléktalansággal is, amivel kapcsolatban a szócikk rövid bevezetőjében ön is felteszi a kérdést, ami szerintem sokak fejében megfordulhat: hogy mégis mi közünk lehet a hajléktalansághoz, miközben úgy gondoljunk, vagy csak remélni tudjuk, hogy mi sosem kerülünk ilyen a helyzetbe. Miért gondolta fontosnak, hogy hajléktalanságról szóló szövegeknek is helyet kell kapniuk a kötetben?

Azért került bele a hajléktalanság, mert olyan egyértelmű, hogy mi a különbség köztünk és a hajlék nélkül élők között, de én inkább azt szeretném megmutatni, hogy mi a hasonlóság. Amikor elvégeztem az irodalomterápia szakot 2020-ban, akkor a szakdolgozat elkészítéséhez szerveznünk kellett egy csoportot, és úgy hozta az élet, hogy hajléktalanokkal kezdtem el foglalkozni. Én velük éltem át azt, hogy az emberek mennyire vágynak arra, hogy megtalálják a kapcsolódási pontokat. Egy negyvenes férfiakból vagy nőkből álló csoportban elég gyorsan meglesznek a közös pontok. Míg egy hajléktalan közösségben, amelynek csoportvezetőként én is részese voltam,

elsőre nagyon nehéz nem a legegyértelműbb különbséget látni, ami lényegében annyiban kimerült, hogy nekem történetesen volt hol laknom, a résztvevőknek pedig nem. Innentől viszont rengeteg hasonlóságot fedeztünk fel.

Ők is ugyanarra vágynak, mint mindenki más, az élet teljességének a megélésére, az elfogadásra, és igen, a boldogságra. Mindemellett megható volt az látni, hogy mekkora örömet jelent nekik, hogy tartoznak valahova, és itt most nem a csoportvezetőhöz, hanem a csoporthoz való kapcsolódásra gondolok.

Volt olyan téma, ami elsőre fejtörést okozott? Hirtelen nem tudta, hogy hogyan nyúljon hozzá?

Számomra első ránézésére a legkevésbé a közösségi média témája tűnt inspirálónak a választott szócikkeim közül. Idővel azonban nagyon megszerettem, mert már nemcsak azt éreztem, hogy ez olyasvalami, amiről egy ilyen kötetben kötelező írni, hanem az örömöt is, mert sikerült összegyűjtenem elég sok szöveget, amelyek segítségével más aspektusokból tudtam írni a témáról. A közösségi média témája, annak áldásai és veszélyei olyan gyakran kerülnek elő akár a hétköznapi beszélgetésekben is, hogy úgy éreztem, nehéz újat mondani, olyat, ami túl tud lépni a közhelyeken. Azonban amikor a témában megjelent írásokat olvastam, felfedeztem új szempontokat. Milyen mértékben mondunk le a szabadságunkról azáltal, hogy jelen vagyunk a közösségi térben, mi az ára az állandó jelenlétnek, hol a határ a munka és magánélet között, hogyan alakítja a közösségi média az olyan hétköznapi szituációkat, mint például egy randevú vagy egy munkahelyi megbeszélés.

Sok pozitívumát felsorolta az irodalomterápiának: segíthet megérteni magunkat, felismerni egy problémát, talpra állni egy nehezebb szituációból, ugyanakkor annak is megvan az esélye, hogy egy olyan időszakban érint meg minket egy történet, ami inkább a negatív érzéseket erősíti. A meddőségről írt szócikkben van egy rövid figyelmeztetés is, hogy a „témáról szóló kevés könyv a kezelések amúgy is stresszes időszakában nem vágyott olvasmány, a beavatkozások közti szünetekben azonban támogatást és reményt nyújthat azzal, hogy bemutatja, mások is hasonló módon küzdenek”. Ezek szerint jól át kell gondolni, mikor és milyen kötetekhez nyúlunk?

Fontos felhívni egy súlyos témánál a figyelmet arra, hogy ha valaki érintett, akkor tévedés lenne azt gondolni, hogy attól rendbe jöhet, ha elolvas egy szöveget. Amikor a bántalmazó kapcsolatról írtam a szócikket, volt olyan, akinek én tanácsoltam azt, hogy igen, a problémádon segítene ez vagy az a könyv, de nem gondolom, hogy most.

Ugyanis szembesülni azzal, hogy ugyanazt éljük át, mint egy bántalmazó kapcsolatról szóló kötet főszereplője, az iszonyatosan tud fájni, ezért célszerű ilyenkor félretenni a könyvet.

Ugyanakkor egy húzósabb történet segíthet az érintettség felismerésében, akár bántalmazó kapcsolatról, akár a függőségekről van szó, legyen az alkohol- vagy társfüggőség. Akkor érdemes újra elővenni a szövegeket, ha már el tudtunk távolodni a problémától, krízistől, és abból a távoli pozícióból végigvenni, hogy milyen folyamatok zajlottak le bennünk, megérteni, mi és miért történt. Ha a bántalmazó kapcsolatok példájánál maradunk, utólag sokan gondolkodnak azon, hogy miért maradtak benne sokáig egy ilyen szituációban. Viszont ha elolvassák Halász Rita Mély levegő című kötetét, akkor összeállhat a fejükben, hogy egymillió oka lehet annak, hogy miért nem lép ki rögtön az ember, és ez ad egyfajta feloldozást is.

Mi az a pont, amikor már az irodalomterápia nem elég, és szükséges szakemberhez fordulni?

Nem tudnék konkrét állapotot mondani, egyszerűen vannak olyan élethelyzetek, amikor gyógyszeres kezelésre vagy egyéni terápiára van szükség. Akkor nem az a megoldás, hogy az illető az irodalomterápiával akarja megoldani a helyzetet. Viszont nekem már volt olyan csoporttagom, akit a pszichológusa küldött foglalkozásra, azért, mert úgy gondolta, hogy jót tenne neki a csoportélmény megélése. Előfordult az is, hogy két alkalom után az egyik résztvevő rájött arra, hogy neki mindenképp szüksége van egyéni terápiára is, mert az az idő, ami neki jut a csoportos alkalmakon, nem elég. Szeretné tovább vinni azokat a felismeréseket, amiket az irodalomterápiának köszönhet, de ehhez sokkal mélyrehatóbb segítség kell.

Szöveglelő – Találd meg magad az irodalomban (6499 Ft), Libertine Könyvkiadó, 2023

Szerzők: Bálint Lilla, Dr. habil. Béres Judit, Berta Beáta, Borbély Zsuzsa, Fekete Edina, dr. Matuszka István, Novák Szilvia, Rudolf Panka, Szakács Emília, dr. G. Tóth Anita. Szerkesztő: Németh Luca Anna