Találkoztam néhány igazi seggfejjel, de boldog vagyok – portré a Trumpot beperlő újságíróról

E. Jean Carroll New York állam északi részén, a Wawayanda hegység erdejének mélyén él egyedül egy kis faházban, Vagina T Fireballs nevű macskájával és Guffington Von Fluke-kal, a keverék kutyával. A ház homlokzatán az „Üdv az egérházban” kézzel festett felirat olvasható, a mikrohullámú sütőjén az, hogy „Burn, baby, burn”. A nappalija plafonig érő, rendezetlen könyvek és magazinok, színes szalagok és képek eklektikus káoszát mutatja. A szekrényében most is ott lóg az a Donna Karan kabátruha, amelyet 1996 tavaszán viselt, amikor Donald Trump szexuálisan bántalmazta egy luxusáruház próbafülkéjében.

E. Jean Carroll neve közel negyven éven át egyet jelentett a pimasz, szellemes és a gonzó egyfajta női változatának nevezett újságírással, és az amerikai sajtótörténet leghosszabb ideig futó tanácsadó rovatával, az Elle magazin Ask E. Jean oldalával. Aztán 2019-ben, Donald Trump elnökségének harmadik évében előbb egy cikkben, majd egy könyvben tárta a világ nyilvánossága elé,

a 90-es évek közepén az akkori ingatlanmágnás, egy New York-i luxusáruház próbafülkéjében hogyan nyomta belé a péniszét.

Idén május óta legfelsőbb bírósági ítélet van arról, hogy az Egyesült Államok 45. elnöke szexuális erőszakot követett el E. Jean Caroll ellen. (Az áruházban történtekről, Trump reakcióiról és a tárgyalásról ebben a cikkben írtunk részletesen.)

A jogi csatározásnak még nincs vége, Trump június végén rágalmazásért visszaperelte E. Jean Carrollt, és zajlik egy tízmillió dolláros kártérítési per is, ezt Carroll követeli Trumptól, amiért egy CNN-nek adott interjúban tagadta a vádjait, és becsmérlő megjegyzéseket tett rá.

De ki ez a közel 80 éves nő, akit egy ideje csak a „Donald Trumpot beperlő nő”-ként emlegetnek, pedig már akkor viszonylag ismert kultfigura volt, mikor egy gazdag, szőke férfi rátámadt? És miért csak több mint húsz év után állt elő a történetével?

Pomponlánytól a Playboy első női szerkesztőjéig

Elizabeth Jean Carroll 1943-ban Detroitban született értelmiségi családba, és már tizenkét évesen küldözgetni kezdte írásait az újságoknak. Az Indianai Egyetemen viszont inkább a külsejével ért el sikereket, 1963-ban előbb a Miss Indiana University, majd pomponlányként a Miss Cheerleader USA címet is megnyerte.

De újságírói ambícióit sem adta fel, az áttörésre viszont 36 éves koráig várnia kellett, amikor az Esquire megjelentette egy irodalmi kvízét. Az első igazán fontos írásának egy Fran Lebowitzról szóló anyagot tartja, amiben egy szóviccre épülő ötlettel (Why we camp) kempingezni vitte a camp korszak meghatározó figuráját. Az 1980-as években már a Rolling Stone-nak is dolgozott, és

ő lett a Playboy első női szerkesztője egy olyan korban, amikor viszonylag ritka volt a női szerzők jelenléte a férfimagazinokban.

A feminista válasz Hunter S. Thompsonra

A 90-es évekre már a New York-i társasági élet egyik ismert figurájának számított, sok időt töltött a korszak népszerű bárjaiban és éttermeiben, többek közt az Elaine’sben.

Itt ismerkedett meg Hunter S. Thompsonnal is, akiről 1994-ben The Strange and Savage Life of Hunter S. Thompson (Hunter S. Thompson különös és kegyetlen élete) címmel életrajzi könyvet írt, amely így kezdődik:

„Úgy tudom, Harry S. Truman, Nagy Katalin stb. életrajzírói bármit megadtak volna azért, hogy az alanyaik még életben legyenek, hogy feltehessenek nekik néhány kérdést. Én viszont bármit megadnék, ha az alanyom halott lenne. Annak is kellene lennie. Nézze meg a napi rutinját”, és Carroll beszámolójában ezen a ponton a hajnali 3-tól este 8 óráig tartó napi rutin, azaz egy politoxikomán trip leírása következik Hunter Thompson módra: Chivas, Dunhill, kávé, kokain, és LSD folyamatos körforgása. Az újságíró a későbbi megszólalásaiban a gonzó atyját következetesen a 20. század legnagyobb degeneráltjának nevezte, pedig egyvalamiben biztosan hasonlítottak:

mindketten fegyverrel a közelükben aludtak.

Azzal a fontos különbséggel, hogy Carrollé mindig töltetlen volt – egészen a Trump-ügyig.

Kérdezd E. Jeant!

E. Jean Carroll humorát közben a televízió is felfedezte: a 80-as években a Saturday Night Live-nak írt szkeccseket, amiért Emmy-díjra is jelölték, 1994-től két éven át pedig az MSNBC csatorna elődjén vezette saját, Ask E. Jean című műsorát. Ekkor már egy éve működött az amerikai Elle magazin azonos című tanácsadó rovata. Ugyanis míg a 90-es évek magyar tinédzserei párkapcsolati kérdésekben Szentmihályi Károly szextanácsadó rovatából tájékozódhattak a Bravo magazinban, a valamivel idősebbeknek pedig V. Kulcsár Ildikó adott életvezetési tippeket a Nők Lapja hasábjain, addig az amerikai olvasók E. Jean Carrollhoz fordultak. Az újságíró 1993 és 2020 között vezette tanácsadó rovatát az amerikai Elle-ben – ezzel pedig a műfaj abszolút csúcstartója lett hazájában.

Íme, egy jellemző levélváltás:

Kedves E. Jean! 180 centi magas vagyok. A férfiak azt mondják: „nevetséges, hogy egy ekkora óriás tízcentis tűsarkút visel”. Megsértsem őket, és mégis vegyem fel a legújabb bőr magas sarkút, amit imádok? – Az időjárás szép itt fent jeligére

Időjárás, kedves! Két szerencsétlen lehetőség áll előtted, szívem. A lábad mostantól a két nem egyikének az érzéseit biztosan meg fogja sérteni. A durcás, éretlen és mélynövésű férfiak bosszankodni fognak, ha mégis magas sarkút veszel fel. És minden nő, aki az Elle-ben ezt most olvassa, felháborodik, ha nem teszed.

E. Jean havonta legalább kétszáz olvasói levélből válogatott, a rovata sikerének titka pedig szerinte abban állt, hogy az évek alatti ezernyi eset, de a mégis nagyon hasonló témák (szerelem, szex, házasság, munka, gyereknevelés) körül összpontosuló problémák elolvasása jelentős tudást adott a kezébe a tanácsadáshoz.

Ennél persze jóval többről van szó. Carroll válaszaiban ugyanis egyszerre tükröződött intellektus (gyakran hivatkozott például művészeti példákra és tudományos kutatások eredményeire), és lazaság: a levélírókat változatosan kreatívan szólította néha kincsemnek, kiskacsámnak, fiatal tulipánomnak, vagy éppen dolmányos madaramnak. Néha magát is Auntie Eeee-nek szólítva tényleg úgy beszélt a leveleiben, mint egy hóbortos nagynéni: viccesen, kioktatón, mégis szeretetteljesen.

A karakteres női nézőpontja mellett ugyanis bátran szarkasztikus is volt, különösen, ha a férfiakkal kapcsolatos problémákról volt szó. A könyvében egy Jonathan Swift-i gondolattal például egészen odáig ment, hogy a világ összes férfiját elemeikre (hidrogén, nitrogén, szén stb.) kellene szednünk, az elemek újrahasznosításából keletkező körülbelül 170 millió dollárból pedig vásárolnunk néhány Birkin táskát. Máskor meg azt javasolta, hogy el kellene őket küldeni egy speciális átképzésre, ahonnan ha pár év múlva visszajönnének,

„nem háborúznának többé, lehajtanák a vécéülőkét, nem lépnének félre és nem hazudnának”.

Mire kellenek nekünk a férfiak?

A férfiakról való gondolkodása közben 2017-ben úgy döntött, országjáró körútra indul, ahol csak nőkről elnevezett városokban áll meg (például a vermonti Charlotte-ban és a missouri Pocahontasban). Az út közben csakis női előadók zenéit hallgatta, és miközben ismeretlen nőkkel beszélgetett, az a kérdés kattogott a fejében: mire kellenek a férfiak? Ez lett a címe a két év múlva megjelenő könyvének (What Do We Need Men For? – A Modest Proposal / Mire kellenek nekünk a férfiak? – Egy szerény javaslat) is, amelyben immár nemcsak az utazása tanulságait, de annak a 21 „förtelmes férfinak” a listáját is összeállította, akik gyermekkora óta bántalmazták, fojtogatták, tapogatták, kiabáltak vele és más egyéb módokon kényszerítették rá magukat.

„Az első gazdag fiúm lehúzta a bugyimat. Az utolsó gazdag fiúm lehúzta a harisnyámat. Az első gazdag fiúm – akinek az arcát elég sokáig bámultam ahhoz, hogy emlékezzem – gyönyörű volt, sötétszürke szemmel és hosszú, aranybarna hajjal. Nem tudom, mi lett belőle. Az utolsó gazdag fiúm szőke volt. Aztán az Egyesült Államok elnöke lett belőle.”

Ezekkel az azóta sokat idézett mondatokkal indul a New York magazin 2019. júniusi számának Förtelmes férfiak című cikke, amelyben először írt a Trump-esetről.

2017 októberében a Harvey Weinstein szexuális visszaéléseit leleplező cikke, majd a tömegével áradó #MeToo-történetek hatására E. Jean Carroll is sorra vette a saját eseteit, és állítása szerint két évébe került, míg sikerült szétszálaznia magában, hogy mi a különbség kaland és abúzus között. Carroll cikkében elsőként azt mesélte el, a bizonyos első fiúja, James, gyerekként milyen kegyetlen játékokat játszott vele, de mint írta, őt nem veszi be a listába, mert az ilyen listákra inkább James apja, nagyapja és nagybátyja kell hogy kerüljön, akik molesztálták a fiút. És nem került fel a listára Hunter S. Thompson sem, aki ugyan egy késsel vágta le róla a cicanadrágját egy jakuzziban, ezt még mindig a kalandozás kategóriájába sorolta.

Miért várt 23 évet?

Tény, hogy nincsenek könnyű helyzetben azok, akik az abúzus bizonyítékát kizárólag az áldozat traumatizáltságában keresik. Carroll a megnyilvánulásai során ritkán tűnt olyan nőnek, mint akit különösebben felzaklat az egykor átélt erőszak. Még 2012-ben is azzal viccelt egy nyilvános posztjában, hogy a követői 17 ezer dollárért vajon hajlandók lennének-e lefeküdni Donald Trumppal, és közben végig csukva tudnák-e tartani a szemüket. Amikor a bírósági tárgyaláson erről a posztról kérdezték, azt válaszolta, több alkalommal is viccelt már Trump személyével, és egyébként is, „sokkal jobb nevetni, mint sírni”.

Ma már jogerős ítélet mondja ki, hogy E. Jean Carroll igazat mondott akkor, amikor szexuális erőszakkal vádolta meg a volt elnököt, de így is felmerülhet a kérdés: miért várt két és fél évtizedet azzal, hogy a történettel előálljon? Egyrészt azért, mert ’96-ban nem volt hozzá elég mersze: joggal tartott attól, hogy az akkori ingatlanmágnás, majd a még nagyobb tétekkel játszó elnökjelölt a hatalmánál fogva egyszerűen tönkreteszi őt. Úgy fogalmazott, a 15 másik, Trumpot vádló nőhöz hasonlóan

halálos fenyegetéseket kapni, és vállalni, hogy mellőzzék és sárba rántsák, nem tűnt számára túl szórakoztatónak. „És gyáva is vagyok”, írta.

Másrészt azzal sem volt igazán tisztában, hogy ami történt vele, azt nemi erőszaknak nevezik. „El akartam az egészet felejteni. Azt hittem, hogy a) az én hibám volt; b) hülye voltam; c) nem gondoltam arra, hogy ez nemi erőszak. Úgy gondoltam rá, mint egy verekedésre”

– nyilatkozta később a CNN interjújában. Aztán 2016-ban, amikor Trump már az elnökségért harcolt, Carroll attól is tartott, hogy politikai szándékot feltételeznek majd a vádjaiban, másfelől pedig ha beszél, azzal Trump még népszerűbbé válik a rajongói körében, akik már addig is élvezettel figyelték, ahogyan a férfi megveszi playmate-ek és pornósztárok hallgatását.

„El sem tudom képzelni, milyen eksztázisban lesznek szegény szerencsétlenek, ha most meghallják, hogy kedvenc, két lábon járó falloszuk egy idős hölggyel hancúrozott a világ legelegánsabb áruházában”

– írta. A Carroll ügyvédei által felfogadott pszichológus is azt erősítette meg az ügy májusi tárgyalásán, hogy a nő sok éven át egyszerűen magát hibáztatta a történtekért. „Most sem akar áldozat lenni, nem akarja, hogy sajnálják. De a legtöbb embernél sikeresebben is tud továbblépni és maga mögött hagyni az egészet” – fogalmazott a szakértő.

Carroll szerint ő is annak a „néma generációnak” a tagja, amely csendben, felemelt fejjel igyekezett továbblépni az őt ért abúzusok után, és nem gondoltak magukra áldozatként. Pedig szerinte a 60–70-es években nemigen lehetett úgy végigmenni New York utcáin, hogy egy nő ne tapasztalt volna egy kis „nyúlkálást, markolászást”. Ez a hárító stratégia, mint írta, nála is bevált. A listáján mégis van két férfi, akikről ma azt gondolja, bárcsak hamarabb beszélt volna. Az egyik az a táborvezető, aki tizenkét éves korában többször is molesztálta. A másik Donald Trump. Végül mégis úgy gondolta, tartozik azzal az olvasóinak és az abúzust átélt nőknek, hogy beszéljen.

#BoycottElleMagazine

Halálos fenyegetéseket ő is kapott, a Trump-ügy legváratlanabb következménye mégis az volt, ahogyan az elle-es pályafutása véget ért. A lap egy ideig folyamatosan hírt adott az elnökkel való csatározásáról, majd 27 év után, váratlanul felbontotta Carroll szerződését. A kiadó közleményében a döntést üzleti okokkal magyarázta, amelynek „semmi köze nincs a politikához”. Hamarosan a #BoycottElleMagazine hashtag kezdett terjedni a Twitteren, és bár Carroll egy tweetjében megbocsátott az Elle-nek, azóta is sokszor odaszúr a lapnak: az Ask E. Jean podcastjának bemutatkozójában is azt írta, csak azért van itt, mert az Elle magazin Donald Trump miatt kirúgta őt.

Carroll jelenleg szabadúszóként dolgozik, de a témái azóta is a volt elnökre koncentrálódnak: az Atlanticben a Trumpot szexuális visszaéléssel vádoló nőkkel készített interjúsorozatot, és a Vanity Fairben is a nőkkel kapcsolatos botrányos ügyeit foglalta össze. Tanácsadói munkáját a saját Substack-oldalán folytatja.

Felállt és ment tovább

Amikor a Vox újságírója azt kérdezte tőle, hogy mit tanácsolna utólag annak a nőnek ott a luxusáruház próbafülkéjében, azaz a fiatalabb énjének, azt válaszolta, nem adna neki semmilyen tanácsot. „Neki kellene nekem tanácsot adnia! Magabiztos volt. Történt vele néhány rossz dolog, de mit csinált? Felállt, és ment tovább. Jókedvű maradt és vicces.

Szeretem azt a nőt. Találkozott néhány igazi seggfejjel, mégis itt van ma – boldog, elégedett és jól érzi magát.”

E. Jean Carroll huszonéves korától több mint egy évtizedig élt első férjével, Stephen Byersszel egy montanai farmon, a második férje az amerikai televíziózás első afroamerikai dokumentumfilm-rendezője, John Johnson volt. 1990-ben Johnsontól is elvált, utóbb pedig Johnson is felkerült a listájára, mivel egykor fojtogatta őt. Azóta nem ment férjhez, gyereke sem született. És hogy a korának, a vonzó partnerek hiányának, esetleg a Trump által elkövetett erőszaknak a hatása-e, azt ő sem tudja, mindenesetre állítása szerint a próbafülkés eset óta nem feküdt le senkivel.