De mégis minek örüljenek az anyák anyák napján?

Az internet emlékezete szerint Magyarországra egy államtitkár felesége, Petri Pálné hozta be az anyák napi ünnepség ötletét Amerikából, és az első eseményt majdnem 100 éve, 1925. március 8-án tartották meg. Más források (Budapesti Hírlap) szerint már ennél hamarabb, 1910-ben is szerveztek anyák napi ünnepséget Budapesten – igaz, ez a pünkösd hétfőre szervezett nap azoknak az anyáknak szólt, akik „éhezve, mindent nélkülözve, a nyomorral küzködve veszik ki részüket a természet teremtő munkájából és uj polgárokat adnak a hazának. Hadd nyíljék tavasz az ő számukra is”.

Az eseményt később a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt karolta fel, és emelte országos szintűvé, így: „Felkérjük a mélyen tisztelt Tanárelnököket, hogy május első vasárnapján tartandó »anyák napját«, ezt a gyönyörű ünnepet, szeretettel alakítsák ki növendékeik lelkében, amelynek pedagógiai, jellemképző ereje messze túlhaladja egy-egy család körét és a nemzetnevelés erkölcsnemesítő munkájába kapcsolódik.” Néhány évvel később, 1928-ban már rendelet szólt az anyák napi iskolai ünnepélyről.

Ma rendelet ugyan nem szabályozza, de nem telhet el május eleje az anyák köszöntése nélkül. Sokak számára az ünneplés kihagyhatatlan és fontos része mind a gyerekek, mind az anyukák életének, mások azonban azt mondják, nincs értelme a felesleges stresszt okozó óvodai és iskolai rendezvényeknek. A Telex két szerzője pro és kontra mondják el az érveiket az ünnep ellen és mellett.

Pro: Csak úgy örülni nem lehet?

Mostanra nemcsak az iskolákban, hanem az óvodákban, sőt több bölcsődében is van anyák napi köszöntés, amire a gyerekek hetekig gyakorolják a verseket, dalokat, gondosan felfűzött karkötőket vagy rajzokat készítenek, hogy több-kevesebb sikerrel, izgulva, félve vagy épp nagy buzgósággal, hatalmas elánnak elénekeljék az Orgona ágát, az anyukák meg sírjanak, hogy igen, végre itt az a nap, amikor megtérül a befektetett energia, nem volt hiábavaló az a sok átvirrasztott éjszaka, az órákig tartó ringatások, a diéták szoptatás alatt, meg tulajdonképpen bármi, ami olyan irtózatosan nehéznek tűnt terhesen, meg utána is.

És milyen könnyű ebbe belecsúszni. Milyen könnyű az anyák napját (is) felruházni valami mással, valami plusztöltettel, keresni benne valami mögöttes jelentést, valami kívánalmat, valamit, amit úgysem kapunk meg. Egyébként is, minek ünnepelni valamit egy napig, ha az év többi részében úgysem érződik az egy napra besűrített, izzadtságszagú szeretet, nem? Milyen könnyű azt mondani, hogy az igazi jelentősége nem is az apró rajzoknak, a bemagolt verseknek, krikszkrakszoknak, virágosnál vásárolt virágcsokroknak, kertből tépett gazoknak, várakozó gyerektekinteteknek van, hanem sokkal jobb lenne igazi megbecsülést kapni.

Mert mi, anyák irtózatosan fáradtak vagyunk. Dolgozunk, gyereket nevelünk, észben tartjuk a család meg a gyerekek programját, főzünk, mosunk, takarítunk, bevásárlunk, lázat csillapítunk, matricagyereket ölelgetünk, fejlesztésekre hordunk, ápolunk, és csak megyünk és megyünk, és magunkra nem gondolva csak hajtunk a gyerekekért, a családért. Meg hogy milyen jó lenne, ha ezt otthon látnák, ha meghálálnák, ha csak néha azt mondanák, hogy köszi. Vagy ha csak elrakná a büdöskölke a játékot a nappaliból maga után, ha kivinné a tányérját, ha a szennyesbe kihajítaná a zokniját, vagy ha kidobná a rohadó uzsonnamaradékot a dobozából.

Vagy álmodjunk még nagyobbat: sokkal jobb lenne, ha csak heti négy napot kellene dolgozni, ha a bérünk annyit érne, mint egy férfié, ha lenne biztonságos egészségügy és oktatás. Ha lenne elég orvos, pszichológus, pedagógus, ha a nők boldogulása tényleg pont olyan lenne, mint egy férfié. Ha a cégeknek nem számítana, ha valaki szülni szeretne, vagy ha esetleg időnként lebetegszik a gyereke. Ha nem kellene emiatt az egzisztenciánkat félteni. Ha a rendszer kompetens szülőnek látna bennünket. Ha nem szólítana minden ismeretlen kioktató jelleggel anyának és ha nem szólna bele a szomszéd néni, a játszótéri anyuka, a bölcsis kisfiú nagymamája abba, hogyan is neveljük a gyerekünket.

És milyen jó lenne, ha a férfi a nővel azonos értékű szülő lehetne minden családban. Akkor végre a férj épp olyan fáradt lenne az altatások, etetések után, ő is kimerülne a munkában, majd a főzésben vagy a gyerekek hurcibálásában, a lelkük ápolásában. Akkor ő is értené és értékelné a háztartási feladatköröket vagy a gyerekekkel járó részfeladatok mögötti munkát. Ilyen apák persze már most is vannak, méghozzá egyre többen – és nekik ugyanúgy jár, vagy hát inkább járna az ünnepség, ha lenne. Nekik is járna, hogy kompetens szülők lehessenek, nekik is járna idő a gyerekeikkel, nekik is járna, hogy megtanulják, hogy kell apának lenni. És apának mégis mivel kevesebb lenni? Nekik miért nem jár ünnepség? És az anyáknak mivel jár jobban?

De hogy mi a dolgunk nekünk, anyáknak anyák napjakor? Én nem akarok mindig keresni valamit mögötte, nem akarok megfejteni, mert amikor ott áll előttem az ötéves kislányom, és várakozó tekintettel fürkészi az arcom, hogy na, akkor meghatódok-e, akkor semmi más dolgom nincs, mint észrevenni azt a rengeteg munkát, amit ő belepakolt ebbe. Túl érzelgős, túl klisés, túl bugyuta? Lehet. De ha már olyan pokoli elfogadó világban élünk, akkor legyen már szabad örülni neki. Ráadásul nekik nagyon fontos. (Iván-Nagy Szilvia)

Kontra: Ő örül, én örülök, ehhez nem kell az óvó nénik keserédes munkája

Három gyerekem van, sokáig mégsem értettem, miért kell ünnepelni az anyák napját. Továbbmegyek: nem tudom hová tenni a nőnapot és a Valentin-napot se, jobban mondva nem értem őket, nem tudom, minek, kinek, miért, hogyan kell igazán örülni ezeken a napokon. Nem, nem azért kérdőjelezem meg, hogy anyaságom ünneplést érdemel, mert amúgy könnyű lenne anyának lenni, észben tartani a technikapénzt, az ovis gyümölcsöt, a karateruhát, a ceruzahegyezést és az orvosi igazolást, a verstanulást és az örök kialvatlanságot, meg az érzést, hogy ha éppen mindenki egészséges és megengedhetem azt a luxust, hogy dolgozzak, akkor biztosan kimászik a szennyes, és álmomban fojtanak meg a ruhák, de ha épp van meleg vacsora, akkor pedig a munka úszott el, ha pedig minddel tartom a ritmust, akkor a gyerekkel nem volt időm társasozni, és este a sikertelenség tudatával, elmaradt kötelességek listájával a fejemben alszom el. Inkább csak nem értem, mit kéne május első vasárnapján éreznem.

A különböző évfordulók és ünnepek amúgy is bonyolult, absztrakt gondolatmenetet kívánnak meg tőlünk. Ezt azóta tudom értelmezni, mióta gyerekeim vannak, és el kell nekik magyaráznom, miért ünnepeljük különböző történelmi események évfordulóit (Miért veszünk kokárdát? De mi a forradalom? Anyu, te már éltél, mikor Petőfi harcolt?). Azt is elég nehéz elképzelni, hogy én magam harmincvalahány éve megszülettem, a barátaim és rokonaim születésére nem emlékszem, szóval valójában az ünnepek zöme emlékezés szempontjából tökéletesen irreleváns. Voltaképpen az öröm nem az emlékezés aktusából, hanem korábbi ünneplések emlékéből, gyerekkori karácsonyokról, szülinapokról, vagy magából az ünneplésből származik: összegyűlik a család, a barátok, ajándékozunk, eszünk-iszunk, ezek végül is kellemes dolgok.

Az anyák napja életem első 25 évében azt az emléket jelentette, hogy izzadó tenyérrel, égő arccal és rettegve próbálok nem elfelejteni valami mondókát, amit az amúgy szintén kínos zavarban lévő anyukámnak (25 másik, idegen anyuka mellett) igyekszem elmakogni, aztán átadok valami általam rém kínosnak vélt kézműves ajándékot. Az emlékből öröm csak annyi maradt meg, mennyire megkönnyebbültünk mindketten, amikor túlestünk rajta. Huh. Egy évig nincs anyák napi ünnepség. Amikor anya lettem, bambán néztem a barátnőkre, akik megkérdezték, milyen az első anyák napjám. Hát milyen, május van, a napnak örülök, meg az orgonaillatnak, a gyerek nem hagy aludni, szóval ilyen.

Aztán egyszer csak ott találtam magam egy óvodában, a másik oldalon, előre bosszankodva a kínos kötelezettségtől. Eltelt 30 év, már nem tömegek előtt vallanak a gyerekek szájukba diktált versikékben érzéseikről, hanem egyenként, nincs szerepeltetés, ketten vagyunk a szobában, olyan ajándékot adnak, amit el is tudtak készíteni, és még büszkék is rá. Az egész három perc, a gyerek tényleg büszke, tényleg cuki, és bár izgul, nem fél. Utána százszor megkérdezi: de tényleg örülsz? És tényleg örültem, mert láttam, hogy neki jó volt, de bevallom, azért ez naponta előfordul, ő örül, én örülök, ehhez nem kell óvó nénik keserves munkája.

Vannak persze manapság is szörnyű iskolai feladatok, amiket szerencsétlenek az én ünneplésemre kapnak. Rajzold le anyukádat! Nekem se menne. Írd le, miért szereted anyukádat! Totál képtelenség, ki tudja pár mondatban megfogalmazni a szeretetet, meg van annak egyáltalán oka? Szegények persze megpróbálják, mert muszáj nekik: „Azért szeretem az anyukámat, mert finomakat főz és segít dolgokban.” Írj fogalmazást anyukádról! „Anyukámnak barna haja és szeme van.” Ne már!

Egyre többen és nagyobbak lettek a gyerekek, és azon kaptam magam, hogy a születésnapjaik évről évre nagyobb feneket kapnak. Ezek a napok lettek maguktól, természetesen az én anyanapjaim, már reggel rommá puszilgatom őket, aztán ha kérik, ha nem (azért még kérik), elmondom, hogyan születtek, aztán a szokásos túlzó kényeztetés mellett azon kapom magam, hogy egész nap annak örülök, hogy ez a gyerek világra jött. És nemcsak azért, mert helyes, okos, szépen szaval és napocskát is rajzol, hanem mert én vagyok az anyja, én hoztam a világra, és azóta is elég sok melóm van benne, ami kemény munka, de mindennap megtérül. (Ács Bori)