Azért szerepelnek hajléktalanok a videóimban, hogy egyszer olyan országot élhessünk, ahol ciki őket lenézni

Télies december volt, mi pedig az utcán sétáltunk Menyhárt Dáviddal, a tiktokerrel, aki arra húzta fel a csatornája tematikáját, hogy hajléktalanoknak segít. Épp vele együtt kerestünk valakit, akit meghívhatnánk egy ebédre, de a dolgunk nem volt olyan könnyű. Nem azért, mintha nem lenne hajléktalan Budapesten. Olyan park viszont egyre kevesebb van, ahol meghúzhatnák magukat, a tél miatt ráadásul szállókba húzódik, aki tud – mondta Menyhárt. Parkgondozókhoz, bolti eladókhoz mentünk oda hajléktalanok hollétét kérdezni, az arcok pedig megdöbbennek:

„Mégis minek kerestek ti hajléktalanokat?”

Elmondtuk, hogy ebédelni akarunk velük, amire az emberek csak meghatott zavarodottsággal elmondják, amit a környékről tudnak. „De igazából nem nagyon szoktam nézni, merre vannak, csak tudom, hogy vannak valahol errefelé” – tette hozzá az egyik eladó.

A gimnáziumi éveim jelentős részét ugyanazzal a baráti társasággal töltöttem, ennek valamennyire tagja volt egy hajléktalan férfi is, aki nálunk háromszor idősebb és kétszer szórakoztatóbb volt. Néha vittünk neki enni, adtunk cigit, megvédtük őt, ha a JATE-nál cseszegették a kidobók, ő meg nagyon kedvelt cserébe minket. De akkor, sok évvel ezelőtt sem volt mindennapos, hogy fiatal gyerekek hajléktalanokkal beszélgessenek: ahogy nem átlagos egy mostani 19 évestől sem, hogy járja az utcákat és hajléktalanokkal ebédel, mint Menyhárt Dávid.

A magyarországi hozzáállás ráadásul gimis éveim óta jelentősen romlott. Nem meglepő sem a parkőr, sem a bolti eladó bizalmatlansága: csak az elmúlt időszakban ott volt a hajléktalanokat verő mohácsi rendőrök esete, a kormányhoz közeli médiában pedig szeptembertől koldustérképeken és olvasói felhívásokkal mosták össze a szerencsétlen sorsú hajléktalan embereket például a drogbandákkal. A végső döfést a kormány adta idén, amikor bejelentette az 1993-as szociális törvény módosítását, amit az ellenzék csak az „embertelenség törvénybe írásának” nevez – és amivel a kormány gyakorlatilag levette a kezét a hajléktalanokról.

Ezt a dehumanizálást próbálja megtörni például a TikTokon közel 150 ezer követővel bíró Menyhárt Dávid. Ő a videóiban ebédel hajléktalanokkal, elmesélteti velük a történetüket, a „legyünk emberségesek” jeligét reklámozva. A célja, hogy példát mutasson, ez pedig nem is megy rosszul: külföldről és belföldről, szülőktől és fiataloktól egyaránt kap leveleket arról, hogy hatott rájuk. Elmentünk vele, megnéztük, hogy készül egy videója, beszéltünk vele a hajléktalanok helyzetéről és arról, neki mit jelent a találkozni velük.

Példát mutatni a TikTokon

Menyhárt Dávid 19 éves, évek óta tiktoker, hét hónapja pedig megtalálta azt, amit igazán keresett a TikTokban: csatornáján nagyrészt arról készít videót, hogy hajléktalanokkal ebédel és beszélget. Egy 30-40 perces beszélgetéséből általában csak egy egy-, maximum kétperces videó születik, de szerinte nem is ez a lényeg: „A hajléktalanoknak is meg szoktam mutatni a videóimat, hogy lássák, miért csinálom ezt. Példát akarok mutatni az időseknek és a fiataloknak is, hogy talán tíz év múlva egy olyan világot éljünk itthon, ahol kevesebb a hajléktalan. És ahol jobban elfogadjuk őket, nem nézzük le őket; ahol az lesz a ciki, ha valaki lenézi őket.”

Menyhárt szerint a feliratkozók számának növekedéséből és a pozitív visszajelzésekből egyre inkább látszik, hogy az ehhez hasonló tartalomgyártásra szükség van. Osztálytársai miatta kezdtek el odamenni a hajléktalanokhoz, szoktak neki idegenek is videót vagy fotót küldeni arról, hogy másokon segítenek. „Nem azért küldik, hogy menőzzenek, hanem azért, hogy visszajelezzenek. Szülők is szoktak írni, hogy remélik, az ő gyerekük is olyan lesz, mint én. Ettől persze nekem nem szabad elszállnom, helyén kell kezelnem” – mondta.

A belföldi visszajelzések mellett kap üzeneteket például Hollandiából és Németországból is. Sokan írják neki azt, hogy megváltozott egy-egy videója miatt a hozzáállásuk, „olyanokat írnak, hogy már jobban megértik a hajléktalanokat, azt, hogy mi is lehetünk holnap hajléktalanok, meg a hajléktalanok is lehetnek holnap milliomosok, nem feltétlen a hibáink által válunk azzá” – fejtette ki Menyhárt.

Addig nem halok meg, amíg meg nem váltom a világot

A Városligetből indulva hosszas bóklászás után találtuk meg az utcán ülve Rolandot. Nagyjából három órával azután, hogy eggyel több adag ebédet vettünk, hogy azt valakivel az utcán együk majd meg. A társaságkeresés azonban, mint azt feljebb már írtam, nem volt egyszerű: egyre nehezebb Budapest belvárosában olyan teret vagy parkot találni (főként télen), ahol vannak hajléktalanok. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fővárosban egyáltalán ne lennének nehéz sorsú emberek – inkább csak azt jelzi, hogy ők egyre jobban kiszorulnak a belvárosból.

„Azt tanácsolom nektek, fiataloknak, hogy a munkát becsüljétek mindig meg. Gondoljátok meg, kivel álltok szóba, és szeressétek egymást, amíg lehet”

– mondta Roland, amikor később elköszönt tőlünk. Ő volt az első hajléktalan, akivel aznap találkoztunk. Egy padon sírt, elfogadta az ételt, de evőeszköz helyett először inkább csak zsebkendőt kért. Elsőre nem értette, miért ültünk le mellé, aztán kérdezgettünk, és mesélni kezdett: fél óra alatt megtudtuk, hogy majdnem levágták egy fertőzés miatt a lábát, 1998 óta él az utcán, és bár egy darabig tudta tartani családjával a kapcsolatot, egy összeveszés óta nem merte keresni őket, nehogy „zavarja a rokonait”. Azóta él a Pécs környékéről származó férfi Budapest utcáin.

Aztán mesélt a gyerekkoráról, arról, ahogy gimnáziumban szerették a tanárok. Meg arról, hogy az anyja „volt számára a legnagyobb példa arra, milyen ember ne legyen”. Ott ültünk egy padon egy emberrel, aki fél óra után megbízott bennünk annyira, hogy elmesélje, az anyjától az egyetlen mondat, amire emlékszik, hogy rámutatott, mondván, „vigyétek el innen végre tőlem, nem akarom látni”. Mielőtt elindultunk, Roland ehhez a történetéhez hozzátette: „Addig nem halok meg, míg legalább meg nem próbáltam kicsit jobb hellyé tenni a világot.”

„Értitek már, nem? Hogy miért csinálom”

– fordult felénk Menyhárt Dávid, amikor felálltunk a padról. Azt viszont talán csak az azóta eltelt időszakban értettük meg igazán, mire is gondolt: leülni egy idegennel, hirtelen és tiszta köteléket kialakítani a világ egyik legemberibb dolga. Annyira emberi, hogy egyetlen találkozás megtanít arra, hogy már soha többet nem lehet ugyanúgy elmenni egy hajléktalan mellett – meg arra is, hogy ér néha annyit egy-egy embernek a társaság, mint a pénz vagy az étel.

Sokan élnek az utcán, akik társaságra vágynak

„A szüleim is voltak hajléktalanok két hétig, amíg kimásztak belőle, addig is engem segítettek a tanulásban. Ezért mondom sokszor, hogy tudom azt, milyen, ha nincs másnap mit enni és milyen emiatt izgulni” – mesélte Menyhárt az ebéd után.

Mint mondta, nem volt könnyű a története. Három-négy éven át gyermekotthonban élt, két bátyja közül az egyik hajléktalanná vált és elszakadt a családtól, a másik fűproblémákkal küszködött. „Azt látom, hogy mivel gyermekotthonosok lettünk, nem nagyon foglalkoztak velük a nevelők, el lehetett itt kallódni. A testvéreim is rossz társaságba keveredtek, ha nem kerültünk volna gyermekotthonba, talán ők sem kerülnek ide” – fogalmazott.

Ő már nem a szüleivel él, de tartja velük a kapcsolatot, kéthavonta haza is látogat Szombathelyre. 18 évesen jött Budapestre, első főnökéről aztán kiderült, hogy bűnöző, végül egy éve ismerte meg a keresztapukáját, akkor állt minden helyre. Jelenleg is vele lakik, kölcsönösen segítik egymást, az ő cégénél is dolgozik.

A munkájában is TikTok- és Instagram-oldalak szerkesztésével foglalkozik, saját oldalán pedig elmondása szerint legalább nyolcféle témát kipróbált, mire a mostanihoz jutott. Próbálta magát videózni, hajvágós, sminkelős videókat készíteni, végül külföldi példák nyomán találkozott a hajléktalantémával. Az egyik videós megfogta, „láttam az arcán, hogy őszintén megy oda a hajléktalanokhoz, szívből csinálja, emiatt határoztam el magam, hogy én is belekezdek, de én előtte sem néztem le a hajléktalanokat, szerintem szégyen lenézni őket: azokat, akik gyengébbek vagy csak mások, mint a többség”.

Menyhárt úgy látja, a videói azért is lettek sikeresek, mert a hajléktalantémához van személyes kötődése, és nemcsak a hajléktalanokhoz, hanem önmagában az emberekhez is. Sokan mondják neki, hogy csak a megtekintés miatt készíti a videókat. Ő azonban úgy látja, bár fontos a megtekintés, hiszen „az alapján tudok tájékozódni és fejlődni, hogy mit változtassak”, nem ez a lényeg:

„Én nem magamat videózom a hajléktalanokról szóló videóimban, hanem a hajléktalanokat, hogy az ő történetüket hallják meg. Hogy rajta keresztül értsék meg, miért van ott. Példát szeretnék mutatni, ha nem lenne ennyi megtekintésem, nem csinálnám ezt jól.”

Szerinte azonban ennél is érdemes megtalálni az egyensúlyt, hiszen sok olyan videós van, aki hajléktalanokat videóz, de „látszik, hogy alig beszél velük, csak a videó kedvéért csinál valami beállított dolgot”. Neki fontos például az is, hogy ha szponzorációval keresik fel a cégek a TikTokon, csak olyanokat fogad el, ahol a partnercégtől a pénz vagy az adott tárgy hajléktalanokhoz kerül.

A válás vagy a motivációhiány a gyakori ok

Menyhárt több hónapos tapasztalatai alapján arról beszélt, ő eddig úgy látja, az utcára kerülés leggyakoribb okai között szerepel például a válás, a pénzügyi gondok (infláció, hitelek), vagy az, hogy az embernek nincs semmi motivációja: bár van jó állása, van háza, de ezeket elveszíti, mert nem hajtja már semmi. Ő általában úgy szólítja meg a hajléktalanokat, hogy megkérdezi őket, akarnak-e vele ebédelni – szerinte ez sokkal tiszteletteljesebb felütés, mint csak ételt vagy pénzt adni nekik.

Menyhárt általánosan azt tapasztalja, az ebéd felkínálása a hajléktalanoknak csak egy plusz, legtöbb esetben hozzá sem nyúlnak az ételhez ott helyben, hanem csak beszélnek. Úgy látja, nagyon sok hajléktalan vágyik arra, hogy valaki meghallgassa őket, mert általában csak a lenézést tapasztalják meg másoktól.

„Nyilván nem olvasnak újságot, nem követik a politikát, de észreveszik a környezetükben, hogy ezt a padot átalakították, nem lehet rajta aludni. Érzik azt is, hogy a társadalom elnyomja őket, hogy kevesebbnek érzik magukat nálunk. És ők is meg szoktak lepődni, hogy miért megyek oda hozzájuk. Jobb lenne egy olyan társadalomban élni, ahol nem kell meglepődniük ezen.”

Menyhárt a legelső videójára nem emlékszik, a legmeghatározóbbra viszont igen: „Egy férfi volt, talán húsz éve élt akkor az utcán, öt fia van, de egyik sem foglalkozik vele. Segítette őket, a gyerekei felnőttek, ő pedig lebetegedett, egyedül maradt a nagy házában. Az a bácsi, aki most hajléktalan, korábban hajléktalanokat fogadott be a lakásába, hogy mivel beteg, ápolják őt. Fokozatosan egyre rosszabbul lett, közben pedig kipakolták a lakását azok, akiket befogadott magához, így eladósodott. Úgy került az utcára, hogy volt egy nagy szíve, a mai napig is van egy nagy szíve, de kihasználták őt.

Nagyon sokan élnek évtizedek óta az utcán. Én el sem tudom képzelni magam kinn egy hónapig, de talán egy hétig sem”

– tette hozzá.

Ahogy persze bárhol, úgy a hajléktalanok között is lehetnek jó és rossz emberek, így ő is megválogatja, kihez megy oda. Van olyan nap, amikor fél óra alatt talál társaságot, van olyan, amikor (mint velünk is) ez órákat vesz igénybe. Szerinte lehet látni az emberek kisugárzásán és az arcukon, hogy lehet-e velük beszélni. És ő eddig úgy tapasztalja, hogy nemcsak nyitottak a beszélgetésre, de nagy szükségük is van rá: bár Menyhárt a beszélgetések végén mindig megkérdezi, hogy felteheti-e az adott videót az internetre, soha nem volt még olyan hajléktalan, aki azt kérte volna, hogy inkább ne tegye.