Hallottam, ahogy a rendőrök kiabálnak, hogy „művész úr!”, majd gumibottal püfölni kezdték az ajtót

• A magyar avantgárd legendás alakja, Galántai György a Kádár-korszak kultúrpolitikájának hol tűrt, hol tiltott képzőművésze volt, akit kevéssé a rendszerellenesség, inkább egy nagyobb szabadságfok iránti igény hajtott.
• Az '56-os forradalmat megúszta egy pofonnal, pár évvel később már azzal vádolták, hogy nyaranta tömeges szexpartikat tart a temetőkápolnában, a külföldről érkező postáik jó részét a BM lekapcsolta, és a bennük lévő művészi anyagokat elégették a kazánban.
• A 85 éves Galántai György ezeken túl az interjúnkban arról is mesélt, milyen körülmények között tervezett plakátot a Fidesznek 1990-ben, a beszélgetésbe pedig egy ponton a felesége-alkotótársa, Klaniczay Júlia is beszállt.

Két táblát csináltam. Az egyikre azt írtam, hogy Éljen a semleges Magyarország. A másikra, hogy Oroszok hada, takarodjatok haza. Ez már saját szöveg volt.

Nagyapám, aki parasztgyereknek született, de kereskedő lett, a falu, Bikács, legnagyobb házában lakott, abban volt a kocsmája, és üzemeltetett egy boltot is. Aztán jött a szovjet hadsereg, a nagyapámat elvitték, sose láttuk többet, a házat államosították, helyette nem kaptunk semmit. A boltot is kirabolták, mindent elvittek, hiába próbálta apám elásni a cukrot meg a fogyasztási cikkeket, a katonák végigszurkáltak mindent a pincétől a padlásig, és összeszedték, amit találtak. Totálisan kifosztottak minket. Elköltöztünk Nagydorogra. Aztán apám mégis vitte tovább a kereskedést, csakhogy a rákosizmus idején meg üldözni kezdték a régi „kapitalistákat”.

Gyerekként tehát azt láttam, hogy velünk mindenki kitol, értelmetlenül kárt okoz. Aztán ’56-ban hallgattuk a rádiót, onnan tudtuk meg, hogy forradalom van. És akkor Nagydorogon egy-két ember megszervezte, hogy felvonuljanak. De nem volt táblájuk, és a faluban senki nem volt, aki ilyesmit tudott volna csinálni. Akkor apámmal megbeszéltem, hogy ha nincs ellenére, megcsinálom nekik én. A felvonulók a tanácsházánál gyülekeztek, és a szovjet emlékműhöz mentek, és mikor a házunkhoz értek, kivittem nekik a két táblát. Ez volt a nagy bűnöm.

Valaki feljelentett. Behívattak a rendőrségre, ahol bevallottam, hogy én csináltam. Kérdezte a rendőr, hogy a szövegeket honnan vettem. Mondtam, azokat is én találtam ki. Kérdezte, hogy mi volt a táblára írva, megmondtam neki, de azt, hogy oroszok hada, takarodjatok haza, akkor már annyira komikusnak találtam, hogy elröhögtem magam.

Erre a hátam mögött álló rendőr akkora pofont adott, hogy leestem a székről, vagy elestem, már nem emlékszem.

Ennyi volt a büntetés. Állítólag egy napra be is zártak, de erre nem emlékeztem, csak anyám mesélte később. De a pofonra jól emlékszem, az nagyon kellemetlen volt.

Az lezajlott, semmilyen atrocitás nem történt, csak szétverték a szovjet emlékművet, vagyis leverték róla a csillagot. Apám is ott volt.

Gyerekként sokáig azt sem tudtam, létezik olyan, hogy művészet. Vidéken tragédia volt gyerekként felnőni. A falunkban az iskola egy tanteremből állt, abban volt nyolc hosszú pad, mindegyikben egy évfolyam ült, az elsőben én, az elsős, mögöttem egy másodikos, és így tovább a nyolcadikig. Volt egy igazgató, egyben az egyetlen tanár. Na, most ebből mi jön ki? Egy nagy semmi. A háború után voltunk, az emberi idő mind a munkába ment, nem foglalkoztak a gyerekekkel. Úgyhogy én évekig nem is tanultam meg olvasni, helyette inkább telerajzoltam a füzeteimet. Mikor a Kisképzőből elutasítottak, visszamentem a fehérvári technikumba, ahol már jártam egy évet és rajzszakkörökbe is járhattam. Később jelentkeztem a főiskolára, ahova három év múlva felvettek.

Akkorra már szóba se jött.

A főiskolán a művészettörténet a 19. századig tartott, Maillol volt az utolsó művész, akit tanítottak, Picassóról már nem beszéltek. Hogy mi volt a 20. században, arról semmit nem tudtunk, nem is volt rá tanár. A főiskolán eljártam szobrászórákra, meg zenei szakkörbe, igyekeztem minél több tudásra szert tenni, de a főiskolán kívüli dolgokat inkább tiltották. Próbáltam kapcsolatot keresni azokkal, akik többet tudhattak, a rendszeren kívüli alkotókkal, de nem nagyon sikerült. Az évfolyamtársaim közül ekkor már többen dolgoztak Erdély Miklósnak, de őt is csak később ismertem meg.

Egy vitorlástáborban voltam, amikor a boglári hegytetőn felfedeztünk egy elhagyatott temetőkápolnát. Teljesen lepusztult állapotban volt, az ablakai és a kripta ajtaja is be volt törve. Rögtön tudtam, hogy ez kell nekem. Felkerestem a plébánost, hogy műteremnek bérbe venném a kápolnát tizenöt évre. Nagyon készséges volt, és a szerződésben arról állapodtunk meg, hogy fizetnem nem is kell érte, csak az épületet karbantartani. Aztán csatlakoztak más művészek, köztük Csáji Attila és Magyar József, akik elnevezték a körünket Kápolna Tárlat Alkotócsoportnak. Ezt én már akkor helytelenítettem, mert

annyira már ismertem a hatalmat, hogy tudjam, a csoport már egyfajta szerveződés, emiatt oda fog nekünk csapni. Oda is csapott.

Pedig az első évben még népdalműsor is volt, csak épp hivatalos engedélyünk nem volt semmire. A hivatalnokok pontosan olyanok voltak akkor is, mint ma, ijedősek. A második évben a Somogyi Néplap azzal a címmel közölt cikket, hogy Törvénytelen úton néhány avantgárd, ami lényegében egy nyilvános vádirat volt ellenünk amiatt, hogy illegális kiállításokat rendezünk.

A jogtalan üldözés mindig mondvacsinált üggyel kezdődik. Esetünkben azzal, hogy mi állítólag megbotránkoztattuk a híveket. Mikor többen aludtunk a kápolnában, hajnalban jött a rendőrség, mindenkit felzargattak, igazoltattak, így meglett a bizonyíték arra, hogy ott együtt alszanak fiúk és lányok, tehát ott minden elképzelhető. A végén már öt autóval rohantak le minket. Egy alkalommal csak Szentjóby Tamás, a barátnője és én aludtunk a padláson. Egyszer szólt Tamás, hogy rendőrök vannak az ajtó előtt, és be akarnak jönni, aztán hallottam, hogy kiabálnak, hogy „művész úr!”. Majd amikor nem volt válasz, gumibottal püfölni kezdték az ajtót. Az akusztika miatt olyan volt, mintha engem vertek volna, elkezdtem reszketni. Évekkel később is úgy tudtam csak rajzolni, ha az egyik kezemmel fogtam a másikat, mert remegett.

Szóval karhatalommal kilakoltattak minket a kápolnából. Az egyházat pedig arra kötelezték, hogy pereljen be engem, amiért megszegtem a szerződésünket. Ehhez a bizonyítékokat a rendőrség „szolgáltatta”. A plébános azt mondta nekem, ne haragudj, Gyurikám, mi szeretünk benneteket, de rá vagyunk kényszerítve.

A helyi plébános mindenképpen. Még össze is tegeződtünk. Pedig én se katolikus nem voltam, se istenfélő. Istent akkorra már letudtam.

Semmi. Az az aljasság csúcsa volt. Egyetlen eset volt, a Halász Péterék előadása, amit előszeretettel félremagyaráztak.

Annyi történt, hogy a főszereplő udvarolt a nagy majomnak, és Halász Péter, aki a majom nemi szerve volt, Blake-idézettel válaszolt neki. Semmi durvaság nem volt benne, színház volt.

Vető János mutatta meg nekem először, ő jót röhögött rajta. De az úgynevezett szakma elkezdett óvatos lenni velem. Emlékszem például, mikor Maurer Dórával, aki mellett a Kreativitási Gyakorlatokon asszisztens voltam, a Művészeti Alap lépcsőházában két emelet között találkoztam. Mire a félig Bécsben élő Maurer azt mondta, ne beszéljünk sokáig, nehogy meglássanak együtt, mert ha meglátnak, nem tud majd nekem segíteni.

Elkezdtem olyan szobrokat készíteni, amik grafikaként is működnek, de miután a Műcsarnok hivatalos zsűrije megállapította róluk, hogy a műveim nem szobrok, nem festmények és nem is grafikák, így nem tudják bevenni a kiállításra, azt mondtam: akkor engem nem érdekelnek a műfajok, innentől mindent máshogy csinálok. Így született meg a ferencvárosi pincében ez az antikiállítás.

Klaniczay Júlia: Egyértelmű volt, hogy Boglár után lehetetlen itthon galériát csinálni. Mikor 1976-ban, 22 éves koromban megismertem Gyurit, már abban gondolkodtunk, hogy inkább kifelé kellene nyitni, és meg kellene próbálni a postán keresztül nemzetközi kapcsolatokat építeni. Akkor már kiépült kapcsolat néhány nyugat-európai és kelet-európai művész között, és Gyurihoz is érkeztek levélben megkeresések, amikre válaszolt.

Akkoriban épp Budapesten járt Anna Banana és a Bill Bill Gaglione, kanadai dadaista-futurista performansz művészpár. Banana egész művészeti identitását a banán motívumára építette fel, kitalálta a bananológiát, a Bananaland nevű fiktív országot, és hozzá a banán nyelvet. Mi gardíroztuk őket, és mivel Gyurinak éppen kiállítása nyílt a Fészek Galériában a legújabb tárgymunkáiból, meghívtuk őket is. A kiállításhoz Bán András művészettörténész írt megnyitó szöveget, csakhogy az utolsó pillanatban valamiért nem akarta felolvasni. Szóval megkértük Anna Bananát, hogy olvassa fel ő – aki egy szót sem tudott magyarul. És már meg is volt a banán nyelv. Ez egyébként többször megtörtént Gyurival, hogy a kiállítása megnyitására felkért művészettörténész a szövegét megírta ugyan, de a megnyitóra „nem tudott” eljönni.

Aztán Gyuri készített egy leporellót Antecedents (Előzmények) címmel, amibe belepecsételte azt a szöveget, hogy „Please send me information about your activity” (Kérlek, küldj információt a tevékenységedről), és ezt elküldtük háromszáz-négyszáz művész címére. Elképedtünk, mennyi anyag jött válaszul, katalógusok, képeslapok, poszterek, Christótól Arnulf Rainerig híres művészek, köztük mailart és fluxusművészek is elküldték a dokumentumaikat. Azt gondoltuk, hogy ezt közkinccsé kell tenni, és 1979-ben megcsináltuk az Artpoolt.

Klaniczay Júlia: Hogy nem volt rá engedélyünk.

Klaniczay Júlia: Azért a hatalom nem volt olyan fürge és éles eszű, hogy mindent észrevegyen. De utólag a III/III-as jelentésekből kiderült, hogy az első perctől kezdve megfigyeltek minket. A boglári évekről még nem volt olyan sok anyag, inkább csak Halász Péterékről, de az Artpoolról kétkötetnyi anyag került elő Festő-dosszié néven.

Klaniczay Júlia: Igen. A legfontosabb ügynök Habermann M. Gusztáv, később Új Zélandon egyetemi tanár volt, aki Pécsi Zoltán fedőnéven jelentett, és Algol László művésznéven működött a magyar avantgárdban. Érdekes, nagy tudású figura volt. Halász Péter Gyurinak úgy mutatta be, mint a világ legokosabb emberét.

Klaniczay Júlia: Ezt nem volt hajlandó elárulni. Amikor az ügye kibukott, egy újságíró megkereste, de nem beszélt. Viszont írt Gyurinak egy bocsánatkérő levelet. Erre mi azt válaszoltuk neki, hogy a bocsánatkérés teljesen lényegtelen, az jelentene bocsánatot, ha elárulná, hogy mivel szervezték be; az tanulság lenne, hogy valakit mivel lehet erre rávenni. Külön tragikus, hogy a pasi pszicholingviszta volt, vagyis az volt a mestersége, hogyan szedje ki az emberekből az információt.

Klaniczay Júlia: Igen, bár próbáltunk nagyon taktikusak lenni, és amennyire tudtuk, a privát szféránkként kezelni. Kádár ekkor már egyébként is nagyon adott arra, hogy a művészeket túlságosan ne zaklassák. A ’80-as Cavellini-kiállításra és a mail art tevékenységünkre azért eléggé odafigyeltek.

Klaniczay Júlia: Nagy nemzetközi projekteket szerveztünk. Például meghívtuk Guglielmo Achille Cavellinit egy kiállításra a Fiatal Művészek Klubjába, vagy Gyuri meghirdette a World Art Post kiállítást, amire a világ harmincöt országának több mint ötszáz művésze küldött vissza bélyegtervet, és amiből kiadtunk egy bélyegalbumot. Ezen aztán nagyon felháborodott a kulturális vezetés, hogy lehet ilyen széles körű kapcsolati hálónk. Folyamatosan próbálták lekapcsolni a levelezésünket, és akcióik lényege az volt, hogy ellehetetlenítsék a kapcsolatainkat, és ez sokszor sikerült is:

az egyik III/III-as jelentés szerint több mint 500 küldeményt kapcsoltak le.

Egyszer a metró mozgólépcsőjén megláttam egy barna aktatáskát, rajta egy Cavellini-matricával, gondoltam, biztos valami ismerős lesz. De nem, egy katonatiszt volt. Később egy BM-dolgozó mesélte, látta, hogy az elfogott anyagainkat elégetik a kazánban. A másik taktikájuk az volt, hogy Gyurit a baráti körében próbálták művészileg lejáratni, jelentéktelen művésznek beállítani.

Klaniczay Júlia: Mert nem is a rendszerellenesség volt a lényeg, ő nem valami ellenében akart menni. Inkább egy nagyobb szabadságfok iránti igény volt meg benne.

Galántai György: Azt gondoltam, hogyha úgysem vesznek be a hivatalos művészetbe, akkor azt csinálok, amit akarok, ez az én szabadságom. Pénzért sem adtam el egy művet sem. Boglár után a Soroksári TSZ-nek végeztem grafikusi munkát.

Galántai György: Én a magam részéről úgy oldottam meg a helyzetet, hogy tudomásul vettem, hogy mint művész nem számítok az úgynevezett művésztársadalomban. Mert én nem tudok teljesíteni olyan kéréseket, amelyek tőlem idegenek. Igaz, én már nagyon korán jártam Orbán Viktor szobájában, és találkoztam is vele. Akkor kapták meg a Lendvai utcai székházat, és mint grafikust felkértek, hogy tervezzek nekik plakátot. Teljesen üres volt a ház, leültettek egy szobában, amiben volt egy szék meg egy asztal, és mondták, hogy akkor csináljam. Mire mondtam, hogy nincs hozzá eszközöm, hazamegyek és megcsinálom otthon. Nem, ezt itt kell, válaszolták. Egész éjszaka ott ültem, mire hajnalban végre hoztak papírt és cerkát. Amikor hazaértem,

mondtam Julinak, figyelj, ez a Viktor olyan, mint a Kun Béla.

Klaniczay Júlia: Igen, én is jól emlékszem erre. Amikor nem jött haza Gyuri, hajnalban telefonálni kezdtem. Deutsch Tamás vette fel, kérdeztem, hogy hova tűnt a férjem. Itt van, ne izgulj. Pár évvel később Viktorral összefutottak valami fogadáson, akkor már nem nagyon ismerte meg Gyurit. Több dolgunk nem is volt vele.

Klaniczay Júlia: Valóban sokan próbálják a kettőt összehasonlítani, de szerintem van pár nagyon fontos különbség. Akkor nem csak fizikai izoláltságban, de szellemi és technikai izoláltságban is éltünk. Ez három olyan tényező, ami mind nem volt meg az Orbán-rendszerben. Minden egyéb volt persze. Mi annak idején azt is megtanultuk, hogy mindenkinek a maga baja a legnagyobb. Hiába mondtuk külföldön ’82-ben, hogy micsoda nyomorúságos körülmények között élünk Magyarországon, rögtön elkezdtek nekünk arról beszélni, hogy nekik meg nem vásárolják a galériák a munkáikat. Nem mérhető össze a mi Kádár-rendszerbeli éveinkkel, de akik az elmúlt 16 évet úgy élték meg, hogy az taccsra ment, ők ugyanannyira szenvedtek. Próbálták velünk párszor kimondatni, hogy visszasírjuk a szocialista rendszert, de a francokat sírjuk vissza. És meglátjuk, mi lesz a következő tizenhat évben, egyelőre nem vagyok túl optimista, mert a kulturális területen nem látom a szándékot a nagy változásra.

Már csak azért sem, mert a rendszerváltás idején megtapasztaltuk, a politikai megoldásoknak milyen abszurditásai lehetnek. Az 1990-es kormányváltás után létrejött az úgynevezett Rehabilitációs Bizottság, amivel a korábbi évtizedekben elszenvedett méltánytalanságokat akarták orvosolni, és ahol kérvényezni kellett, hogy megvizsgálják valaki ügyét. Mi akkor az Artpool nyilvános működéséhez kerestünk megoldást, és azért nyújtottunk be kérelmet, hátha kapunk hozzá anyagi támogatást. Kaptunk is egy szép választ az akkori kulturális minisztertől. (Az alábbiakban a levélből idézünk.)

„Tisztelt Galántai Úr! (....) A testület megállapította, hogy Önt évekig zaklatták, majd háttérbe szorították politikai okok miatt s a kizárólagosságra törekvő művészetpolitikai gyakorlat nevében. A hatóságok nem értették meg a kor uralkodó művészeti irányzatával szembenálló progresszív felfogását és törekvéseit, s ezért nyíltan, adminisztratív eszközökkel is felléptek Ön ellen. (...) A testület mélységesen elítéli a hatóságok eljárását, az emberi és művészi szabadság korlátozását, (...) s elhatárolja magát a politikai megrendelésre született igazságtalan államigazgatási döntésektől. Mindezért – a Kormány nevében is – megköveti Önt, azok helyett, akik a sérelmeket okozták.

A testület és a magam nevében kívánok Önnek jó egészséget, művészi sikereket és személyes életében boldogságot.

Tisztelettel, Dr. Andrásfalvy Bertalan”

Csodálkoznék, ha most bárki ennél többre számíthatna. Persze hogy is lehetne egy egész népet, generációkat kárpótolni az elveszett évekért.