A magyar társadalom nem akar boszorkányüldözést
A Tisza választási kampányának egyik leghangzatosabb ígérete volt, hogy a Tisza győzelme esetén az Orbán Viktort szolgáló „háromezer janicsárnak” távoznia kell a közéletből. Magyar Péter április 12-i győzelmi beszédében is elhangzott, hogy „azoknak akik a rendszer részei voltak, távozniuk kell a közéletből”. De kik ezek az emberek? És mi legyen a sorsuk? A CEU Demokrácia Intézetének választási kutatásában a firenzei EUI kutatóival közösen azt vizsgáltuk, hol húzná meg a közvélemény az elszámoltatás határait.
A rendszerváltások – és ezen belül különösen a kelet-közép-európai rendszerváltások – bevett jogintézménye a lusztráció: a letűnt rendszert kiszolgáló tisztviselők átvilágítása, és szükség esetén eltiltása a közhivatal viselésétől. A régió országai különféleképpen közelítették meg a kérdést: Csehszlovákia szigorú törvényt hozott, pártfunkcionáriusok és állambiztonságiak széles körét öt évre eltiltva a közhivataltól; Lengyelországban 10 éves eltiltással büntették az előző rendszer működtetőit –– de csak azokat, akiket „hazugságon fogtak”, és hamisan nyilatkoztak múltbéli szerepükről. Magyarország 1994-es átvilágítási törvénye az állambiztonság hálózati nyilvántartására korlátozódott, és az érintettek választhattak a lemondás vagy a terhelő adat nyilvánosságra hozatala között.
A lusztrációval kapcsolatos vita az áprilisi kormányváltás után visszatért, a fókuszba ezúttal az került, véghez lehet-e vinni valódi rendszerváltást, ha a minisztériumok, állami cégek, a közmédia és a szolgálatok vezetését jelentős részben a Fidesz-kormányok idején kinevezett emberek adják. Magyar Péter kormánya kettős szorításban van: a választói elszámoltatást várnak, miközben az állam nem működik tapasztalt, a feladatokat és kihívásokat jól ismerő tisztviselők nélkül.
Hogy ez mennyire nem elméleti kérdés, azt az elmúlt hónapok vitatott kinevezései mutatják. Augusztus elején a közmédia bejelentette, hogy az új M1 Híradó műsorvezetője Borsa Miklós, főszerkesztője a Mészáros-médiabirodalmat is megjárt Hajdú Gábor lesz – a közfelháborodás és Magyar Péter elhíresült „nem hinném” kommentje után egy nappal mindkét megbízást visszavonták. Az érem másik oldalán ott van Nemcsok Dénes, az Orbán-kormányok uniós forrásokért felelős helyettes államtitkára: államtitkári kinevezése ellen több mint 1600 munkatársa írt alá petíciót, a kormány mégis megtartotta, mondván, az uniós pénzek visszaszerzéséhez tapasztalt vezetők kellenek. De volt utolsó pillanatos hátraarc is: Divinyi Zsombort 94 pályázó közül választották ki az Országgyűlés Hivatalának élére, majd egy strómanvád és egy miniszterelnöki komment után mégsem nevezték ki.
Közben a kormány miniszteri szinten sem szenved hiányt az Orbán-rendszerben szolgált emberekkel: a pénzügyminiszter, Kármán András Matolcsy György államtitkára volt 2010–11-ben, a honvédelmi minisztert, Ruszin-Szendi Romuluszt pedig még Orbán Viktor nevezte ki vezérkari főnöknek. Van, aki csendben állami cégnél „landolt”. Van-e ebben rendszer? És egyáltalán: hol húzná meg a határt a magyar társadalom?
Fiktív köztisztviselők, valós dilemmák
Júniusban a 21 Kutatóközpont 1143 fős, a 18–64 éves népességre nézve reprezentatív mintáján kérdőíves kísérletet végeztünk. Minden válaszadó hat fiktív köztisztviselői profilt látott, amelyeknek négy tulajdonságát a véletlen sorsolta: a pozíciót (minisztérium, közmédia, kormányhivatalok, állami energiacég, nemzetbiztonsági szolgálat mint terület; beosztott, közép- és felsővezető, mint szint), a szolgálat idejét (a korai vagy a kései Orbán-korszakban, kettő vagy nyolc évig), azt, hogy mit tett hivatali ideje alatt (jogszerű utasításokat hajtott végre, állami erőforrásokkal segítette a Fidesz-kampányt, korrupcióba keveredett, vagy politikai nyomást gyakorolt munkatársaira), végül azt, hogyan viszonyul az új Tisza-kormányhoz (megtagadja az együttműködést, proaktívan információkkal segíti, illetve munkaköri kötelességeinek ellátására koncentrál). Minden profilnál ugyanazt kérdeztük: indokolt-e legalább öt évre eltiltani az illetőt állami tisztség vállalásától? Mivel a tulajdonságok véletlenszerűen, azonos valószínűséggel lettek kisorsolva, kiszámítható, hogy ezek közül melyikük mennyit nyom a latban.
Az eredmény világos és egyértelmű: messze a legfontosabb, hogy kötődnek-e morálisan (vagy jogilag) problémás tettek az illetőhöz. Aki kenőpénzt fogadott el, annak a közhivataltól való eltiltását 36 százalékponttal többen támogatják, mint aki csupán a Fidesz-kormány jogszerű utasításait hajtotta végre; a politikai nyomásgyakorlás 28, az állami erőforrások kampánycélú használata 24 pontot dob az eltiltás támogatottságán. A második legfontosabb szempont a Tisza-kormányhoz (és így áttételesen a rendszerváltáshoz) való viszonyulás: aki megtagadja az együttműködést az új kormánnyal, 11 ponttal népszerűtlenebb a választók szemében, mint aki segíti azt. Ehhez képest szinte minden más mellékes: a felsővezető és a beosztott közötti különbség csak 4 pont, az pedig, hogy valaki milyen területen, mikor és meddig szolgált, jellemzően 2–4 pont különbséget jelent. Várakozásainknak megfelelően a Fidesz-kormányt sokáig szolgáló, vagy annak intézményeihez az Orbán-rendszer utolsó hat évében elszegődő tisztségviselőket a közvélemény kicsit jobban büntetné, de mindez eltörpül az előbb felsorolt tényezők hatása mellett. A választópolgárok tehát nem kollektíven ítélik el a NER tisztségviselőit: döntően az egyéni visszaélések és az átmenethez való viszonyulás alapján differenciálnak.
A lusztrációs létra
A fenti tulajdonságok kombinációi alapján azt is meg tudjuk becsülni, hogy a lakosság mekkora része tiltana el különböző profilokat. A skála két vége már önmagában beszédes: a válaszadók 35 százaléka a „legártatlanabb”, az előző rendszert legkevésbé kiszolgáló fiktív tisztségviselőt is eltiltaná, míg a leginkább elutasított jellemzőket felvonultató profil esetén ez az érték 94 százalék. Mindez jól mutatja, hogy a társadalom egy jelentős része számára pusztán az Orbán-rendszer közhivatalnokának lenni is okot ad az államigazgatásból való távozásra –– ők ugyanakkor kisebbségben vannak.
A létra alján (35%) egy képzeletbeli járási ügyintéző áll, aki 2010–12 között szolgált, jogszerű utasításokat hajtott végre, és ma információkkal segíti a Tisza-kormányt. Jóllehet kísérletünk fiktív tisztviselőkre vonatkozott, hasonló profilú közhivatalnokok kinevezése okozott már fejfájást az új kormánynak. Rozinkai Zsolt, az Élő Környezetért Felelős Minisztérium közigazgatási államtitkára korábban a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei kormányhivatal főosztályvezetője volt. Kinevezése ellen debreceni civilek tiltakoztak, ami – tekintve, hogy középvezetői pozícióban volt, az államigazgatásban pedig hosszan, a Fidesz-kormány utolsó éveiben is szolgált –– nem is annyira meglepő: egy hozzá hasonló fiktív profil esetén a becsült érték kísérletünkben is magasabb (40%) lenne.
A középső képzeletbeli profil (49%) egy nemzetbiztonsági tábornok a kései korszakból, aki hivatali ideje alatt jogszerűen járt el, és a kormányváltáshoz semlegesen viszonyul: nem segíti azt aktívan az előző rendszerről szóló információk átadásával, de akadályokat sem gördít az átmenet elé. Az olvasók emlékezhetnek Tomin Szilvia nevére, akinek esete analóg ezzel a fiktív profillal: a Nemzeti Védelmi Szolgálat korábbi vezetőjét Pósfai Gábor belügyminiszter júniusban váltotta le, nevéhez ugyanakkor semmilyen visszaélés nem kötődött, és arról sincs nyilvános információ, hogy a rendszerváltás motorja (vagy akadálya) lett volna.
Innen nagy ugrás következik a létrán, mert megjelennek az erkölcsileg vagy jogilag vitatható tettek. Borsa Miklós (68%) beosztottként, a korai közmédiában dolgozott – és saját elmondása szerint utasításra valótlanságokat olvasott be a kamerába, ami nagyban rezonál az általunk használt „állami erőforrásokkal segítette a Fidesz kampányait” kategóriával (munkaviszonya ugyanakkor csak négy év körüli, a kísérletben használt nyolc helyett).
A képzeletbeli 73 százalékos profil egy minisztériumi osztályvezető, aki a korai években nyújtott kampánysegítséget, és megtagadja az együttműködést az új kormánnyal. A valóságban Papp Dániel (82%) ugyanennek a profilkombinációnak a csúcsváltozata: a közmédiát igazgatóként, hosszan, a kései korszakban vezette – az EBESZ megfigyelői szerint a köztévé a 2026-os kampányban egyoldalúan a kormánypártot segítette –, és a kormányváltás után felmondott.
Völner Pált az ügyészség kenőpénz elfogadásával vádolja, így ő is párhuzamba állítható a kísérletben szimulált fiktív profilokkal. Völner államtitkárként és miniszterhelyettesként a közép- és felsővezetői szint közé esik, ezért nála is sávot adunk meg (80–82%); tizenegy éves hivatali ideje pedig hosszabb, mint az általunk használt nyolcéves maximum. Végül a létra tetején (94%) egy képzeletbeli közmédia-igazgató áll, aki kenőpénzt fogadott el és megtagadja az együttműködést – őt még a Fideszes szavazók többsége is eltiltaná.
A tanulság kettős. A magyar társadalom nem boszorkányüldözést akar, hanem olyan lusztrációt, amely érzékeny az egyéni felelősségre: az államigazgatás gépezetében fogaskeréknek lenni csupán egy szűk kisebbség szemében vindikál eltiltást, a bizonyított visszaélésért elsöprő többség. Az elmúlt hónapok eseményeit látva elmondhatjuk, hogy az új kormány személyzeti döntései eddig nagyjából ott húzták meg a határt, ahol a közvélemény is – ahol pedig átlépték, a választók azonnal hangot is adtak ellenérzéseiknek.
