Magyar Péter homályos ígéretet tett az ügynökaktákról, amivel akkor is csak nyerhetünk, ha végül csalódást okoz

„Ügynökakták, mint olyanok, nem léteznek”

– Gulyás Gergely, 2024. február 1.

„A Tisza-kormány megnyitja az ügynökaktákat”

– Magyar Péter, 2026. április 23.

A magyar politikatörténet 36 éve tartó kutyakomédiájának vethet véget Magyar Péter, ha betartja az ígéretét. Márpedig elszántnak látszik, már a határidőt is kijelölte, október 22-re ígéri a megvalósítást. Szimbolikus dátum egy szimbolikus ügynek, az '56-os forradalom 70. évfordulójának előestéje méltó időpont lehet az 1990-es rendszerváltás elszalasztott, és igazán soha ki nem mondott ígéretének teljesítésére.

Ugyan az elmúlt közel negyven évben pártok, szakmabeliek, civilek részéről is folyamatosan felmerült az igény arra, hogy az állambiztonsági iratok nyilvánosságával elősegítsék a történelmi igazságtételt és a lusztrációt, azaz a hatalmat gyakorlók átvilágítását, a gyakorlatban soha, egyetlen kormánynak sem volt komoly politikai szándéka arra, hogy ezt megvalósítsa, a politikai érdekek mindig felülírták a szakmai érveket és a társadalmi elvárásokat.

Az elmúlt 16 évben például legalább harmincszor lett volna lehetőségük a kormánypártoknak, hogy növeljék az ügynökiratok nyilvánosságát, de az eleinte Schiffer András, később az LMP által benyújtott javaslatot folyamatosan leszavazták, még vitázni sem voltak hajlandóak róla. Egy héttel Magyar Péter színre lépése előtt Gulyás Gergely egy kormányinfón kategorikus nemmel válaszolt a Telexnek arra a kérdésre, hogy nem segítené-e a múlttal való szembenézést, ha nyilvánosságra hoznák az ügynökaktákat.

Magyar Péter már a kampányban is többször beszélt az aktanyilvánosságról, majd kancelláriaminiszterré nevezte ki Ruff Bálintot, aki a Válasz Online-nak adott interjújában az első és legfontosabb elintézendő feladatának nevezte, hogy a lehető leghamarabb nyilvánosságra hozzák az ügynökaktákat „a lehető legkevesebb nemzetbiztonsági érdekre hivatkozó kitakarással”. Pár nappal később Magyar Péter bejelentette, hogy már egyeztetett is az iratok nagy részét őrző Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának (ÁBTL) főigazgatójával, és megvan az időpont, amikor nyilvánosságra hozzák az iratokat. Az ígéretet az első miniszterelnöki beszédében is megismételte.

Mindez rengeteg kérdést felvet, amikre egyelőre sem a Tisza Párttól, sem az ÁBTL-től nem kaptunk választ. A témát ismerő szakemberek segítségével körbejártuk a nyitott kérdéseket. Azt, hogy mit lehetne tenni, és hogy ha eddig nem sikerült, 36 évvel a rendszerváltás után van-e még egyáltalán értelme az aktanyilvánosságnak.

A múlt és a jelen hazugságai

„Ha azt mondanám, hogy nincs értelme, megkérdőjelezném a történettudomány értelmét” – mondta utóbbi kérdésünkre Ungváry Krisztián, aki több évtizede kutatja az állambiztonság történetét és iratait. A történész szerint azért van értelme még ennyi év után is nyilvánossá tenni az iratokat, mert a múlttal való foglalkozás hasznos és szórakoztató tevékenység, és „lehet, hogy valaki tanulni tud belőle”. Ráadásul az aktanyilvánosság nemcsak a múlt, hanem a jelen szempontjából is tanulságos. „Szita Károly esetében nem az a fontos, hogy ügynök volt, hanem hogy most hazudik erről” – mondta a kaposvári polgármesterrel példálózva, akiről 2005-ben írta meg az állambiztonsági iratok alapján, hogy 1980 és 1989 között a kémelhárításnak dolgozott, Szita viszont hamisnak nevezte az iratokat.

Ungváry szerint az ügynökakták nyilvánosságának kérdése mögött esetenként az a vágy áll, hogy a társadalom fel tudja osztani tettesekre és áldozatokra a Kádár-rendszer időszakát. Ezek a történetek azonban nem fekete-fehérek, mert az ügynököket nem feltétlenül saját akaratukból szervezték be, sokan közülük a rendszer áldozatai is voltak, vagy aláírtak ugyan, de nem jelentettek, nem ártottak senkinek. Ráadásul a keleti blokkban Magyarország volt az egyetlen olyan ország, ahol az állambiztonság az együttműködők nagy részét nem ügynökként foglalkoztatta, sokan csak hűen kiszolgálták a rendszert – akár úgy is, hogy ennek az együttműködésnek nem maradt írásos nyoma az iratokban.

Ezért szerinte ha az ügynökakták nyilvánosságának csak annyi lesz az eredménye, hogy valaki felháborodik, valaki pedig kétségbeesik, az kevés. De ha elgondolkodtatja az embereket, kérdéseket tesznek fel, további kutatások indulnak el, akkor hasznos lesz, hogy nyilvánosságra hozzák az iratokat. Emellett szerinte alapvetően át kellene gondolni a szigorúan védett személyi adatok körét is, mivel a jelenlegi szabályozás indokolatlanul szűkítő, és sokszor a kutatást lehetetleníti el, miközben a ténylegesen szenzitív adatok megfelelő védelmére nem alkalmas.

Szkeptikusabban nyilatkozott a Telexnek a tervről Rainer M. János történész, a korszak kutatója, aki 1995-ben részt vett a Belügyminisztérium által életre hívott Iratfeltáró Bizottság munkájában is.

„Ennek igazán 36-37 éve lett volna funkciója, vagy a rendszerváltás utáni 10-12 évben, amikor még a kutatók és az állampolgárok is sokkal korlátozottabban férhettek hozzá az iratokhoz” – mondta a Telexnek.

Az iratok nagy részét azóta a kutatók számára kutathatóvá tették, és a saját magukra vagy elhunyt családtagjukra vonatkozó iratokat az állampolgárok is kikérhetik a levéltártól.

Szerinte inkább szimbolikus jelentősége van az aktanyilvánosságnak, az lebeghet az új kormány tagjainak szeme előtt is, hogy megszüntessék a demokratikus rendszerváltás egyik nagy deficitjét. Így ha elkésett is, van jelentősége, de nem gondolja, hogy a kutatókon kívül nagy tömegeket hozna lázba.

Egyelőre egyáltalán nem világos, hogy a Tisza Párt mit ért azon, hogy megnyitják az ügynökaktákat. Magyar Péter annyit írt, hogy „nyilvánosságra hozzuk és kereshetővé tesszük a meglévő iratanyagot”. Kérdés, hogy pontosan milyen iratokra gondolnak, online vagy más formában tervezik ezeket nyilvánosságra hozni, mi alapján és mire lehet majd keresni az adatok között, de a Tisza Párttól két hete hiába várunk választ ezekre a kérdésekre. Megkerestük Ruff Bálintot is, hogy megkérdezzük az ezzel kapcsolatos elképzelésekről, de még nem akart nyilatkozni, és egyelőre az ÁBTL sem válaszolt az egyeztetésekre vonatkozó kérdéseinkre. Ruff Bálint a keddi miniszterjelölti meghallgatásán kérdésre annyit mondott, hogy olyan törvényjavaslatot szeretne, ami mögött széles körű szakmai konszenzus van, és mindenki elfogadja, aki ért a témához.

A listázás korlátai

Ha valaki azt remélné, hogy október 22-én az új kormány nyilvánosságra hoz egy olyan listát vagy adatbázist, ami világos választ ad majd arra, hogy ki volt ügynök a Kádár-korszakban, és ki nem, annak mindenképpen csalódnia kell majd. A Telexnek nyilatkozó kutatók világossá tették: ilyen lista nincs, és nem is lehet már ilyet összeállítani. Ennek részben az az oka, hogy sok iratot megsemmisítettek, a nyilvántartásokból időközben is töröltek embereket, és a meglévő iratokból sem lehet teljes névsort összeállítani. Ráadásul egy, az iratokat ismerő kutató szerint a nyilvántartás sajátosságai miatt is csalódásokat okozhatnak a listák. „Olyanok fognak feltűnni ügynökként, akik nem is voltak azok, és tömegével fognak hiányozni olyanok a listából, akik azok voltak, csak már eltűntek az irataik, vagy nem is voltak soha hivatalosan beszervezett kapcsolatai az állambiztonságnak” – mondta.

A rendszerváltás óta többször előfordult már, hogy különböző listák bukkantak fel a nyilvánosságban. Voltak ezek között olyanok, amiket ismeretlenek hoztak nyilvánosságra az interneten, és voltak tudományos igénnyel összeállított listák is. Ilyen volt például az a névsor, amit Rainer M. János és kollégái a Nagy Imre újratemetésére mozgósított ügynökökről készítettek. Az 1956-os Intézet 2009. június 10-én publikálta az Egy nap anatómiája című tanulmányát, amiben az iratokban szereplő közel kétszáz fedőnévből 110-et azonosítottak be. „Ez sokat elárul az elérhető találati pontosságról. Mi konkrét fedőnevekre kerestünk, mégis volt, akiről azt mondták, hogy nem szerepel az iratokban” – mondta Rainer M. János, az 1956-os Intézet akkori igazgatója a Telexnek.

Bár olyan nagy volt az érdeklődés, hogy a kutatást közlő oldal napokig elérhetetlen volt, ahogy Rainer M. fogalmazott, „jó nagy kalamajka lett” a lista közléséből. A kutatók jelezték ugyan, hogy a megnevezettekről csak annyit lehet biztosan állítani, hogy a hálózat tagjai voltak 1989-ben, illetve hogy a nap tervezésekor számoltak velük a szolgálatok, a listán szereplők közül voltak, akik írásos nyilatkozatban tagadták, hogy együttműködtek volna az állambiztonsággal. Többen pedig pert is indítottak, és ezeket egy kivételével meg is nyerték, mert a bíróság nem tartotta bizonyító erejűnek a bemutatott dokumentumokat.

Ezt a problémát Ungváry Krisztián a Telexnek írt legutóbbi véleménycikkében is jelezte. A bíróságok ugyanis az ügynökvádakat az elmúlt rendszer titkosszolgálati tevékenységének feltárásáról és az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára létrehozásáról szóló 2003. évi III. törvény definíciója alapján ítélik meg. Eszerint az számít hálózati személynek, aki az állambiztonsági szerveknek „titokban, fedéssel és fedőnévvel jelentést adott”, vagy aláírt beszervezési nyilatkozatot, vagy anyagi juttatást kapott a tevékenységéért. „A törvényhozók pontosan tudták, hogy a beszervezési nyilatkozatokat és az anyagi juttatásról szóló nyugtákat külön tárolták és e külön tárolt anyagok 95 százalékát megsemmisítették, a magyar bírói gyakorlat pedig csak azt tekintette jelentésnek, amit az érintett saját kezűleg írt – miközben a jelentések zömét a tartótiszt írta le az ügynöki találkozók után” – írta erről Ungváry az említett cikkben.

A Telexnek nyilatkozó kutatók szerint ők ugyan megismerhetik az iratok tartalmát, de ez a törvény erősen korlátozza a tudományos közléseket, ezért az is segítené a nyilvánosságot, és azt, hogy néven lehessen nevezni az iratokból kiolvasható történeteket, ha ezt a nagyon szűkítő törvényi definíciót megváltoztatnák.

Kincs, ami nincs

Azért sem világos, hogy mire gondolt Magyar Péter, amikor azt ígérte, hogy nyilvánosságra hozzák a fennmaradt állambiztonsági iratokat, mert azok nagyon sokfélék. Az 1944 vége és 1990 eleje között különböző neveken működő állambiztonsági szervek iratanyagának egy részét a 2003-ban alapított ÁBTL-ben őrzik. A levéltár a Telex kérdésére azt írta, hogy jelenleg 4635,16 iratfolyóméternyi irat van náluk. Az iratfolyóméter a levéltárakban használt mennyiség, egy egység egy méternyi, iratrendezőkben élére állítva egymás mellé vagy egymásra pakolva elrendezett iratot jelent. Egy iratfolyóméter több ezer oldal is lehet, Rainer M. János 36-37 millió oldalnyira becsülte az ÁBTL-ben őrzött iratokat.

A levéltár anyaga azonban nem fedi le az összes fennmaradt állambiztonsági iratot. Azok egy részét a rendszerváltás után ugyanis magukhoz vették a nemzetbiztonsági utódszervezetek. Az elmúlt évtizedekben ezekből fokozatosan átadtak ugyan valamennyit a levéltárnak, de különféle jogcímeken továbbra is őriznek rendszerváltás előtti iratokat. Hogy mennyit, arra még az ÁBTL sem tudott válaszolni a Telexnek.

A 2007 és 2008 között Kenedi János vezetésével működő szakértői bizottság azt kapta feladatul, hogy tekintsék át azokat az iratokat, amelyek még mindig a szolgálatoknál vannak. A bizottság végső jelentésében 320 iratfolyóméternyire tette ezt az iratmennyiséget. Ezek többek között azért vannak ott, mert továbbra is titkos minősítésűek. A bizottság megjegyezte, hogy a szolgálatok túl sok jogcímen tarthatnak vissza iratokat.

A bizottságnak tagja volt Ungváry Krisztián is, aki elképzelhetőnek tartja, hogy az új kormány nincs is tudatában annak, hogy ez az ügy nem rendezhető azzal, hogy gyorsan nyilvánosságra hozzák azokat az iratokat, amik már a levéltárban vannak, mert a szolgálatoknál lévő anyagokat is át kellene vizsgálni, beleértve azokat az adatbázisokat is, amiket azért nem adtak át, mert 1990 után is folyamatosan használták őket. Úgy tudjuk, az új kormány tervez azzal, hogy a szolgálatoknál lévő iratokat is átvizsgálják és nyilvánosságra hozzák. Ungváry szerint kérdés, hogy ki, mikor és hogyan dönti el ezeknél az iratoknál a minősítés feloldását, és hogyan lehet a negatív döntés ellen fellebbezni. Fontos kiemelni, tette hozzá, hogy ezek jelentős része elektronikusan nyilvántartott adat, ezért mennyiségi szempontból nehezen értékelhető. „Emellett az az érv is sántít, hogy az összes fennmaradt irat túlnyomó többségét átadták már, mert hogyan értelmezhetőek ezek, ha épp a legfontosabb részeket nem adták át?”

Ruff a miniszteri meghallgatásán konkrétumok nélkül arra utalt, hogy szándékukban áll a még a szolgálatoknál lévő minősített iratok és a levéltári adatbázis összekapcsolása „a modern technológia segítségével”, hogy „lássunk tisztán, hogy mi volt a múltunk '90 előtt”. Azt is mondta, hogy ami régen 5-10 év lett volna, az ma már csak 5-10 nap lesz, de nem fejtette ki, hogy mire gondol.

A rövid határidő miatt nehezítheti a kormány vállalását, hogy az ÁBTL a levéltárban őrzött iratoknak eddig mindössze tíz százalékát digitalizálta. Igaz, a levéltár ehhez hozzáfűzte, hogy ez a szám csalóka, mert a legfontosabb, a legtöbb nevet tartalmazó dossziékat már szkennelték. Az iratanyagnak ennél jóval nagyobb hányadát pedig már feldolgozták, azaz kereshető adatbázisba rendezték, amit a levéltárban kutatók használnak.

Ez azt jelenti, hogy a levéltárosok már azoknak az iratoknak a nagy részét is átnézték, amiket egyelőre nem digitalizáltak, és az iratokban felbukkanó neveket kiírták. Ez az adatbázis jelenleg több mint egymillió nevet tartalmaz. Ha a kutatók rákeresnek egy névre, találatként megkapják, hogy milyen iratokban szerepel. A már digitalizált iratokat egyből meg is nézhetik akár online is, ami pedig csak papíron van meg, azt a levéltár beszkenneli, hogy ne az eredeti iratokat használja mindenki. Ez az adatbázis akár alapja is lehetne az ügynökakták nyilvánosságra hozásának, de mivel a már digitalizált iratok teljes egészében vannak fent a rendszerben, minden kitakarás nélkül, ez mindenképpen felvet adatvédelmi kérdéseket.

Rainer M. János szerint is ez az adatbázis lehet a megismerés alapja. „Ez lehet a megoldás: a levéltár anyagát megnyitni minden érdeklődő számára, akik kereshetnek – és találhatnak. A keresőben szerepelnie kell a hálózatiak adatainak is, amik most nem állnak a kutatók rendelkezésére sem. A keresők sok esetben nem fognak találni semmit, az iratok és nyilvántartások hiányos volta miatt” – mondta a Telexnek. Szerinte az egész adatbázis használatát a levéltárnak kell majd közérthetően elmagyaráznia, hiszen nem szakemberek keresnek majd. De bizonyos fokig a keresőknek is meg kell tanulniuk „levéltárul”, hogy használhassák a keresőrendszert. Szerinte fontos lesz a türelem, mert az első hetek felfokozott érdeklődésével nehéz lesz lépést tartani, és a levéltárnak is időt kell adni.

A levéltárban lévő iratok teljes nyilvánossága problémás lehet, mert ezek nagy része a kommunista és a szocialista rendszerek áldozataira, a titkosan megfigyelt emberekre vonatkozik. Róluk szólnak például az ügynökök jelentései, ezért ha ezeket nyilvánosságra hozzák, sérülhetnének az áldozatok személyiségi jogai. Ruff arra is utalt, hogy az áldozatoknak „legyen joguk beleszólni, hogy mi kerüljön ki, és mi nem”.

Az iratanyag jó része pedig az állambiztonsági ügyek alakulása során keletkezett. „Egy-egy dosszié az ügy (akta) alakulását tükrözi, egészen a kezdettől, amikor valami vagy valaki az állambiztonság látókörébe került, a végéig. Egy hivatal ügykezelése hozza létre ezeket, amiben mondjuk egy hálózati személy jelentése (ügynökjelentés) csupán egy mozzanat. Nem arról van szó, hogy csupa sötét titkot tartalmaznak. Az adatok nagy része tökéletesen érdektelen, még annak idején is az volt a szerv számára is” – mondta Rainer M. János. Egy-egy dosszié sokszor több száz oldalas, nehezen áttekinthető betűtenger, ezért kontextus, háttérismeret nélkül ezek a nyilvánosság számára nem érdekesek és nehezen is érthetőek.

A levéltár saját bevallása szerint az eredeti mennyiséghez képest meglehetősen keveset őriz a köznyelvben ügynöknek, hivatalosan hálózati személyeknek nevezett emberekre vonatkozó iratanyagokból. Az ÁBTL kérdésünkre azt írta, hogy 1945 és 1989 között 160 ezer ember lehetett része a hálózatnak. 1955 körül volt csúcson a rendszer, abban az évben körülbelül 37 ezer ügynököt tartottak egyszerre a szolgálatok. 1989-ben, a rendszer bukásakor pedig 8478 tagja volt a hálózatnak a hivatalos statisztika szerint.

Az ügynök személyéről és munkájáról különféle irattípusokat készítettek a szolgálatok. Ezek közül talán a 6-os karton a legismertebb, erre hivatkoznak a legtöbbször. Erre a kartonra a hálózati személyek beszervezésével kapcsolatos legfontosabb adatokat vezették fel. A levéltár jelenleg 24 212 darab 6-os kartont őriz – ami a 160 ezresre becsült összlétszámmal összevetve jól mutatja, hogy mennyi maradt fenn az iratokból. A 6-os karton önmagában még nem bizonyítja, hogy valaki ténylegesen is együttműködött az állambiztonsággal.

Rainer M. János szerint fontos adatforrások lehetnek az úgynevezett naplók, nyilvántartó segédkönyvek, amelyekbe bejegyezték minden dosszié nyitását és zárását, a hálózati személyek nyilvántartásba vételét és más információkat. „Ezek, mint nevük mutatja, időrendben tartalmaznak adatokat, és úgy emlékszem, 1957-től megmaradtak, az ÁBTL őrizetében vannak. Meglehet, ezek teljesebbek, mint a kartonok vagy akár a mágnesszalagok” – mondta.

A hírhedt mágnesszalagok

A levéltárban őrzik azokat az állambiztonsági mágnesszalagokat is, amiknek a nyilvánosságra hozását külön is megígérte Magyar Péter. Hírhedtnek nevezte őket, valószínűleg azért, mert az elmúlt évtizedekben talán ezekről folyt a legtöbb vita a nyilvánosságban.

Az állambiztonsági szolgálatok viszonylag hamar, már a 70-es években elkezdték használni a korabeli számítógépeket, és részben a nyilvántartásokat is digitalizálták, elsősorban azért, hogy gyorsabban tudjanak bennük keresni. A digitális adatbázisokról előbb lyukkártyákra, később mágnesszalagokra készítettek mentéseket. 1990-ben 18 mágnesszalagra mentették ki az állambiztonság operatív és hálózati nyilvántartását, valamint a központi kémelhárítási adattárát, ezekre „G”, „H” és „K” adattárakként szoktak hivatkozni. A szalagokat 2017-ig a Nemzetbiztonsági Hivatal, illetve az Alkotmányvédelmi Hivatal őrizte, aztán átkerültek a levéltárba. Mivel a mágnesszalagokról lementett adatok egy része továbbra is minősített adat, az azokról készült szövegfájlokat a kutatók sem nézhetik meg. De a szalagok nem minősített adatait a levéltárosok használják az információs kárpótlási kérések és a kutatók ügynökazonosítási kéréseinek a teljesítéséhez.

A mágnesszalagokat a rendszerváltás után évekre elfelejtették, majd 1995-ben az első iratfeltáró bizottság hívta fel a létezésükre a figyelmet. 2009-ben kezdték el alaposabban vizsgálni őket, amikor Kenedi János vezetésével bizottságot állítottak fel a szalagokon tárolt adatok mentésére. Ezt informatikus szakemberek segítségével oldották meg úgy, hogy munka közben a bizottság tagjai sem ismerhették meg azt, hogy mit mentenek le a szalagokról.

2015-től egy újabb bizottság tartalmilag is megvizsgálta a mágnesszalagokon lévő adatokat, és a megállapításaikról hosszú jelentést adtak ki.

Ebben többek között arról írtak, hogy a lementett adathalmaz strukturálatlan, ömlesztett adatfolyam, amiben nehéz keresni, és a kódolt karaktersorok egy részét nem sikerült megfejteniük. Ezek általában a nevekhez tartozó dátumok, és ezek nélkül nem lehet pontosan azonosítani, hogy kit takarnak a nevek.

A „H” adattár, azaz úgynevezett hálózati nyilvántartás több mint 58 ezer különféle adatot, főleg neveket tartalmaz, de vannak benne például titkos lakásokra vonatkozó adatok is. A névsorban azonban nemcsak azok szerepelnek, akiket beszerveztek, hanem olyanok is, akik valamiért fontosak voltak a szolgálatoknak, de soha nem voltak informátorok vagy ügynökök. Feljegyezték azokat is, akiket csak kiszemeltek, de végül soha nem szervezték be őket. Ezeket az embereket külön kódszámmal jelölték, de ezt csak előzetes ismeretekkel lehet megfejteni.

Azt is megállapították, hogy ez a nyilvántartás nem volt teljes körű, még az összes élő kapcsolat sem szerepelt benne. Ezt az is mutatja, hogy az ÁBTL-ben őrzött kartonokon vannak olyan nevek is, akik nincsenek benne ebben a nyilvántartásban, de a két nyilvántartás – a mágnesszalagon, illetve a papíron fennmaradt – kiegészíti és magyarázza is egymást. Mindez igaz a szalagokra kimentett másik két adatbázisra is – azok sem teljesek, és nem esnek teljesen egybe a papíron őrzött adatokkal.

Rainer M. János szerint nehezen hihető, hogy egy ötvenéves technológiát a mai eszközökkel nem lehet teljesen olvashatóvá tenni. Egy korábbi interjújában azt mondta, minden jel arra mutat, hogy a szolgálatoknak nem áll érdekükben, hogy ezek az adatok nyilvánosságra kerüljenek. Szerinte fontos lenne ezeket az adatokat bekapcsolni a meglévő hálózati nyilvántartásba, és összekapcsolni azokkal. Márpedig az új kormány Magyar Péter bejegyzése szerint elég elszántnak tűnik abban a kérdésben, hogy a mágnesszalagokra mentett adatok és nevek nem maradhatnak többé titkosak.

A név, amire mindenki kíváncsi

Annak, hogy a rendszerváltás után elmaradt a pártállami múlt feldolgozása, és az állambiztonsági múlt is homályban maradt, konkrét következményei is lettek a politikai élet alakulására. Az iratokat évtizedeken át politikai zsarolásra használták azok, akik hozzáfértek, és a titkolózás az összeesküvés-elméletek gyártásának és terjesztésének is kedvezett.

Az egyik legkitartóbb ezek közül az az elmélet, ami Orbán Viktor állambiztonsági szerepvállalásán spekulál. Ungváry Krisztián az iratnyilvánosság és az állambiztonsági iratok sorsának történetét feldolgozó, A szembenézés hiánya című könyvében arról ír, hogy már 1989-ben is előkerült az a vád, hogy Orbán Viktor az állambiztonság beépített embere volt. Az elmúlt 40 évben aztán többször előhozták a nyilvánosságban az ügyet.

2005-ben kiderült, hogy a nyolcvanas évek elején a katonai szolgálata alatt Orbánt társadalmi kapcsolatként vették nyilvántartásba, de a Katonai Biztonsági Hivatalnál őrzött kartonját 1999-ben 50 évre titkosították. Ezt a titkosítást felülvizsgálták, miután 2002-ben kiderült, hogy Medgyessy Péter D-209-es fedőnéven a kémelhárítás SZT-tisztje volt, és fenntartották a minősítését. Aztán pár hónap múlva mégis feloldották. Orbán Viktor ezek után rövid időre a saját honlapján közzétette az iratokat, és amikor évekkel később újra előjött a vád, néhány részletet kitakarva újra nyilvánosságra hozta azokat.

A találgatásoknak aztán Simicska Lajos adott újabb lendületet, amikor 2015-ben, a G-nap után adott dühös interjúinak sorában a Mandinernek arról beszélt, hogy katonakorukban Orbán Viktor odament hozzá, és azt mondta neki: „figyelj, Lajos, az a helyzet, hogy jelentenem kell rólad”. Simicska szerint ő azt mondta, nincs harag, majd együtt kitalálják, hogy mit jelentsen róla. Aztán amikor leszereltek, Orbán Viktort kiemelték közülük, nem is velük ment haza. Csak a leszerelőbuliba érkezett meg, ahol azt mondta, be akarták szervezni, de nem írt alá. „Harminc éven át elhittem neki, hogy így történt. Ma már nem tudom, mit gondoljak” – mondta Simicska az összeveszésük után, és arra utalgatott, hogy Moszkvában még meglehetnek Orbán jelentései.

Ungváry Krisztián a könyvében arról ír, hogy ilyen nyilvántartásba vétel a katonaságnál tömeges volt, sokan azt sem tudták, hogy kartont állítottak ki róluk. Arra semmiféle nyom nem utal, hogy Orbán szorosabb együttműködést alakított volna ki az állambiztonsággal. Másvalaki dossziéjában van utalás arra, hogy Orbánt később, 1988-ban „Kurázsi” fedőnéven újra megpróbálták beszervezni, de minden arra utal, hogy ez a kísérlet is sikertelen volt, mert Orbán továbbra is célszemélyként szerepelt az állambiztonságnál. A róla szóló jelentéseket egy „Viktória” fedőnevű személyi dossziéban gyűjtötték, felesége, Lévai Anikó ellen pedig „Bojtár” néven folytattak bizalmas nyomozást abban az időben.

Ungváry a könyvében arra jutott, hogy Simicska vádjait semmi nem támasztja alá, és minden létező dokumentum ellentmond neki, ezért azokat csak rágalomnak lehet tekinteni. A történész szerint Orbán nem a saját érintettsége miatt söpörte szőnyeg alá az állambiztonsági múltat miniszterelnöksége idején, hanem sokkal inkább szövetségesei védelmében és a zsarolásuk lehetőségében kell a motivációit keresni.

Magyarázat mindig volt

„A ’90-es évek közepén a fő érv az ország nemzetbiztonsági érdeke volt. A 2000-es évek elején a személyes adatok védelme következett. Néhány éve pedig az egész ügyet okafogyottnak bélyegezték, mondván: az adatok csonkák, a teljes igazság úgysem ismerhető meg. A leginkább álszent érvelés egyébként az, hogy azért nem kell publikálni a hálózati személyek neveit, mert a hálózat felelőssége és szerepe valójában csekély a pártállam működésében” – így foglalta össze Rainer M. János röviden az iratnyilvánossággal szembeni politikai ellenállás történetét egy 2017-es interjúban.

Pedig formailag még meg sem történt a rendszerváltás, amikor az első állambiztonsági botrány megrázta a közéletet. Kiderült ugyanis, hogy miután 1989. október 23-án kikiáltották a köztársaságot, a III/III-as csoportfőnökség az új alkotmány ellenére lendületből tovább folytatta az ellenzéki pártok és politikusok megfigyelését. De közben azért arra is maradt idejük, hogy az MSZMP utódpártjának bukására készülve nagyüzemben kezdjék el megsemmisíteni a pártállami időben keletkezett iratokat. Hogy mennyi iratot tüntettek el ezekben a hónapokban, azt feltárni sem lehet, mert természetesen nem készítettek jegyzőkönyvet arról, hogy mit semmisítenek meg.

A megfigyelések miatt a Fidesz és az SZDSZ az ügyészséghez fordult, és sajtótájékoztatót is tartottak. Ezen több olyan napi jelentést is nyilvánosságra hoztak, amikből kiderült, hogy titkos megfigyeléssel, azaz telefonok lehallgatásával, lakásokba szerelt poloskákkal és az ügynökhálózat bevetésével gyűjtöttek róluk adatokat. A botrány hatására lemondott a belügyminiszter, és néhány hónap múlva az MSZP leszerepelt a választásokon.

A Dunagate-nek nevezett ügy miatt parlamenti vizsgálóbizottság is alakult, ami a jelentésében azt írta, hogy a „III/III-as csoportfőnökség majdnem teljes iratanyaga” megsemmisült. Ez nyilvánvalóan nem volt igaz, de a szolgálatok a botrány ellenére folytatták az iratmegsemmisítéseket. Ami amúgy már 1989 előtt is gyakorlat volt, azokat az iratokat, amikre már nem volt szükségük, eltüntették.

A rendszerváltás utáni korszak történetei alapján kutatók szerint az is valószínű, hogy az irattárakból vagy még a rendszerváltás előtt, vagy akár utána, kiloptak iratokat, amik aztán magántulajdonban várták a sorsukat, vagy zsarolásra használták őket.

Máig sincsenek a levéltárban például Medgyessy Péter volt miniszterelnök állambiztonsági iratai, amiket 2002 nyarán a Magyar Nemzet hozott le. Közölték például az akkor frissen kinevezett miniszterelnök 1977-ben aláírt állambiztonsági kinevezését. Medgyessy Péter D-209-es kódszámon SZT-tiszt, azaz szigorúan titkos állományú tiszt volt a III/II-es csoportfőnökségen, a kémelhárításnál. Ez azt jelentette, hogy miközben Medgyessynek volt egy fedőfoglalkozása, annak keretében és amellett az állambiztonságnak is dolgozott.

Az SZT-tiszti múltjával kapcsolatos iratok 1990-ben kerülhettek a Belügyminisztérium vagy a Nemzetbiztonsági Hivatal irattárába, és nem tudni, hogy kerültek ki onnan. Medgyessy Péter a saját párttársaira gyanakodott. Ungváry könyve szerint az ügyből arra lehet következtetni, hogy „valakinél vagy valakiknél – egyfajta zsarolási adatbank jelleggel – másolati példányok is léteznek”. Ráadásul a nyilvánosságban már a Magyar Nemzet leleplezése előtt is utalgattak a múltjára a politikai ellenfelei, ami azt mutatja, hogy bizonyos körben ez nyílt titok volt. Nem lehetett véletlen a leleplezés időzítése sem: három héttel azután hozták nyilvánosságra az iratokat, hogy Medgyessyt miniszterelnöknek választották. De megúszta a botrányt, mint ahogy a rendszerváltás óta még senki nem bukott bele Magyarországon abba, hogy kiderült az ügynökmúltja.

Miután az állambiztonsági iratok kutathatóvá váltak, Boér Zoltán, Fráter Olivér és Ungváry Krisztián történészek 2011-ben összeállítottak egy listát a Medgyessyhez hasonló SZT-tisztekről, akik a hierarchiában az ügynökök felett álltak, rendfokozatuk volt és illetményt is kaptak, de egy polgári foglalkozás fedésében végezték a tevékenységüket. A listán, ami már csak archivált formában érhető el, több mint ötszáz nevet hoztak nyilvánosságra, de ez nem a teljes SZT-tiszti állomány.

Senkinek nem volt érdeke

Rögtön a rendszerváltáskor született egy lista, ami később sok találgatásra adott okot. Az átadás-átvételkor Németh Miklós leköszönő miniszterelnök átadott egy több mint száz nevet tartalmazó ügynöklistát Antall Józsefnek. Ezen az új parlamentbe bekerült politikusokon kívül állítólag egyházi személyek és újságírók nevei is szerepeltek. Antall nem hozta nyilvánosságra ezt a listát, de később az interneten megjelent egy névsor, amiről álnéven publikáló feltöltője azt állította, megegyezik azzal, amit Antall kapott. De sem ez, sem más akkoriban keringő lista nem tisztázta az érintettek tényleges tevékenységét.

Az első szabadon választott kormány nem is nagyon foglalkozott az ügynökakták kérdésével. 1994 márciusában elfogadták az átvilágítási törvényt, ami arról szólt, hogy egy előre meghatározott körben ellenőrzik a közéletben fontos szerepet betöltő emberek múltját. Ez viszont nem nyilvános folyamat volt. Akinél érintettséget találtak, annak le kellett mondania – de az ellenőrzést bárki kikerülhette úgy, hogy előzetesen lemond. Az átvilágítást 2004-ben fejezték be, 8600 emberből kevesebb mint száz esetben találtak érintettséget, ami Ungváry értékelése szerint „nevetségesen kevés”. „Tisztulás helyett a lusztráció sokkal inkább terhes örökséget, lappangó pletykákat hagyott maga után” – írta a könyvében.

Az átvilágítási törvény elfogadásakor az első szabadon választott parlament gondoskodott arról, hogy rájuk ne vonatkozzon a törvény. Ungváry Krisztián később megvizsgálta az 1990-ben mandátumot nyert 386 képviselő múltját, és 36 képviselőről talált egyértelmű adatot az ÁBTL rendszerében. Minden parlamenti frakció érintett volt. De ez nem jelenti azt, hogy minden érintett a szó valódi értelmében ügynök lett volna. Torgyán József, a kisgazdapárt elnöke például a kartonja és dossziéja szerint megtagadta a munkát, és Ungváry szerint az is egyértelmű, hogy az akkor még az MDF frakciójában ülő Csurka István sem végzett tényleges munkát, és más társaikkal együtt sokkal inkább voltak a pártállam áldozatai, mint tettesei.

Az átvilágítási törvény hasznát jól példázza, hogy néhány hónappal az elfogadása után az a Horn Gyula lett a miniszterelnök, akiről már a megválasztásakor is tudni lehetett, hogy karhatalmista volt, de az átvilágítók csak 1997-ben állapították ezt meg. Horn ennek ellenére nem mondott le.

Ebben a ciklusban az SZDSZ-es Kuncze Gábor belügyminiszter kezdeményezésére alakult meg az úgynevezett Iratfeltáró Bizottság, aminek hatására két évvel később a Belügyminisztériumhoz került iratokat kutathatóvá tették, és kezelésükre létrehozták a Történeti Hivatalt. Ez nem érintette a továbbra is az utódszervezeteknél lévő iratokat – ezekről maguk a szolgálatok dönthettek. A kutatás pedig nehézkes is volt a törvényi korlátok miatt.

Az első Orbán-kormány 1998-tól szimbolikus emlékezetpolitikai intézkedéseket tett, például kijelölték a kommunista áldozatok emléknapját, de az ügynökakták nyilvánossága egyáltalán nem volt prioritás, sőt, még szigorítottak is a kutatásokat szabályozó 1996-os törvényen.

A következő ciklusban a Medgyessy-botrány hatására az MSZP-SZDSZ koalíció ígéretet tett egy minden korábbinál nagyobb nyilvánosságot biztosító törvény megalkotására. 2002-ben benyújtottak egy törvényjavaslatot, amit nem sokkal később visszavontak, és egyezkedések kezdődtek a háttérben. Végül egyéni képviselői indítványként terjesztették elő a javaslatot, ami Ungváry értékelése szerint „az eredeti elképzelésének teljes kiherélése lett”. A történész többek között azt kifogásolta, hogy a törvény szabad kezet ad a titkosszolgálatoknak, ha az iratokból valamit továbbra is vissza szeretnének tartani. Ez a 2003-ban elfogadott – fentebb már hivatkozott – törvény hozta létre az ÁBTL-t, illetve ez határozta meg a kutatás és az érintettek információs kárpótlásának módosításokkal jelenleg is érvényben lévő szabályait.

2010 utána az Orbán-kormányok és a kétharmados többségben lévő kormánypárti frakciók egyáltalán nem mutattak érdeklődést az ügynökügyek tisztázására. Schiffer András és az LMP próbálkozott, illetve 2017-ben, színre lépése utána a Momentum is teljes aktanyilvánosságot követelt, de a kormánypártok támogatása nélkül erre esély sem volt. Az pedig, ahogy Gulyás Gergely fenti, kategorikus elutasítása is mutatja, annak ellenére nem létezett, hogy az Orbán-korszakban több felmérés is azt mutatta, hogy a magyar társadalom inkább nyilvánosságpárti a pártállami múlt kérdésében.

A cikk írásához a kutatókkal folytatott interjúkon túl felhasználtam Ungváry Krisztián A szembenézés hiánya. Felelősségre vonás, iratnyilvánosság és átvilágítás Magyarországon 1990-2017 című könyvét, illetve az ÁBTL honlapján elérhető információkat is.