Magyar Péter bejelentette, hogy az új kormány október 22-én nyilvánossá teszi az állambiztonsági hálózati személyek, közkeletű nevükön ügynökök iratait. Bár még nem tudni, hogy ez csak a nyilvántartási anyagokat vagy az ezzel kapcsolatos segédleteket is jelenti, fontos annak tisztázása, hogy mi várható ettől a dokumentációtól, és mi nem.
Elöljáróban meg kell említenem, hogy az „ügynök” az állambiztonsági terminológiában nem azt jelenti, mint amit a közvélemény ezen ért. A BM szakszótára a fedőnéven nyilvántartott segítőit hálózati személynek nevezi és az érintett motiváltsága alapján három csoportba sorolja. Az „ügynök” ezek közül a legkevésbé megbízható, mert együttműködése vagy csak anyagi alapon történik, vagy valamilyen presszió hatására. Ennél megbízhatóbb kategóriát jelent a „titkos megbízott” (tmb), aki alapvetően hazafias alapon működik együtt az állambiztonsággal. Végül a legmegbízhatóbb együttműködő a „titkos munkatárs” (tmt), akinek megbízhatóságát és operatív képességeit az állambiztonság a gyakorlatban is bizonyítottnak látta. A hálózati személyek kb. 5 százaléka esett az első, 90 százaléka a második, és 5 százaléka a harmadik kategóriába. Ennek az volt az oka, hogy pszichológiai okokból az állambiztonság a zsarolható személyek esetében is arra törekedett, hogy az együttműködést önkéntes munkaként kezelje: a nyíltan zsarolt, kényszerített áldozat általában minden alkalmat megragadott arra, hogy az együttműködést megszakítsa vagy beszervezőit félrevezesse, ezzel szemben az, aki „önként” vállalkozott erre, inkább alkalmas volt a fokozatos bevonásra és a feladattal történő azonosulásra.
Az egyes beszervezési történetekben elsősorban nem az érdekes, hogy mi történt évtizedekkel ezelőtt, hanem az, hogy miért hazudik róla az érintett ma. Martonyi Jánosnak, Szita Károlynak, Szabó Istvánnak, Kiss-Rigó Lászlónak, Nógrádi Györgynek és társaiknak régen megbocsátott volna mindenki, ha nem terjesztenének tudatos valótlanságokat a múltjukról.
Magyarországon eddig senkinek nem tört ketté a karrierje attól, ha kiderült a hálózati érintettsége. Szabó Istvánt nyilvánvaló hazugságai dacára szolidaritásukról biztosították bal- és jobboldalról egyaránt. Szita Károlyt nyilvánvaló besúgói múltja dacára többször is újraválasztották. Az elmúlt évtizedekben azonban a hatalom mindent megtett annak érdekében, hogy a kérdésről ne lehessen párbeszédet folytatni: a szocialisták, az SZDSZ és a Fidesz perverz koalíciója a 2003. évi III. törvénnyel olyan jogszabályt alkotott meg, amely eddig biztosítékot nyújtott arra, hogy az ügyek messze túlnyomó részében a kutató le se merje írni, ha valaki az állambiztonság segítője volt. A törvény definíciója szerint ugyanis csak az nevezhető ügynöknek, aki aláírt beszervezési nyilatkozatot (ami egyébként nem volt kötelező), tevékenységéért ellenszolgáltatásban részesült (ami az esetek túlnyomó többségében nem történt meg) és adott jelentést. A törvényhozók pontosan tudták, hogy a beszervezési nyilatkozatokat és az anyagi juttatásról szóló nyugtákat külön tárolták és e külön tárolt anyagok 95 százalékát megsemmisítették, a magyar bírói gyakorlat pedig csak azt tekintette „jelentésnek” amit az érintett saját kezűleg írt – miközben a jelentések zömét a tartótiszt írta le az ügynöki találkozók után.
Ezért nagyon fontos lenne az említett jogszabály mihamarabb történő megváltoztatása, ami egyúttal azt is jelenti, hogy számos kérdést, mint például az eddig minősített iratok minősítésének feloldását, a még visszatartott iratok átadását, az Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltárának (ÁBTL) jogállását rendezni kellene.
A továbbiakban azonban nem ennek részleteivel terhelem az olvasót, hanem egy olyan ügyet ismertetek, ami két jelenségre is jó példa: egyrészt arra, hogy a pártállami kollaboráció és az ügynöki tevékenység történhetett úgy is, hogy az érintett hivatalosan nem került „ügynöki” státuszba. Másrészt viszont arra is példa, hogy egy történelmi szereplő adott esetben kétszer is ugyanabba a folyóba tud lépni, amennyiben ugyanazt a jellemtelenséget tudja elkövetni 2019-ben, mint amit 1965-ben is elkövetett.
Az előbbi szempontot nem lehet eléggé nyomatékosítani, ugyanis a magyar pártállami diktatúrában az állambiztonsági együttműködők igen gyakran nem „ügynöki” státuszban adták az információkat tovább, hanem mint a Belügyminisztérium alkalmi, társadalmi vagy hivatalos kapcsolatai. Utóbbi kategóriába tartozott minden párttisztviselő, minden személyzeti osztályvezető és minden intézmény igazgatója. A hivatalos kapcsolatokkal a BM mellérendelt viszonyban állt, ami azt is jelentette, hogy az érintettekkel alapvetően azok munkahelyén találkozott. Mindhárom kapcsolattartás jellegzetessége volt a formaságok mellőzése, tehát egy esetben sem írattak jelentést az érintettekkel, a tőlük kapott információkat pedig a nevük kezdőbetűjével jelölték az iratokban. Ezekből a forrásokból az állambiztonság hasonló nagyságrendben jutott információkhoz, mint hálózati személyei által.
A „mezítlábas” foglalkoztatás
Vannak olyan esetek is, amikor egy beszervezési folyamat formálisan nem jut el a hálózati személy (az „ügynök”) státuszának elnyeréséig, miközben az érintett „mezítlábas” foglalkoztatása során is gyakorlatilag besúgói tevékenységet végez. Az ő történeteik nem fognak kiderülni egy „ügynöklista” nyilvánosságra hozatalával. Példa erre a hivatalos nevén Veritasnak nevezett „miniszterelnökségi háttérintézmény” volt főigazgató-helyettese, Marinovich Endre. Munkahelyét az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak Igazságintézetként fogom említeni – már csak azért is, hogy ezzel is nyilvánvalóvá tegyem az intézmény tudománnyal összeegyeztethetetlen státuszát. A történet részleteit még 2019-ben az Átlátszón megjelent cikkemben ismertettem, pótolandó azt a fájdalmas űrt, amit az jelent, hogy az Igazságintézet (bizonyára nem véletlenül) semmilyen állambiztonsági téma feldolgozásával sem foglalkozik. Felvethető, hogy az én olvasatom is csak egy interpretáció, azonban nemrégiben az érintett közreadta visszaemlékezését, amivel nyilván akaratlanul, de épp az általam korábban írtakat igazolja. Ez az ügy azért is érdekes, mert kicsiben a NER élethazugságainak összegzéseként is felfogható, emellett pedig példa azokra az elszámoltatási problémákra, amelyek nem jogi, hanem etikai szempontokat vetnek fel.
A magát jobboldali-konzervatívnak láttatni kívánó Marinovich története 1964-ben vált érdekessé, ugyanis ekkor tanulmányutat tehetett az NSZK-ba, amiben rendkívül ritkán részesülhetett magyar egyetemi hallgató. Egy évre rá pedig egy svájci ösztöndíjat pályázott meg és nyert is el. Ekkor az állambiztonság négyoldalas környezettanulmányt készített róla. 1965. augusztus 2-án behívatták a BM panaszirodájába, és hosszan elbeszélgettek vele a nyugati terveiről. A BM számára már ekkor is feltűnt, hogy célszemélyük rendkívül szabálykövető és készséges, amit az is bizonyított, hogy Marinovich maga ajánlotta fel, hogy a beszélgetést azzal legendázza harmadik személy felé, hogy őt közlekedésrendészeti ügy miatt hívatták be. Magyarán már itt vállalkozott arra, hogy hazudik.
Marinovich az állambiztonság jóváhagyásával megpályázott egy másik svájci ösztöndíjat. Részletes eligazítást kapott a feladataira és ennek tudatában utazott ki Svájcba. Arra is vállalkozott, hogy egy állambiztonsági kombináció részese legyen, amennyiben hamis információkat kellett terjesztenie arról, hogy miért mondta le azt az ösztöndíjat, amit eredetileg pályázott meg (azt ugyanis a magyar emigráció finanszírozta volna, és az állambiztonság abban volt érdekelt, hogy ellehetetlenítse a kezdeményezést). Hazatérte után, 1966. március 16-án találkozott belügyi kapcsolattartójával: beszámolóját leginkább az minősíti, hogy abban még az ÁBTL-nek is anonimizálnia kellett bizonyos adatokat, ugyanis minden gátlás nélkül adott jellemzéseket az általa megismert emberekről. Ezt követően még legalább egy alkalommal találkozott tartóival, majd foglalkoztatása megszakadt (személyes találkozókon összesen hatszor igazította el őt az állambiztonság, tehát többször találkozott tartótisztjeivel, mint az ügynökök jelentős része). A kapcsolat megszakadásának okáról csak találgatni lehet, de ahhoz semmilyen támpont nincsen a forrásokban, hogy az állambiztonságnak megrendült volna a bizalma a „Matulai” fedőnéven nyilvántartott Marinovichban. Ezt az is bizonyítja, hogy Marinovich a pártállami rendszerben különösen szép karriert futhatott be: külkereskedőként és diplomataként nehéz volna őt az ellenállók és üldözöttek közé sorolni.
Beismerem, hogy ítélet-végrehajtó vagyok
Mindez nem volna érdekes, ha a történet nem arról szólna, hogy a „hazudni nem szabad” jelmondatot választó Igazságintézet igazgatójaként Marinovich még 2019-ben is letagadta, hogy állambiztonsági tisztekkel találkozott volna. Csak most jutott el hozzám az érintett 2025-ben megjelentetett emlékirata, amely miatt még inkább különös fénybe kerülnek az előbbiekben tárgyalt ügyek.
Nem azért, mert az érintett bármit is belátott volna.
Visszaemlékezése szerint 2019 májusában kedélyesen próbált beszélgetni Rétvári Bence államtitkárral, akitől azt az utasítást kapta, hogy számolja fel az 1956-os Intézetet, dolgozóit válogatás nélkül rúgja ki. Cserébe az intézet ingatlanját, bérkeretét és minden egyebét megtarthatja.
Marinovich visszaemlékezése jó példa arra, amikor a tettes azzal oldja fel a tette okozta kognitív disszonanciát, hogy magát minősíti áldozatnak. Így egy szava sincsen arról, hogy kilenc ember egzisztenciáját semmisítette meg az 1956-os Intézet felszámolásával. Egy szava sincsen arról, hogy ítélet-végrehajtóként kivégzett egy szellemi műhelyt. Az ügy kapcsán csak azt tartja fontosnak érzékeltetni, hogy neki (!) mekkora áldozatot jelentett ennek az általa megkérdőjelezhetetlennek tartott munkának az elvégzése. Amikor konkrétan feltettem neki a kérdést, hogy mi a személyes véleménye arról az eljárásról, ami az érintettek megkérdezése nélkül történt, csak ennyit válaszolt: „közalkalmazotti fegyelemmel és a törvényes előírásokat betartva fogja végrehajtani a kormány rendeletét” – érdemes elgondolkodni azokon a szinonimákon, amelyeket a Magyar értelmező kéziszótár erre a magatartásra ismer.
Annál is inkább furcsa ez a magatartása, mert abból a tengernyi lehetőségből, ami rendelkezésére állt akkor, amikor állami ítélet-végrehajtóként az egzisztenciális kivégzést le kellett bonyolítania, Marinovich semmit sem használt ki. Egy emberi gesztust sem engedett meg magának arról, hogy legalább jelezze: olyasmit hajt végre, amihez nincsen kedve, amit méltatlannak tart (szerencsére ez a magatartása még az Igazságintézetben sem volt általános).
Mindezt azért tartom fontosnak kiemelni, mert ezzel a 2025-ös visszaemlékezésével Marinovich utólag is igazolja azt az 1965-ös magatartását is, amely ezek szerint egész életében a mindenkori államhatalom szervilis kiszolgálásából állt. Rejtély, hogy ezt az attitűdöt ő miért tartja polgárinak és konzervatívnak, de ez az élethazugság legyen az ő baja.
Mindenre volna bocsánat
Magyarországon minden bizonnyal sokan mondhatják el magukról, hogy a NER 16 éve alatt megalázták vagy állásától megfosztották. Ezek az esetek általában jogilag támadhatatlan módon történtek. Ráadásul sok esetben az érintettek sem akarnak anyagi kárpótlást. Nemcsak én, hanem tudtommal volt munkatársaim egyike sem azt tartaná helyes megoldásnak, hogy most hozzák újra létre az 1956-os Intézetet, pláne nem úgy, hogy mindezt az Igazságintézet vagyonából fedezzék. Egy bocsánatkérést azonban most sem volna késő elmondani. Nemcsak irányunkba, hanem például azok irányába is, akiket az Igazságintézet dolgozói közül olyan gondolatbűnök miatt fegyelmeztek meg, mint bizonyos Facebook-posztok lájkolása.
Marinovich egyetlen érve az, hogy az 1956-os Intézet egy „liberális műhely”, és ezért kellett nemcsak megszüntetni, hanem a munkatársaik egzisztenciáját is megsemmisíteni. Nyilván könnyebb volt számára az előregyártott panelek használata, mint a tudományos vita, amire velünk szemben soha életében nem vállalkozott. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy milyen értékmérő az a Marinovich-skála, amelyen az 1956-os Intézet dolgozói „liberálisok”, ő pedig „jobboldali”. Most viszont eljött az igazság órája. Szeretném megtudni tőle, hogy ezek szerint jogosnak tartaná, ha az új államhatalom azért semmisítené meg az Igazságintézetet, mert az politikailag ellenszenves műhely? Mert az ő logikájából ez parancsolóan következik.
Bízom benne, hogy ez a szempont fel sem merül. Bízom benne, hogy a politikai alapon, urambátyám elvek alapján létrehozott emlékezetpolitikai intézményeket nem bosszúból szüntetné meg az új hatalom. Hanem azért számolná fel mindegyiket, mert egy demokráciában feleslegesek. Tudományos kérdésekben a tudomány politikától független képviselőinek a feladata a véleménynyilvánítás. Ezt pedig az ország legtekintélyesebb közintézménye, a Magyar Tudományos Akadémia tökéletesen biztosítani tudja azoknak, akik a tudomány képviselői. A többieket pedig tartsa el Boross Péter, Schmidt Mária vagy Marinovich Endre. Amennyiben a bűnbánatra is képesek lesznek, még meg is fogunk nekik bocsátani.
