Az iskolai szegregáció felszámolása nem képzelhető el a mostani beiskolázási és fenntartói rendszer mellett. A szabad iskolaválasztás, a változó fenntartói struktúra és a lakóhelyi különbségek együttesen tartják fenn a szelekciót – derül ki a Rosa Parks Alapítvány gondozásában 2025 decemberében megjelenő A deszegregáció lehetőségei Magyarországon című közpolitikai jelentésből.
A dr. Kegye Adél és Kende Ágnes által írt tanulmány bemutatja, hogy a roma gyerekek iskolai szegregációja nem elszigetelt jelenség, hanem a magyar közoktatás szerkezetébe beépült, rendszerszintű fejlemény.
A magyar iskolarendszer korán szelektál
Ahhoz, hogy jobban megértsük az iskolai szegregáció jelenségét, érdemes néhány fogalmat tisztázni. A szegregáció jogellenes elkülönítésként jelenik meg a jogszabályokban. A jogellenes elkülönítés tilalma kiterjed a nemzetiségi és etnikai alapú, és a társadalmi származáson alapuló különbségtételre is. A szegregációt nem feltétlenül kell tudatosan létrehozni: a spontán módon létrejött szegregációért az is felel, aki az ellen nem tesz semmit, vagy beavatkozása nem vezet eredményre. Magyarországon nincs jogszabályi definíciója a deszegregáció fogalmának. Maga a szó egyetlen jogszabályban sem szerepel, csak kormányhatározatokban. Az iskolai szegregációs bírósági ügyekben viszont egyértelműen megjelenik a deszegregációs kötelezettség,
aminek lényege az elkülönített (szegregált) oktatás felszámolása és az esélyegyenlőség megteremtése a hátrányos helyzetű – különösen roma – tanulóknak.
Ahogy a tanulmány rámutat: a magyar iskolarendszer szerkezetileg elméletben nem, a gyakorlatban korán szelektál. A szegregáció elleni küzdelem egyik legfőbb akadálya a láthatatlanság: kevés a pontos adat, az etnikai adatgyűjtésnek jogi korlátai vannak, így a problémát nehéz számonkérni.
A becslések szerint a tanköteles korú gyerekek 12-13 százalékát teszik ki a roma tanulók. A regionális különbségek nagyok: Észak-Magyarország egyes megyéiben 2018-ban a roma tanulók aránya már meghaladta a 30 százalékot. Az állami fenntartású általános iskolákban a roma tanulók aránya viszonylag állandó, nagyjából 15 százalék, ezzel szemben a gimnáziumokban a roma tanulók aránya tartósan alacsony maradt: az állami és egyházi fenntartású intézményekben 2-3 százalék körül mozgott, míg az alapítványi és magánfenntartású gimnáziumokban némileg magasabb, 6-12 százalék volt. Egy 2530 általános iskola bevonásával készült felmérésben 98 olyan iskola volt, amiben a roma tanulók aránya meghaladta a 95 százalékot. Ezek az intézmények gyakorlatilag teljesen roma iskoláknak tekinthetők, és a mintába bekerült iskolák 4 százalékát tették ki.
A problémával azért érdemes foglalkozni, mert a szegregált iskolába járás önmagában rontja a tanulók teljesítményét és továbbtanulási esélyeit. Ha egy szegregált iskolában tanuló és egy nem szegregált iskolában tanuló, más szempontok szerint viszont hasonló diákot hasonlítunk össze, akkor durván 3-5 százalékponttal lesz kisebb a középfokú végzettség vagy az érettségi megszerzésének valószínűsége a szegregált iskolába járó diáknál. A magyar oktatási rendszer egyik legnagyobb problémája, hogy nem mérsékli, hanem felnagyítja a társadalmi különbségeket, nem ad annyi esélyt a hátrányos helyzetű, rossz családi hátterű gyerekeknek, mint a jó családi hátterűeknek.
Az iskolamegszüntetés önmagában nem elegendő megoldás
A budapesti Lakatos Menyhért Általános Iskola évtizedeken át Józsefváros egyik legszegregáltabb intézménye volt, ahova szinte kizárólag roma gyerekek jártak. Az iskola térben is elkülönült: az Orczy negyed szociálisan erősen hátrányos helyzetű tömbjében működött. A magasabb társadalmi státuszú családok gyerekei szépen, lassan kikoptak az intézményből: őket a szülők már korábban elvitték a kerület más intézményeibe. Ez így nyilvánvalóan nem felelt meg az integrált oktatásnak, így a fenntartó tankerületnek egy deszegregációs tervet kellett kidolgoznia.
Ennek következményeként 2021-ben a Lakatos Menyhért Általános Iskola a kerület egyik felkapottabb, integráló iskolájának lett a tagintézménye. A beolvasztás után a tanulólétszám tovább csökkent, új elsős osztályok nem indultak, és a 2022–2023-as tanév végére a nappali tagozatos évfolyamok többségében már az osztályonként minimális 14 fős létszám sem volt meg. Erre hivatkozva a tankerület 2023. szeptember 1-jével megszüntette a nappali tagozatos általános iskolai oktatást.
Ez nem ment konfliktus nélkül: az iskola tanulói és szüleik a tanévnyitó napján tudták meg, hogy megszűnik az intézmény. A fenntartó Rosa Parks Alapítványnak küldött álláspontja szerint a tanulók „a szabad iskolaválasztás jogával élve” kerültek át más kerületi és más tankerületekhez tartozó intézményekbe. Az alapítvánnyal kapcsolatban álló szülőknek és szociális szakembereknek más volt a véleményük: szerintük a gyerekek többsége nem valós választás, hanem irányított elhelyezés alapján került más iskolába. A legtöbb tanulót nem integrált környezetbe, hanem a kerület másik, hasonlóan szegregált iskolájába helyezték át.
A kutatás készítői szerint ebből a példából is látszik, hogy önmagában a szegregált iskolák bezárása nem vezet eredményre. „A deszegregáció nem pusztán a gyermekek fizikai áthelyezését jelenti egyik iskolából a másikba, hanem a befogadó környezet, a pedagógiai gyakorlatok és a közösségi viszonyok átalakítását is” – írják a tanulmány szerzői.
Budapest kerületei közül a VIII.-ban, Józsefvárosban a legmagasabb a roma lakosság aránya. A kerületben – ahogy országosan is – nagyon sok tehetősebb szülő a körzeten kívül keres intézményt a gyerekének. 2020 januárjában indult el egy óvodai integrációt elősegítő projekt, aminek finanszírozását az önkormányzat és két civil szervezet közösen nyerte el. A program fő célja a roma és hátrányos helyzetű gyerekek szegregációjának csökkentése volt.
Ennek négy fő pillérét határozták meg:
- Körzethatár-módosítás és intézménybezárás.
- Pedagógiai innovációk támogatása.
- Finanszírozás stabilizálása.
- Kommunikáció és konfliktuskezelés.
A program részeként a helyi óvodákban bevezettek egy ingyenes angol nyelvi programot, ami minden nagycsoportos gyereknek elérhető volt. Ez vonzó alternatívát kínált a tehetősebb családoknak és a program eredményeként a nem roma és nem külföldi gyerekek aránya érezhetően nőtt: a korábbi 55 százalékos arány 60-63 százalékra emelkedett, tehát
a középosztálybeli józsefvárosi szülők is visszatértek a kerületi óvodákba.
Lehet, hogy ez mindössze néhány tucat családot érintett, de már ez is elég volt ahhoz, hogy a korábban többségi cigány óvodák arányai megváltozzanak, és újra többségi nem cigány intézményekké váljanak.
Hosszabb távon viszont a tapasztalatok azt mutatták: bár úgy tűnt, hatnak az intézkedések, de a „jó” és „rossz” ovik tovább éltek a köztudatban. Bizonyos intézmények, mint a Magdolna negyedhez közeli óvodák, továbbra is a hátrányos helyzetű családok gyerekeit fogadták, míg mások megőrizték középosztályi státuszukat. A program tehát csak részben volt sikeres.
Jó dolog-e a szabad iskolaválasztás?
Szinte közmegegyezés van abban az oktatáskutatók körében, hogy a szabad iskolaválasztás az egyik olyan dolog, ami negatívan hat a deszegregációra. A választás szabadsága önmagában nem diszkriminatív, de a lakóhelyi különbségekkel, közlekedéssel, információs erőforrásokkal és felvételi szűrőkkel együtt már etnikai és osztályalapú elkülönülést okoz. Azok a családok, amelyek megtehetik, megkeresik a legjobb iskolát a közelben, ami onnantól a gyereket csak még jobban felemeli. Aki viszont nem teheti ezt meg, az kiszorul a jó oktatásból és elvész. Számos más európai országban, például Finnországban ezért nincs is szabad iskolaválasztás.
A statisztikák szerint a nem hátrányos helyzetű és magasabb státuszú családok gyermekei gyakran településen kívüli vagy egyházi iskolákba járnak. Bár statisztikailag a körzetben maradnak, de fizikailag elhagyják, ami felborítja a körzeti arányokat és rejtett szelekcióhoz vezet.
Így végeredményben a szabad iskolaválasztás elsősorban a magasabb társadalmi státuszú családok privilégiuma.
Tereptapasztalatok és felmérések szerint az alábbi tényezők erősen korlátozzák a roma családok szabad iskolaválasztását:
- az iskola távolsága és az utazás költsége;
- információhiány a választható intézményekről;
- félelem a megbélyegzéstől, kiközösítéstől;
- magasabb rejtett költségek (osztálypénz, felszerelések, kirándulások);
- a többségi iskolákkal kapcsolatos közvetlen tapasztalat hiánya.
Az elkülönített oktatás fenntartása mellett gyakran hivatkoznak arra az érvre, hogy „maguk a roma szülők választják” a szegregált iskolákat, mert ott „biztonságban érzik gyermekeiket”, vagy „inkább egymás között szeretnének lenni”. „Álláspontunk szerint gyermekközpontú megközelítés mellett nem merülhet fel annak megengedhetősége, hogy a szülő szegregált oktatási formát válasszon gyermeke számára, mivel az elkülönített oktatás bizonyítottan ellentétes a gyermek legfőbb érdekével” – írják a tanulmány szerzői.
Az állam kevésbé szabályozza az egyházi iskolákat
Érdemes külön kitérni az egyházi iskolák szerepére is. A roma szülők iskolaválasztását az egyházi iskolák esetében további tényezők is befolyásolják. Sok roma család nem tartozik a történelmi egyházakhoz, hanem kisegyházakhoz kötődik, amelyek nem fenntartói oktatási intézményeknek. Emiatt a roma szülők távolságtartással viszonyulnak például az egyházi iskolákban megszokott kötelező templomlátogatáshoz és egyéb vallási kötelezettségekhez. Így gyerekeik az állami iskolákban maradnak, míg az egyházi intézményekbe főként többségi tanulók járnak.
„Az egyházak térnyerése az oktatásban így – bár formálisan nem diszkriminatív – a gyakorlatban erősíti a szelekciós mechanizmusokat és az etnikai elkülönülést” – olvasható a tanulmányban. Egy 2016-os kutatás szerint az egyházi iskolák elterjedésével jelentősen átalakult az állami és egyházi iskolák összetétele: az állami iskolákban 12,5 százalék volt a körzeten kívüli tanulók aránya, míg a nem állami fenntartású iskolákban 22,5 százalék. Vizsgálták az egyházi és nem egyházi iskolába bejáró tanulók családiháttér-indexét is, amely szerint az egyházi iskolák „elszívják” a relatíve kedvezőbb hátterű gyerekeket.
A nemzetiségek jogi védelmét ellátó biztoshelyettes 2025-ben egy átfogó elvi állásfoglalást tett közzé az egyházi iskolák szegregáló hatásairól. E szerint az egyházi iskolák működése összességében növeli a roma gyerekek oktatási elkülönítését és csökkenti a befogadás esélyeit.
Bár nem nyíltan kirekesztő feltételeket alkalmaztak, az egyházi iskolák mégis hatékonyan tartották távol a roma családok többségét az intézményeiktől.
Az biztos, hogy az állam nagyvonalúan finanszírozza az egyházi iskolákat, de kevésbé szabályozza őket, ellentétben például Belgiummal vagy Hollandiával, ahol lényegében meg sem lehet különböztetni az egyházi iskolákat az államiaktól, és pontosan ugyanazok a szabályok vonatkoznak rájuk.
Továbbképzés, iskolaközpontok, világnézetileg semleges oktatás
A tanulmány szerzői megoldási javaslatként két fő deszegregációs modellről írnak tanulmányukban. Az egyik modell, amikor a szegregált óvodát, iskolát a fenntartó megpróbálja vonzóbbá tenni a többségi tanulóknak, jellemzően új szolgáltatások bevezetésével, az infrastruktúra jelentős fejlesztésével (ezt láttuk például a VIII. kerületi oviknál). A tanulmány szerzői szerint ez a modell akkor lehet működőképes, ha valahogy sikerül teljesen új alapokra helyezni az oktatást, és az iskolának sikerül megszabadulnia a szegregált óvoda/iskola stigmájától. Ez viszont csak akkor működhet, ha egy-két tanévig nem vesz fel új tanulókat, és lényegében felmenő rendszerben kifuttatja azokat az osztályokat, amelyekben még többségben vannak a roma és hátrányos helyzetű gyerekek. Ez a „nyitáson” alapuló modell nagyságrenddel nagyobb anyagi ráfordítást igényel, mint a másik megoldás, és megtérülése még így is kétséges, ahogy azt láttuk a józsefvárosi óvodák esetében.
A másik deszegregációs modell az intézménybezárásokon alapul, vagyis a „zárás paradigmája”, amely úgy szünteti meg az elkülönített oktatást, hogy a stigmatizált szegregált intézményt bezárja, és az elkülönített tanulókat átirányítja más, vegyes iskolákba. Hódmezővásárhely a zárás paradigmájának legsikeresebb példája, ahol a teljes iskolarendszert racionalizálták, ami nem pusztán a hátrányos helyzetű tanulók mozgásával járt együtt, hanem érintette a jobb társadalmi helyzetű gyerekeket is.
A kutatók szerint úgy tűnik, hogy a stigmatizált intézmény bezárása, vagy a felvételi moratórium lehet az, ami egyfajta nulladik lépésként feltétlenül szükséges a probléma kezeléséhez.
Az persze kérdés, hogy mi a teendő a szabad iskolaválasztással. Meg kell-e szüntetni? A tanulmány szerzői szerint nem, inkább azt a problémát kell kezelni, ami miatt ma a szabad iskolaválasztás a középosztály részére fontos jog. „Alapvetően az oktatás minősége az, amely befolyásolja ma döntéseinket, ezért olyan megoldások kidolgozására van szükség, amelyek javítják az iskolák pedagógiai, infrastrukturális és személyi feltételeit” – olvasható a tanulmányban.
Ezek miatt a kutatók iskolaközpontokat hoznának létre. Az iskolaközpontok rendszerint közös igazgatás alatt működtetik az óvodai nevelést, az általános iskolai és középfokú oktatást, esetenként a szakképzést és felnőttképzést is. E struktúra lehetővé teszi az átjárhatóságot a különböző tanulási utak között, és támogatja a tanulók folyamatos fejlődését a kulcskompetenciák kialakításától a szakmai orientációig. De hogyan képzelhető el ez Magyarországon?
Az iskolaközpontok kialakításához meg kell határozni egy új fenntartói struktúrát. Leegyszerűsítve: ha az új fenntartói szint területén belül a tanköteles gyerekek száma x, akkor az összes férőhelyszám maximum 10-15 százalékos eltérést mutathasson. „A férőhelyek valós gyereklétszámhoz igazítása lehet az átjelentkezések és a körzeten kívüli mozgások szabályozásának kulcsa, miközben a szülők szabad iskolaválasztáshoz való joga továbbra is érvényesülhet.” A végső cél azonban az lenne, hogy a szülők ne akarjanak körzeten kívüli iskolát választani, mert az új körzetes iskolaközpont minden igényt kielégít majd: vagyis reflektál a magasabb társadalmi státuszú családok igényeire is.
Az iskolaközpontok kialakítása szükségképpen iskolabezárással is együtt jár, hiszen ma jelentősen túlméretezett az iskolarendszer a csökkenő gyereklétszám mellett. Az egyik lehetséges út, hogy olyan nagy intézmények alakulhassanak ki, ahol évfolyamonként akár 6-10 osztály is működhet, 20 körüli tanulólétszámmal, illetve minden évfolyamon kisebb létszámú, SNI-tanulókat is integráló osztályokkal. A tanulmány szerzői szerint ekkora intézmények például úgy alakíthatók ki, hogy a nagyobb városokban ma ürességtől kongó, régi, nagy, 800-1000 fő befogadására alkalmas iskolaépületeket úgy töltik fel, hogy oda például csak az 1–4. évfolyamok járnak, ami ennyi párhuzamos osztály mellett 6-800 gyereket is jelenthet.
Ezek mellett a pedagógusok számára egyébként is kötelező továbbképzésekben külön hangsúlyt kell helyezni a konfliktuskezelésre, az interkulturális érzékenyítésre és egyénre szabott oktatásra. A közlekedés és az elérhetőség kérdése kulcsfontosságú. Az iskolaközpontok működéséhez országos, államilag koordinált iskolabusz-hálózat kialakítása szükséges, az Oktatási Hivatal és a Volánbusz együttműködésében.
A kutatók az egyházi iskolák helyzetének megoldásáról is leírták a véleményüket:
szerintük a hitoktatás és a templomlátogatás nem lehet sem a felvétel, sem a tanulói jogviszony fenntartásának feltétele, hanem kizárólag valódi választáson alapuló, alternatív formában teljesíthető tevékenység.
Ha minden egyházi fenntartású intézménynek kötelező lenne világnézetileg semleges oktatást is nyújtania, semmi akadálya nem lenne annak, hogy a köznevelés rendszerébe szervesen illeszkedve, az állami iskolákkal azonos feltételek mellett részt vegyenek a roma gyerekek oktatásában.
