Nem hallgatta meg az egyház az áldozatokat, lassan haladt a társadalom pozitív változásaival, de napjainkra már az a célja, hogy tudjon a pedofil bűnözőkről az egyházban, és ki is szűrje őket – mondta Német László, a belgrádi főegyházmegye magyar ajkú metropolita érseke. A nemrég bíborossá is megválasztott főpásztor szerint az egyháznak nem szabad pártpolitikával foglalkoznia, nem is tehet a hívek között különbséget világnézet vagy szexuális orientáció alapján. Német részt vett a Vatikán nagy ülésén, a szinóduson is. Bízik benne, hogy annak hatása meglátszódik majd a világon, így a magyar egyházban is.
Napjainkban Magyarországon és a Vatikánban is gyakori téma a gyermekabúzusok kezelésének kérdése. Miért mostanra jutott el az egyház oda, hogy ezzel foglalkozzon?
A Vatikán 2001 óta sorra hoz rendeleteket, amelyekkel próbál szembenézni az abúzussal. Mára már kevésbé az esetek felderítésén van a hangsúly, inkább a megelőzésen, az áldozatok felkarolásán. A folyamat kezdetén fontos volt, hogy felfedezzük az eseteket, és azokat a nyilvánosság számára is érthetően rendezzük. Meg kell keresni azokat, akik ilyen bűnözők az egyházban, és megakadályozni őket, hogy továbbra is veszélyesek legyenek. Mert a pedofília nemcsak erkölcsi bűn, de a világi jog szerint is az. A következő lépés, hogy rájöjjünk, hogyan lehet az áldozatok sebeit begyógyítani, az ő életüket később követni. Ez pedig azzal kezdődik, hogy komolyan veszem őket, meghallgatom őket, és csatlakozom ahhoz a bocsánatkéréshez, amellyel Ferenc pápa előttünk jár.
Régen más világ volt, ma már a gyermekek és jogaik központi szerepet kapnak a társadalmi diskurzusban. Amikor én a hatvanas években Délvidéken általános iskolába jártam, akkor a gyermekek jogairól nem beszélt még senki. Kaptam a fenekemre is verést, ha ma ezt csinálná egy tanár, valószínűleg kirúgnák. Nagyon pozitív irányba változott a társadalom, még ha sajnos az egyház nem is volt mindig annak az élvonalában, hogy ezeket a változásokat befogadja. Jellemző volt az is, hogy a pap olyan köztiszteletben állt, hogy a szülő hamarabb hitt neki, mint a gyereknek, inkább a rendszert védte. Ez jelen van ma is. A pedofília mindig is az emberi történelem része volt, ez alól nem kivétel az egyház sem.
Mennyire követte azt, ami most Magyarországon zajlik? A kalocsai egyházmegyében sorra kerültek elő az ilyen esetek.
Az önök cikkeinek is hála követem a helyzetet. Örülök, hogy az egyház kezd szembenézni ezzel. Remélem, hogy folytatódni fog ezeknek az ügyeknek a feldolgozása, szurkolok a magyar egyháznak, hogy foglalkozzon az áldozatokkal is. Velük is törődni kell, mert rengeteget szenvednek, viszont sokszor nem találtak meghallgatásra az egyházukban. Most új, szigorú szabályok vannak az egyházban és a világban is. Ezek vezettek oda, hogy a pápa püspököket vált le eltussolások miatt. Ez három–négy éve még elképzelhetetlen volt. Sokáig egy-egy ilyen esetnél csak belülről lehetett tudni, hogy volt olyan pap, akit nem a kora miatt nyugdíjaztak, hanem más okból.
Említi, hogy a megelőzésen van a hangsúly, miközben itthon pont azt látni, hogy csak most kerülnek felszínre ezek az ügyek. Mi lehet az oka annak, hogy csak egy egyházmegyéből hallunk ezekről, máshonnan nem?
Az biztos, hogy a kalocsa–kecskeméti egyházmegyében most több eset derül ki. De ilyen ügyek előtte is voltak, csak nem kaptak ekkora publicitást, mert nem egyszerre történtek. Egyedi eset, hogy egyszerre ennyi ügy derül ki. Remélem, ez arra ösztönzi a többi egyházmegyét is, hogy nézzen bele jobban a saját múltjába. Minden egyházmegyének van gyermekvédelmi koncepciója, amelyet a Szentszék hagyott jóvá. Az egyházban ez téma lett, ami hozzájárul ahhoz, hogy a hívek is egyre inkább figyeljenek oda, mit hallanak, hogyan viselkedik velük a pap. Remélem, egyre érzékenyebbek és figyelmesebbek leszünk ennek kapcsán, kultúraváltás ez, ami egy hosszú út.
Semjén Zsolt egyházpolitikáért és egyházdiplomáciáért is felelős miniszter nemrég arról beszélt, hogy míg egyházi szinten csak hét pedofil esetről tud, addig a világiak között közel hétszáz van, így előbbi arányaiban nem sok. Mit gondol erről?
2019-ben Ferenc pápa egy római konferencián beszélt arról, hogy egy eset is szégyenteljes, de azt ne gondoljuk, hogy a katolikus egyház az egyetlen, ahol ilyen bűnöket követnek el. Ő is említett százalékos arányt, a legtöbb kritikát pont ezért kapta. Hiba statisztikai adatokkal eltakarni minden egyes eset súlyát, ha csak egy van, az is borzasztó. Nem szabad azt a benyomást sem kelteni, hogy ezzel lehet bagatellizálni.
Sajnos tudjuk azt is, hogy egy ilyen személynek jellemzően nem egy, hanem több áldozata van. Bízom benne, hogy a nemrég befejezett szinódus pozitív eredményei nagyon is hatással lesznek arra, hogy Magyarországon és máshol is a klerikális hatalom mindenfajta visszaélésének véget vessenek, legyen az szexuális vagy másmilyen jellegű. Megoldást kell találni ezekre a problémákra.
A kalocsai eseteknél a szinódus hatása mellett közrejátszott az is, hogy Bese atya ügye kiderült.
Így igaz. Viszont Magyarországon nagyon összemosódnak ezek az egymást követő ügyek. Fontos leszögezni, hogy Bese atya esete más, nem pedofília. A homoszexuális kapcsolat felnőttek között az állami törvények szerint nem számít bűncselekménynek.
Mit gondol, miért érdekelte mégis annyira ez a nyilvánosságot?
Most csak mondok egy nevet: ha Medveczky Ilonáról közölnek valamit, többen fognak odaklikkelni, mint arra, hogy mondjuk valaki elment egy óvodába. Vannak olyan influenszerek, akik millió lájkot kapnak csak azért, mert egy új cipőt viselnek.
Bese atya azért nem egy új cipőt viselt.
Ő egy olyan helyet töltött be, ami egyedi volt. Rá több fény vetült, mint másokra, mert az egyház és a politika kereszteződésében töltött be vezető pozíciót. Ez egy szaftos történet. De ilyenek vagyunk, amiben szexualitás van, az mindig egy érdekes történet. Én azt látom, hogy mik a tények, és a tények nem vetnek jó fényt egy katolikus papra.
Bese atya gyakran hangoztatta a kormány kommunikációjában is megjelenő xenofób, homofób gondolatokat. Ezek hogy kapcsolódnak az egyház tanításához?
Ferenc pápa kötötte a lelkünkre, hogy mindenkinek van helye az egyházban. Ez is egy kultúraváltás. Eddig azt tudtuk egyházként jobban meghatározni, ki nem tartozik hozzánk. Ma azt tanuljuk, hogy mit kell tennünk annak érdekében, hogy mindenki elmondhassa magáról azt, hogy helye van az egyházban. A menekültekkel való foglalkozás az egyház egyik nagyon fontos felelősségvállalása, ami nem újszerű, csak sajnos ismét aktuális. Az Egyesült Államokból érkezik most egy erős hullám, amely az illegális menekültek elutasításáról és a család fontosságáról beszél. Az új elnök is ebbe az irányba megy. Meglehet, hogy ez lesz a következő húsz–harminc év meghatározó politikai vonala.
Ehhez kapcsolódik az a kormány által is hangoztatott gondolat, amely szerint a jobboldal megvédi, a baloldal viszont el akarja pusztítani a kereszténységet?
Valóban van egy ilyen tendencia, de ez nem közép-európai sajátosság. A fejlettebb demokráciákban megjelent ez a fajta megosztottság. Ez a pápát is zavarja, de őszintén megmondom, engem is. Mindenki, aki felvette a keresztséget, egyforma jogokkal bír az egyházban. Nem szeretem ezt a dobálózást, hogy libsi, konzervatív vagy mit tudom én. A politikából átvett kategóriáknak nincs helyük az egyházban. A mi célunk egy jobb egyház és egy jobb társadalom építése. Én például Délvidéken kétszeres kisebbségben élek: vallási és nemzeti értelemben is. Mégis meg kell találnunk a saját helyünket, és élnünk kell, erre van az egyház. És nem arra, hogy ideológiai harcokat folytassunk. Ez lehet, hogy a politikai életben fontos, de azt is látjuk, hogy ez rengeteg gyűlöletet ébreszt. A gyűlöletbeszéd rég nem volt annyira élénk a társadalomban, mint mostanában. És ez nem keresztényekre vall.
Részben ez az összetartás volt a fő gondolata a nemrég lezárult vatikáni szinódusnak is.
Az október végi szinóduson elfogadtunk egy dokumentumot, amelyet a pápa egyetlen kézmozdulattal a hivatalos egyházi tanítás részévé tett. Soha nem volt még ilyen konzultációs folyamat a katolikus egyházban, de a világtörténelemben sem. A pápa fő célja az volt, hogy a szinodalitás gondolatával valahogy eljusson minden emberhez. Ez szerintem is fontos. De sok fejben ez problémákat okozott. Nagyon sokan gondolják azt, hogy valaki csak akkor lehet az egyház teljes jogú tagja, ha úgymond rendben vannak a papírjai. Tehát például megkeresztelkedett, rendben van a házassága, a szexuális orientációja, de téma az is, hogy ki jobb- vagy baloldali. A Szentatyát ez nem érdekli. Ő mindenkiben egy megkeresztelt embert lát. A más vallásúakkal, az ateistákkal is együtt élünk, egy társadalmat alkotunk, összetartozunk.
Mit gondol arról, ha egy pap a misén Brüsszelről, menekültekről, vagy éppen a liberálisok támadásáról beszél?
A papok feladata nem az, hogy politikát hirdessenek a szószékről, vagy hogy pártok között válogassanak. Tudjuk viszont, és ez elcsépelt már, hogy jaj, emberek vagyunk, meg bűnösök, meg gyengék, de sajnos ez is része a rendszernek. A pap fölött is vannak emberek, akik arról döntenek, hogy miről prédikáljon. Igaz viszont, hogy az evangélium hirdetésének része a szociális problémák kérdése. Olyan értékek, mint az igazságosság, a méltóság, a szabadság, a korrupcióellenesség, ezekkel muszáj foglalkoznunk. Az újvidéki vasútállomáson nemrég borzasztó tragédia történt. Tizenöt ember meghalt, ma már tudjuk, hogy a korrupció miatt. Itt nem kell, hogy jobbról és balról beszéljek: aki felelős politikailag egy munkáért, az politikailag vállalja is a felelősséget. És ha én emiatt egyházi emberként szót emelek, az nem azért van, mert az adott politikus a vezető párthoz vagy az ellenzékhez tartozik. Hanem azért, mert nem végezte el azt, amire a nép felhatalmazta.
Mennyire fér bele az evangéliumi feladatokba, ha egy politikus a plébánián tart kampánybeszédet, vagy egy pap Orbán Viktornak tart misét?
Az egyházunk tökéletességre törekszik, de vannak olyan esetek, emberek, helyek, amelyek ennek a követelménynek nem felelnek meg. A papságnak abszolút nem feladata politikai tartalmakat hirdetni, különösen nem a szószékről és a szentmisén. A szentmise az mindenkié. Isten mindenkit meghívott asztalához. Az áldozat tőle jön, nem a plébánostól és nem a párttól. Az egyházban nem az a cél, hogy csak az jöjjön templomba, aki egyetért a politikai véleményemmel. Az jöjjön be, akinek fontos Krisztus. Ez egy olyan dolog, ami néha összekeveredik a fejekben. De imádkozni, szentmisét bemutatni mindenkiért szabad, a politikusokért is.
Ha mégis hagyja egy országban az egyház vezetése, hogy a politika megjelenjen a misén, akkor rosszul végzi a feladatát?
Én nem azt mondanám, hogy jó vagy rossz. Az a kérdés, hogy megfelel-e az egyházi tanításnak, és annak, amit a Vatikán elvár. Eszerint a tanítás szerint nem szabad különbséget tenni. Ez nemcsak azt jelenti, hogy valakit kizárok, hanem azt is, hogy valakit favorizálok: ezt sem volna szabad. De a Püspöki Konferenciáknak még a kommunista időkben is volt egy bizonyos szabadságuk, napjainkban is szabadon dönthetnek arról, hogyan vezetik az egyházat. Van mellettük egy pápai nuncius, akin keresztül a Vatikán is pontosan tudja, hogy mi történik egy országban, milyen irányba halad ott az egyház.
Itthon az egyházra sok szociális feladat helyeződik át az államtól, például az oktatás vagy a hajléktalanellátás, ingatlanokat is kapnak, de ezeket nem tudják fenntartani az állam anyagi támogatása nélkül. Mennyire veszélyezteti mindez az egyház függetlenségét?
A függetlenség elvileg megvan az állam és az egyház között. Az pozitív, hogy a katolikus egyház kap ehhez a szerepvállaláshoz forrásokat. Ebben a munkában viszont azért veszünk részt, hogy nagyobb teret adjunk a társadalom kirekesztettjeinek; ehhez a gondolathoz hűnek is kell maradni. Azt is tudni kell, hogy ma nem mindenki szeretné, ha a gyereke keresztény szellemiségben nőne fel. Az viszont biztos, és ez Magyarországra is igaz, hogy a keresztény egyházak által vezetett intézményekben minőségi oktatás folyik.
Ha sok terhet kap az egyház az államtól, lehet-e attól tartani, hogy a támogatásoknál szerepet fog játszani az, melyik pártot támogatja?
Ha túl sok feladatot vállalunk át az államtól, akkor felmerülhet a kérdés, hogy mi ennek az ára, van-e politikai ára, esetleg fennáll-e a túlideologizálás veszélye. De ez egy olyan kérdés, amit nehéz átlátnom, hiszen 2008 óta nem élek Magyarországon. Az mindig egy nagy veszély, hogy aki pénzt ad, az közelebb lesz a szívedhez és a zsebedhez. Nálunk Szerbiában, egy ortodox többségű országban a kérdés másként tevődik fel, mi rendszeres állami finanszírozással nem dicsekedhetünk. Ez sem jó.
Szerbiában a katolikus egy kisebbségi egyház (nagyjából 85 százalék szerb ortodox, 5 százalék katolikus, 3 százalék muszlim), itthon viszont többségi. Miben mások a katolikusok kihívásai a két országban?
Az ember kisebbségben élve kétszer is meggondolja, mit mond és milyen irányba megy. Szerbiában a népszámlálásnál van két kérdés, amelyre nem kötelező válaszolni: az egyik a nemzetiségről, a másik a vallásról szól. Tudom a híveimtől, hogy sokan nem mernek válaszolni ezekre. Még emlékeznek a kilencvenes évekre, amikor a katolikusokat szerbellenesnek tartották. Nem szívesen teszed oda a neved mellé, hogy te magyar katolikus vagy. A belgrádi főegyházmegye húszezer híve közül 1200–1300 a magyar, a Vajdaságban már más a helyzet. Minél távolabb vagyunk a magyar határtól, annál kisebb a magyar jelenlét, és annál nagyobb a belső félelem.
A magyar kisebbség száma is egyre inkább csökken. Mennyire hat ez a katolikus egyházra?
A hívek száma nagyon gyorsan nem is kisebbedik, hanem egyenesen süllyed. Tizenegy év alatt a magyarok negyede hagyta el a Délvidéket. Ennek biztosan van anyagi oka, sokkal jobban keresnek az Unióban, mint nálunk. Van viszont egy bizonytalansági faktor is, az, hogy milyen jövő vár rájuk Délvidéken egy olyan Szerbiában, ahol sok feszültség van. Szerbia mára egy összeszerelő állammá vált, és az elvándorlás kérdését nem is lehet megoldani addig, amíg a mi társadalmunk, a mi politikai elitünk nem fogadja el, hogy termelő országnak kell lennünk.
A Szemlélek kutatása szerint a magyar hívek égető problémának érzik az egyház erős átpolitizálódását. Mennyire magyar sajátosság ez?
Biztos, hogy nem magyar sajátosság, ott van például Németországban az AfD, ami szintén azt hangoztatja, hogy keresztény értékeket képviselnek. Ha Magyarországon azt mondják, hogy a politikai támogatottság miatt nem akarják vállalni az egyházat, szerintem az elfogadható, mindenkinek van joga a saját véleményre. Németországban a kilépések legnagyobb százaléka az abúzusok miatt van, Lengyelországban is ezért hagynak fel sokan a vallásgyakorlással. A gyermekek ellen elkövetett bűntettek, a pedofília, a hatalommal való visszaélés mind döntő érvek. Minden egyháznak megvan a saját kihívása.
Egy interjújában említette, hogy az európai kereszténység depressziós, és sok feladata lenne Európában egy misszionáriusnak. Hogy áll az európai kereszténység most?
A kontinensre jellemző, hogy kevesebb a templomba járó ember a katolikus egyházban. Látszik egy hanyatlás. És mi hiába mind nyugatra mutogatunk, nálunk is így van ez. Amikor Jézus meghalt és feltámadott, akkor a tizenkét apostollal együtt nem azzal foglalkoztak, hogy hol milyen a politikai adottság vagy a szociológiai képlet. Mindenhol hirdették az evangéliumot. Az embert bátorítani kell, reményt adni neki abban a helyzetben, ahol van, és nem még nagyobb terheket rakni rá. Ma már kevés a boldog prédikáció, ahol felszakadhat belőlünk az állandó félelem, amiben mindenhol csak a rosszat, a világvégét, a háborút látjuk.
Változott viszont Európában az istenkérdés is. Amikor kimentem a Fülöp-szigetekre, akkor először kerültem olyan társadalomba, ahol Isten létezése nem volt kérdés. Az egyetemen, ahol dolgoztam, volt egy maoista–marxista egyetemi csoport: mondtam nekik, hogy én Jugoszláviából, egy kommunista országból jövök, ott a párt nem fogadja el az egyházakat. Erre azt mondták, hogy akkor én nem ismerem a kommunizmust. Még ők is hittek Istenben, Európában viszont sajnos már eljutottunk oda, hogy az emberek ezt el tudják választani. Tudják azt mondani, hogy nem hisznek Istenben. Mint ahogy azt is, hogy hisznek Istenben, de nem abban, amilyen Istent az egyház mutat. Mert az ember a cselekedeteinken méri le, hogy mi kit képviselünk, érzi, hogy mi valóban a szeretet, a remény nyelvét beszéljük-e, vagy a kirekesztés, a megbélyegzés, az elítélés szózatát.
