Dögunalmas kampánynak indult, aztán teljesen felfordult az ország a végére. Gondoljunk csak bele: ki számított év elején olyasmire, hogy visszaléptetik a Fidesz budapesti főpolgármester-jelöltjét, mert úgy néz ki, csak a harmadik helyre fut majd be a választáson? Vagy hogy szó szerint a semmiből kinő egy ellenzéki erő, olyasmiket csinál, amit senki az elmúlt 14 évben, és nem fognak rajta a propaganda atombombái?
A NER olyan, mint a filmbeli Mátrix: a rendszer hibái szükségszerűen újra és újra kitermelik a lázadást ellene. A régi LMP, a néppártosodó Jobbik, a Nolimpia-kampányos Momentum, a Kutyapárt, Márki-Zay Péter mind ennek a jelenségnek a reinkarnációi voltak, és most Magyar Péter is az, csak éppen erősebbnek tűnik, mint eddig bármelyik elődje volt. Ezt látványosan illusztrálják a tömegrendezvényei, amikkel szemben a Fidesz végül ellen-erődemonstrációként levezényelt egy Békemenetet, de ebben a meccsben az utolsó szó a szombati Hősök terei rendezvénnyel mégiscsak Magyaré lett.
Ebben a cikkben egyvalami biztos nem lesz: nem próbáljuk megszámolni vagy megbecsülni, mennyien voltak az egyes rendezvényeken. Persze valahol szórakoztató megfigyelni, ahogy a hardcore hívők kölcsönösen megállapítják, hogy az ő közönségük sok százezres, méltóságteljes tömeg volt, a másik meg egy legfeljebb pár tízezres csürhe, de nem is ez a lényeg. A lényeg az, hogy a Békemenet és a Hősök tere közönsége nagyságrendileg összemérhető volt. Márpedig a Fidesz számára szokatlan és kényelmetlen jelenség az, ha olyan erőt mutat valaki ellenük, ami összemérhető az övékkel. Sőt, már az is, ha valaki egyáltalán erőt mutat. Viszont ha méregetni nem is, mindenképpen érdemes közelebbről megnézni a két nagy tömegrendezvény erődemonstrációját, mert szépen megmutatják, mit üzen most a két legnagyobb politikai erő a magyaroknak.
Csak a Fidesz, csak a háború
A Fidesz alapvetően nagyon jó helyzetből fordult rá a kampányra év elején, hiszen az ellenzék nagyja a 2022-es KO-vereség óta nagyjából ugyanabban a katatón állapotban volt, és nem igazán mutatták jelét sem annak, hogy megpróbálnának ebből kimászni. A Fideszben nem is fordítottak túl sok energiát az egészre, a terv láthatóan az volt, hogy majd lehozzák rutinból a kampányt, és gyakorlatilag ellenfél nélkül, simán nyernek. Elővették a bevált kellékeket, hogy majd elbábozzák újra, hogy ők a Star Warsból a lázadók, az EU meg a gonosz Birodalom, Palpatine-Soros császárral a háttérben. Kitaláltak hozzá egy új hívószót, a szuverenitást, és egy ideig úgy tűnt, ez elég is lesz.
Ebbe a helyzetbe robbant be a kegyelmi botrány, majd Magyar Péter, és mire a fideszes agytröszt ráeszmélt, hogy ez a felfordulás nem fog magától elcsendesedni, mint korábban a kata- és tanártüntetések, már kényszerpályán voltak. Nem volt osztogatható pénz a kasszában, mint 2022-ben, hogy megtámasszanak vele egy „előre megy, nem hátra” üzenetet, és úgy általában, büszkén lobogtatható eredmények se nagyon voltak az elmúlt két évből. Ha pozitív kampányhoz nincs muníció, marad a negatív, a háborús hisztéria. Ezt pedig el is vitték olyan extrém szintekig, mint a Békemenet bizarr színpadi performansza, a Budapestre dobott atombomba hatásait részletező megafonos produkció, a „brüsszeli mészárszék”, és ezek mellett már senkit nem zavar, hogy az univerzum legbékepártibb kormányaként simán megvétózzák az – EU-tól független – Európa Tanács közös béketervét.
A Fidesz kampánya egyetlen emberi érzelmet céloz meg: a félelmet. Rettegned kell az atomháborútól, és el kell hinned, hogy a világégést egyedül Orbán Viktor tudja megakadályozni. Hogy miért és hogyan, azt ne kérdezd. Ez volt az egyetlen üzenet a Békemeneten is: nem különböző politikai erők és programok, hanem a Fidesz és a halál között kell választani. A célcsoport átlagéletkorának megfelelően ráadásul sikerült még annyival megemelni a tétet, hogy nem is magad miatt kell aggódnod, hanem a gyerekeid és az unokáid miatt.
A Fidesz tehát úgy kezelte a ringben az épkézlábnak tűnő ellenfél felbukkanását, hogy kijelentette, ez a meccs nem fontos, sőt, igazából nem is létezik, és a valódi meccset, sőt, élet-halál harcot egy saját maga által kitalált ellenséggel szemben vívja. A Rogán-művek óriási művész az ellenségképek felrajzolásában és legyőzésében, és az atomháborús fenyegetés rémképe ilyen szempontból igazi mestermű. Minden nap, amikor nem a Mad Max világában ébredünk, kizárólag a Fidesz hősies békeharcának érdeme, és az ukrajnai háborús helyzet minden centiméternyi súlyosbodása egy gigantikus „na ugye, mi megmondtuk”.
A kérdés az, hogy a tét állandó emelésével átlépik-e valamikor azt a határt (létezik-e egyáltalán az a határ), ahol már a hardcore hívő is azt mondja, hogy ez már sok, a Fidesz nem arról a valóságról beszél, nem abban a valóságban él, ahol én.
Árad a Tisza, tégláról téglára
Az idei kampány egyik legerősebb szimbóluma, hogy a fideszes jelöltek sok helyen elrejtik a kampányukban, a plakátjaikon a párt logóját, és igyekeznek civilnek tűnni; miközben az ellenzéki oldalon a futottak még kategóriás próbálkozók odaretusálják maguk mögé Magyar Péter támogatását, hogy ezzel szerezzenek népszerűséget. Ha a Fidesz az emberi érzelmek közül a félelemre épít, akkor Magyar a reményre: a rendszerváltás reményére, hogy le lehet bontani a NER-t, meg az egész elmúlt harminc évet.
Magyar a kormánnyal nem szimpatizáló tömegek fatalizmusából nőtt ki. Az ellenzékiek úgy vannak vele, megpróbáltuk külön, megpróbáltuk együtt, taktikai szavazással, összefogással, és sehogy se sikerült, most már minden mindegy, miért ne próbálnánk meg akár egy NER-ből kiugrott fickóval. Bár villámgyorsan épül körülötte a szektás hívők köre, a támogatóinak túlnyomó része úgy van vele, hogy bárkinek meg kell adni az esélyt, akiben benne van a lehetőség, hogy legyőzze Orbánt. A Christopher Nolan-féle Batman-film tételmondatát a visszájára fordítva: Magyar nem az a hős, akire az országnak szüksége lenne, hanem az, akit most, 14 év NER és 14 év ellenzéki bénázás után megérdemel.
Ez pedig Magyar NER-es múltját, az arroganciáját, sok fontos témában a mellébeszélését, gyakorlatilag minden hibáját felülírja a támogatói szemében. Ironikus módon az érvelés egészen hasonló: Orbán olyan, amilyen, de legalább megvéd minket a háborútól / Magyar olyan, amilyen, de legalább benne van a lehetőség, hogy egyszer elkergesse Orbánt.
A Hősök terén a Tisza gyűlése mintha direkt kontrasztot akart volna mutatni a Békemenethez képest. Ha ott a háborúról van szó, és az ijesztgetés megy, mi szuperpozitívak leszünk, és csak a szép jövőről beszélünk. Ha ott Győzike van és Pataky Attila, nálunk Jordán Tamás fogja Szókratész védőbeszédét szavalni a színpadon, és Ady lesz, József Attila meg Puccini-operaáriák (még ha ezzel egy kicsit iskolai tanévzáró hangulata is volt időnként a műsornak).
Sok erős momentuma volt a nagygyűlésnek, kezdve rögtön azzal, hogy Freddie Mercuryval indított (akit ugye a fideszes kultúrpolitika szerint minimum be kéne fóliázni), aztán a propaganda agymosásából kiszabadított bácsi, a közönség spontán „békét akarunk” kórusa, a rengeteg nemzeti motívum, a harci dobok, amire lehetett skandálni, hogy árad a Tisza. A Békemenet extrém erősen fókuszált, egyetlen témára koncentráló üzenetével szemben itt nagyon sok mindenről volt szó, Magyar hosszan és részletesen festette le, hogy milyen országot szeretne építeni. Orbán ezzel szemben főleg arról beszélt, mitől kell félnünk, milyen szörnyűségektől fog ő megvédeni mindenkit.
Minden ilyen rendezvénynek az a célja, hogy a saját tábort megerősítse és lelkesítse az élmény, hogy milyen sokan vagyunk, az ellenfelet meg demoralizálja ugyanez. Az ilyesfajta mozgósításokat Magyarországon rendszeresen a Fidesz nyeri, méghozzá látványosan. Ehhez vannak hozzászokva, ez az elvárás. Most egy ellenzéki erő kihozta ezt a tömeg-összehasonlítgatós meccset nagyságrendileg döntetlenre, és ez kicsit olyan, mint amikor a foci-Eb-n döntetlent játszottunk a franciákkal (amit aztán éppen a kormányhű média értelmezett úgy, hogy „1-1-re győztünk”). A Tisza azt most sikeresen mutatta meg, hogy egy ligában játszik a Fidesszel, és a választás tétje az, hogy utána elmondhassa, csak ő játszik egy ligában vele. Tehát a maradék ellenzék mehet is a levesbe, aztán majd ‘26-ban lejátsszák a Fidesszel egy az egy ellen a választást.
Most az a kérdés, a félelem erősebb, vagy a remény
Orbán aktuális ígérete az, hogy nem lesz minden sokkal-sokkal rosszabb, mint ahogy most van. Magyaré az, hogy most megtehetjük az első lépéseket, hogy egyszer majd sokkal jobb legyen minden. A kettő közül nyilván az utóbbiban jobb érzés hinni, nem véletlen, hogy a köztévés vitát a teljes nézőközönség körében Magyar nyerte, a háborús szlogeneket ismételgető Deutsch Tamás pedig csúnyán elvesztette a felmérések szerint. Persze ettől még a Fidesz háborús rettegésre épülő kampánya és mozgósítása rövid távon be fog jönni, és biztosan behúzzák az EP-választást.
De ezzel együtt a legyőzhetetlenség mítoszának jó eséllyel annyi. 2019-ben még csak egy pici repedés látszott ezen, amikor Karácsony kiélezett versenyben legyőzte Tarlóst a budapesti főpolgármester-választáson. Ehhez képest most mi történt? A Fidesz az utolsó pillanatban, a kampány célegyenesében, amikor minden arról szól, hogy erőt és magabiztosságot kell mutatni, visszalépteti a főpolgármester-jelöltjét, mert annyira gyászos eredmény néz ki neki. Ez önmagában a netadóhoz vagy az olimpiarendezéshez fogható megfutamodás és a gyengeség kimutatása – és ennek a tetejébe kell még valamit kezdeniük a következő két évben a Magyar Péter-jelenséggel. Ami már most olyan tömegeket visz az utcára, mint a Fidesz végtelen erőforrással, médiával és tizenéve kondicionált követőtáborral a háta mögött.
Szóval ez a meccs csak most kezdődik el, és minden jel arra mutat, hogy izgalmasabb lesz, mint bármi a magyar politika elmúlt harminc évéből.
