Meghalt a hajléktalanból lett győri lottómilliomos, özvegye nem sírja vissza a gazdag életet

„Négy hét alatt elvitte Lacit a rák, a máján lett daganat, mikor a diagnózis kiderült, már menthetetlen volt” – mondta a Telexnek Andraschek Lászlóné. Anikót férjével együtt 2013-ban ismerte meg az ország, később a világsajtó is írt róluk, amikor a hajléktalanság küszöbén élő győri házaspár a Skandináv lottón 636 milliót nyert.

Ritka, hogy valaki a nyilvánosság előtt is vállalja az ölébe hullott, irigyelt gazdagságot, Andraschekék mégis megtették. Bár soha nem mondták ki, hogy ezt megbánták, de az biztos, hogy éveken keresztül nehezen tudtak szabadulni a világ végéről is előkerült ilyen-olyan rokonoktól, régi barátoktól és a segítséget kérőktől. Pedig megvolt a maguk baja „Laci”, ahogy Anikó mindig említi néhai férjét, alkoholfüggő volt, ő pedig pánikbeteg.

Két éve már arról szóltak a hírek, hogy a mesés vagyon elszállt. Andraschekné azt mondja, hogy a hatszázmillió forint nagy részéről azért tudja, kihez került. „Lacinak hat testvére volt, nekem pedig három gyerekem. Mindenkinek adtunk, és hát tíz év mégiscsak eltelt. Költöttünk bátran, mert megtehettük és mert élveztük is.

Gazdagnak lenni jó. Sokkal jobb, mint szegénynek. De ha elmúlik, akkor is lehet boldogan élni.”

Azt a korábbi nyilatkozataikból lehetett tudni, hogy a brókerbotrányok negyvenmilliójukat elvitték. Volt egy nem túl szerencsés balatoni házvásárlásuk, és egy még szerencsétlenebb vállalkozási kísérletük: Győrben nyitottak egy „non-alkohol” cukrászdát, ami nem ment, ezért bezártak. Anikó kesernyés mosollyal emlékszik a megnyitóra, mikor Laci a kólásüvegből viszkis kólát ivott, mert akkor épp visszaesett. Férje sokszor megküzdött az alkohollal, ez szerepel abban a dokumentumfilmben is, amelyet róluk készítettek és amely európai díjat nyert. A filmből kiderül, hogy teljesen másképp képzelte el a házaspár a nyeremény utáni életet.

„Tanultunk a jóból és a rosszból is – mondja a mostani fejével Anikó. – A pénzünk mindkettőből adott jó adaggal. A kéretlen »barátokat« kénytelenek voltunk idővel visszautasítani, meg kellett ezt is tanulni. Sokszor a saját kárunkon. Én most már így tekintek vissza a mögöttünk hagyott tíz évünkre. Laci gondoskodott rólam, eltartási szerződésben vagyok egy rokonnal, így amíg élek, nekem biztosan itt lesz az otthon, ahová a nyeremény után költöztünk.”

A családi ház Győr külvárosi részén található. Kétszintes, 180 négyzetméteres, a kertben már nyírni kellene a füvet, de a medence még mindig ott van, benne a tengeri sós vízzel. Anikó minden vágya volt – még szegényen –, hogy életében egyszer eljusson a tengerhez. Úgy képzelte, hogy a róluk szóló dokumentumfilm utolsó kockája is az lesz, amint ő besétál a tengerbe. De a pánikbetegsége miatt nem tudott utazni, így a férje jelképesen a kertjükbe hozta a tengert. Építettek egy medencét, abba pedig sós vizet töltöttek. „Én még mindig belemegyek, de már csak hasig merülhetek.”

Anikó mellkasánál kanült vezettek a testébe, három éve ugyanis dialízisre jár, hetente háromszor, órákat fekszik a győri kórházban. Felvették a transzplantációs listára, kaphat új szervet.

„Laci a legvégén útmutatást adott és megesketett, hogy végigcsinálom. A dialízist, majd a transzplantációt is.”

Az asszony hetvenöt kilót fogyott, nem szeretné, hogy így fényképezzék. Elsősorban az egészségi állapota miatt él a szociális alapon járó segítséggel, mindennap hoznak neki ebédet. „Kiszedem belőle, amit szeretek, ha pedig kívánok még valamit, a boltból azért veszek.”

Állítja, most normális, átlagos életet él, leszámítva az előbb említett betegséget, ami azért a hét minden második napján szinte a teljes napját leköti. Régen volt egy hófehér BMW-jük is Lacival, hozzá sofőrt szerződtettek, de az autót eladták, a sofőr sincs már szolgálatban. Betegszállító hozza-viszi ezért Anikót a kórházba, „Laci mindig itt állt az ajtóban, amikor elindultam. Integetett. Ez hiányzik most a legjobban” – teszi hozzá az özvegy, aki néhány napja temette el a férjét.

Andraschek László búcsúztatásán már nem volt tömeg, talán harmincan lehettek. „Nem is akartam volna nagyon sok embert, a rokonok azért ott voltak. Hát, igen… már nincsenek mellettünk sokan” – bólint Anikó.