Egy fáradt párt fáradt miniszterelnöke állt ki a Nemzeti Múzeum elé a saját besztofját játszani

A NER 14. évében már tényleg nem lehet könnyű Orbán Viktor beszédíróinak olyan ünnepi beszédeket összehozni, amikre felkapják a fejüket a magyar szavazók. 2024. március 15-én ez nem is sikerült, a miniszterelnök mintha a ChatGPT-t kérte volna meg, hogy korábbi megszólalásaiból ollózzon neki össze valamit, amit aztán elmondhat a Nemzeti Múzeumnál ünneplő tömeg előtt.

Márpedig a március 15-i Orbán-beszédeknek súlyos hagyományai vannak, 2011-ben például a Nemzeti Múzeum előtt vont először párhuzamot Brüsszel és Moszkva, 2016-ban pedig az ellenzék és a gazdaállatokon élősködő paraziták között. Éppen ezért mindenki azt várja ilyenkor, hogy a miniszterelnök valami nagyon erőset mond majd, és az utóbbi 14 évben megtanultuk, mi számít erős mondásnak a politikáját folyamatos támadásra és cselekvésre alapozó Orbánnál: az, ha durván fogalmaz, az, ha igazán dehonesztáló kijelentéseket tesz az ellenfeleire. Olyanokat, amiken aztán fel lehet háborodni, és még hosszú hetekig beszélni róluk, miért mondta, tényleg azt mondta-e, valóban úgy gondolta-e.

A 2024. március 15-i beszédben ilyen kijelentés nem hangzott el.

Persze, lehazaárulózta az ellenzéket, de hát ki kapja fel erre a fejét, amikor már 2013 október 23-án is a hazaárulók utódainak nevezte őket? Persze, brüsszeli birodalomról és Brüsszel elfoglalásáról beszélt, meg szuverenista fordulatról a nyugati világban, de hát azt is lassan 10 éve várja már, és amikor 2016-ban Trumppal és a brexittel félig-meddig tényleg megkapta, akkor sem volt tartós az öröme.

Orbán idei beszéde alapján egyelőre nincs igazán innovatív új kommunikációs irány a Fideszben, nincs újabb ötlet, nem tudnak erősebben provokálni, mint amennyire eddig, sőt a beszédírók valószínűleg mostanában kezdik el érezni annak a súlyát, hogy eddig mennyire hatékonyan szállították az újabb és újabb támadó, reakciót provokáló kommunikációs paneleket a miniszterelnök ünnepi beszédeiben.

Az intellektuális fáradtság akkor volt leginkább érezhető, amikor Orbán egy az egyben megismételte azt a fordulatát, amire a 2021-es október 23-i beszédét alapozta, és amivel berobbantotta a 2022-es választási kampányt:

„Mi vagyunk a homok a gépezetben, a bot a küllők között, a tüske a köröm alatt.”

Ha egyszer bejött, miért ne jönne be újra, nem? Két és fél év alatt talán el is felejtik.

A beszéd első felében – ahogyan ezt a hasonló ünnepi beszédeiben általában teszi – Orbán elsősorban a magyarságot méltatta, és igyekezett szembe állítani a „létezés magyar minőségét” (ami szintén egy 2010-es szókapcsolat) a nyugati élettel.

„A mai nyugati világ azt hirdeti, hogy az emberi élet, de legalábbis a politikai élet legfontosabb kérdése, hogy milyen világot hagyunk a gyermekeinkre. Micsoda kolosszális tévedés! Ugyanis a dolog éppen fordítva áll. Nem az a kérdés, hogy milyen világot hagyunk a gyerekeinkre, hanem az, hogy milyen gyerekeket hagyunk a világra. Valójában ezen múlik minden” – mondta a miniszterelnök, és valójában ez volt a beszéde egyik tényleg újként ható retorikai fordulata.

A másik a két kőtörő története: „Egy utazó járja Európát. Lát egy embert az út szélén, aki követ tör egy kalapáccsal. Mit csinálsz? Nem látod? Követ török, ez a munkám. Lát egy másik embert, az is követ tör. Mit csinálsz? Nem látod? Katedrálist építek. Az európai, benne a magyar baloldal ma követ tör. Ez az ő életük. Múltól és jövőtől megfosztott, önmagáért való robot. Mi katedrálist építünk. Ez a mi életünk.”

Ezek azonban nem olyan fordulatok, amikről még hetek múlva is beszélni fogunk.

Összességében tehát – legalábbis a beszéde alapján – meglehetősen fáradtnak látszott a magyar politika egyszemélyes epicentruma március 15-én, ahogy fáradtnak látszik pártja is a kegyelmi botrány után, amiben a köztársasági elnöküket és az EP-listavezetőjüket is elvesztették. Nem is tudták őket a párton belül felépített új, fiatal politikusokkal pótolni, jelezve ezzel a Fidesz utánpótlás-problémáinak súlyosságát.

Ehhez persze hozzá kell tenni, hogy ha bármilyen jel mutatna arra, hogy az utóbbi hetek botrányait és a hosszú hónapok óta tartó megélhetési válságot az ellenzéki pártok csak a legkisebb mértékben is ki tudnák használni, és erősödnének, minden bizonnyal Orbán és a Fidesz és kénytelen lenne jobban összeszedni magát. Egyelőre azonban a kormánypártnak nem kell attól tartania, hogy az ellenzéki oldalról bármi vagy bárki is veszélyeztetné a hatalmát.

A június 9-i önkormányzati választásokon persze érhetik kisebb meglepetések a Fideszt, de a jelek szerint inkább az ellenzék örülhet már akkor is, ha a 2019-ben nyert pozícióik nagyobb részét meg tudják majd tartani. Az európai parlamenti választáson pedig tényleg nehéz elképzelni, hogy a Fideszt bárki akár csak megszorongathatná, éppen ezért beszélt Orbán is kizárólag erről a választásról, az önkormányzatiról viszont egy szót sem. Olyan lécet helyez csak maga elé, amit egészen biztosan át tud majd ugrani.

Az pedig, hogy egyetlen szót sem szólt a Fidesz – épp csütörtökön bejelentett – főpolgármester-jelöltjéről, Szentkirályi Alexandráról, szintén arról árulkodik, hogy a Fidesz vezetése minimum bizonytalan azt illetően, vissza tudják-e szerezni a fővárost 2019 után. A miniszterelnök ugyanis általában csak győzelemhez szereti az arcát adni.