Remélem, utánad valami csaj jön! – masszív szexizmus és alázás, így tanultak autót vezetni a telexesek

Egy esős, októberi reggelen csatoltam ki a kopott bukósisakot a rutinpályán. Elsőként érkeztem, majd befutott mellém az oktató és a vizsgabiztos. Az ablak lassan leereszkedett, majd az oktató kiszólt: „Mit csináltál, baszd meg? Majdnem kivasalt a villamos!” Így tudtam meg, hogy másfél év szórványos engedély nélküli vezetés ellenére nem sikerült az első forgalmi vizsgám 1998-ban, Budapesten. A Mester utcai pályához vezető utolsó lámpa négy-öt autó után váltott sárgára, és mivel harmadikként hajtottam át alatta, később levontam a következtetést: aznap velem biztosították a megfelelő bukási arányt a vizsgán.

Mivel túl fiatal voltam a korlátlan motorjogosítványhoz, a következő években két további tanfolyamot is el kellett végeznem. Iskolát váltottam, és a helyzet megfordult, amikor megismerkedtem az új oktatómmal, aki a Duna Pláza környékén adott órákat. Bár pontosan ismerte a szakma tolvajnyelvét, nem lelte örömét a bizonytalan kezdők alázásában. Mindenkinek a lehető leggyorsabban akarta átadni a legtöbb tudást, ezért akkor is az autójában ültünk, amikor más tanulókat kísért az újpesti vizsgaútvonalakon.

Ez a különbség utólag azért szomorkás egy kicsit, mert miközben végül megszereztem a korlátozott, majd a korlátlan A kategóriát, később pedig szintén Újpesten tanultam meg autót vezetni, sokszor eszembe jutott az előző oktató legszerencsétlenebb áldozata, Áron, aki nehéz családi körülmények közül menekült volna előre a motoros tudásával, és így vált prédává.

A közelmúltban az autósiskoláknak kötelezővé tett újfajta elektronikus nyilvántartás, a csalások egy részének visszaszorítására létrehozott KÖKÉNY rendszer nehézkes indulásáról olvashattak a Telexen. Megkértem a szerkesztőség tagjait, osszák meg autósiskolai tapasztalataikat, hogy lássuk, melyek lehetnek a leggyakoribb visszaélések, vagyis mire lehet jó a KÖKÉNY, amikor egyszer rendesen működni kezd.

Bár a járművezető-képzés és vizsgáztatás az elmúlt évtizedekben nem volt mentes a korrupciós jelenségektől, tehát sokan szerezhettek előnyöket a vizsgán úgy, hogy kenőpénzt adtak a vizsgabiztosnak, ebben a cikkünkben a viselkedési, pszichológiai és szakmai kérdésekre helyeztük a hangsúlyt.

Remélem, utánad valami csaj jön, nem a te szagodat akarom érezni!

Mit képzelsz magadról?! – ez volt a szavajárása az oktatómnak, ha valamit nem jól csináltam. Hatvanas, láncdohányos, az elképzelhető legnagyobb mértékű kiégettségnél is sokkal jobban kiégett fószer.

Pár alkalom után felhívott, hogy valami gondja akadt az adóhatósággal, ha esetleg pár hétig nem lenne óra, nála maradnék-e. Pont akkor lettem covidos, úgyhogy belementem: maradok. Azt még megkérdezte, hogy van-e ismerősöm a NAV-nál. (Nincs.) Nem sokkal később hívott, hogy megoldódott a probléma, újra lehet nála órákat venni.

• „Szerinted milyen színű lehet annak a csajnak a pinája?”
• „Fú, ennek a csajnak tuti sötétlila a pinája!”
• „Olyan színű a pinája, amilyen színű az ajka!”
• „Ha belenyalsz egy pinába, és édes, az azt jelenti, hogy gombás.”

A jobb egyből ilyen mondatok tucatjai záporoztak felém. Volt, hogy mondta, lassítsak, mert meg akar nézni egy csajt. Amikor mellé értünk, az üvegre tapadva azt kiabálta: „Mmm, de kinyalnám!!” Sokszor mondta azt is: „Remélem, utánad valami csaj jön, nem a te szagodat akarom érezni!”

Valójában az volt vele a problémám, hogy azt éreztem, a harapós, rühes kutyákkal kedvesebben beszélnek, mint ahogy ő beszél velem.

Most jövök az autószerelőtől, 400 ezret fizettem – kezdte egyszer. Én: Basszus, az nagyon sok. És mivel volt baj? Ő: Azzal, hogy állandóan lefulladtok a kocsival!

Ezután elindultunk, és körülbelül fél óra múlva le is fulladtam valahol. Ezt nem hiszem el, mit képzelsz magadról? – förmedt rám. Bocsánat – mondtam. Bocsánat, bocsánat, sokra megyek a bocsánatkéréseddel – válaszolta. Egyébként szerette női hangon elismételni a mondataimat.

Többször is előfordult, hogy azt mondta: itt majd kanyarodj be jobbra. Parkolóbejárat és furán szétágazó út következett, nem volt számomra teljesen világos, hogy melyiknél kanyarodjak be. Itt, ennél kanyarodjak jobbra, ugye? – kérdeztem. Nem fogom még egyszer elmondani! – agresszívkodott.

Rendszeresen fuvaroztatta magát alkatrészboltba, henteshez disznótoros ebédet vásárolni vagy éppen horgászboltba. Ilyenkor csak öt percekre ugrott ki a kocsiból, és valójában nem is haragudtam érte, addig se kellett elviselnem a pondróságát. Volt, hogy azzal jött: „Hallod? Szarabbul megy, mint korábban. Mi van veled? Be vagy feszülve?”

Egyébként egy-egy ilyen kedveskedése után rendszeresen 80-100 ezer forintokat adtam át neki, és nem tudom, hogy a régebben vizsgázók tudják-e: egyetlen alkalom (2×45 perc) 20 ezer forint körül van manapság. Tehát mondjuk csak a minimális 29 kötelező gyakorlati óra közel 300 ezer forintba kerül. Összességében egész jól ment a vezetés, de egy idő után arra jutottam, nincs szükségem erre, és inkább oktatót váltok.

Kamuztam, hogy miért jövök el tőle, nem akartam összeveszni vele, mert rájöttem, az egyetlen bizonyíték, ami igazolja, hogy én már csomó órát levezettem, és csomó pénzt kifizettem neki, az egy kis sajtpapír, ami a kesztyűtartójában van. Felhívtam a sulit, ahol azt mondták, ők külön nem vezetik, hogy hol tartok az órákkal. Ha a faszi véletlenül „elhagyja” a sajtpapírt, kezdhetem elölről a gyakorlati órákat. (Neve elhallgatását kérő telexes)

Egyszerre léptünk a fékpedálra, a Punto összetört

Női oktatóm volt. Amennyire akkor meg tudtam ítélni, becsületes is volt, kedvelt is. Még azután is, amikor egyszerre léptünk a fékre egy előttünk átballagó kutya miatt, mire hátulról belénk jött egy furgon, és így hárman, közösen (plusz ugye a kutya) totálkárosra törtük a Fiat Puntóját. Ő kicsit több sérülést szerzett, mint én, de aztán körülbelül 4-5 héttel később lett egy sokkal frankóbb Volkswagene, és folytattuk tovább a gyakorlást, mintha mi sem történt volna.

Elsőre meglett a jogsim, ehhez senkit nem kellett megkenni, ami furcsa, mert mindez 2004 körül történt Budapesten. Arra emlékszem még, hogy valahogy ki akartam fejezni a hálámat, ezért vettem az oktatónőnek egy bonbont. (Vincze Barbara)

Mondta, hogy adjak a vizsgabiztosnak kenőpénzt, az mindig jól jön

Nagyjából minden tekintetben borzalmas tapasztalatom volt Pesten, 2016 környékén. Soha semmilyen papírt nem írtam alá a gyakorlásokkal kapcsolatban, ezért gondolom, helyettem írták végig a vezetési kartont, így fogalmam sincs, mi hogyan ment a háttérben. Nem vezettem például éjszaka, és csak később derült ki számomra, hogy kötelező lett volna. Nem vezettem autópályán vagy külterületen sem, tehát nagyon sok hiányosság volt, illetve sokszor olyan útvonalon vezettünk, ami nem egyezett a vizsgaútvonalakkal, hanem az oktató személyes szarságait intézte. Persze nem tudom, hogy a gyakorlás közben mennyire kell ragaszkodni a vizsga útvonalaihoz, de gondolom, nem hátrány.

Az oktatóm semmit nem tanított, ezt szó szerint kell érteni. Csak mentünk, de nem mondta közben, hogy mit csinálok jól vagy rosszul. Amikor letelt a kötelező óraszám, kérdeztem, ő hogy látja, készen állok-e a vizsgára. Én nem éreztem így, és féltem is a forgalomtól.

Annyit mondott, hogy hát 50-50 százalék, hogy sikerül-e a vizsga, vagy sem.

Az első kereszteződésben megbuktam, három perc alatt, és azt sem értettem, miért, annyira nem voltam képben. Kifizettem, letöltöttem a pluszórákat, közben ugyanúgy semmit nem mondott, hiába kérdezgettem. Nem gyakoroltuk a parkolásokat, hiába mondtam, hogy egyáltalán nem megy, és semmi tematika nem volt. Másodjára is megvágtak, ugyanúgy, nagyon szar érzés volt, hogy hülyének éreztem magam.

Végül Békés megyében mentem el egy év kihagyás után, hogy letegyem a vizsgát, és az ottani nagyon segítőkész oktató megállapította: semmi fogalmam nincs a vezetésről, mintha nem is tanítottak volna semmit előzőleg, sőt, életveszélyes, amit művelek. Ezt tökéletesen jól látta, majdnem teljesen nulláról kezdtünk mindent ezen a tanfolyamon, végül viszont minimális hibaponttal átmentem az újabb vizsgán. (Arnótszky Janka Judit)

Máig úgy parkolok be a legkisebb helyekre is, ahogy az oktatóm megtanította

Tizenhat évesen apám tanított meg vezetni. Nagyszülőknél, falun ment vele a gyakorlás, plusz egyszer hazavezethettem. 2001-ben aztán beíratott a haverjához, aki tudta, hogy már tudok vezetni. Egy óra rutinpálya után már vitt is ki a forgalomba. Sokat tanultam tőle, máig úgy parkolok be a legkisebb helyekre is, ahogy ő akkor megtanította.

Magánügyeket is gyakran intézett a gyakorlati óráinkon, de engem ez egyáltalán nem zavart. Minden ment elsőre, de a forgalmi vizsga után annyit mondott, hogy mázlim volt, mert a vizsgabiztos nem vette észre az aszfaltozás után kint felejtett 30-as táblát, de ő igen. Egyébként fel sem merült, hogy kenőpénzt kéne adnom. (Neve elhallgatását kérő telexes tapasztalata.)

Nem az volt a cél, hogy én valaha vezessek

Az én vezetni tanulásom 2003-ban zajlott, akkor már 32 éves voltam, ami csak azért fontos, mert az első oktatóm egy igazi bőrdzsekis, pocakos, kisbajszos, kopaszodó, nagy terpeszben járó tahó volt, aki biztos volt abban, hogy a nők soha nem képesek egy autót elvezetni. Sajnos pár hónapot lehúztam vele szorongva, rettegve, mielőtt egyszer annyira kiborultam a macsó, lekezelő szövegétől, hogy sírva leálltam az út szélén. Mondtam neki, hogy láthatóan nem az a cél, hogy én valaha vezessek, úgyhogy le fogom cserélni. Nem hitte el.

Amikor bementem az iskolába, egy percig sem csodálkoztak, sőt, azonnal megvolt, hogy ki az ilyen helyzetekre bevált csereoktató. Ő tényleg jó is volt. Vicces és a cikkhez tartozó életkörülménye volt, hogy angrózott, vagyis a külvárosban kötödéket üzemeltetett, a gépikötött holmikat pedig a Garay tér melletti utcák nagykereiben adta el. A logisztikát el tudjátok képzelni. (Kolozsvári Tímea)

Vagy az oktató üvöltött, vagy Sebestyén Balázs reggeli műsora

Hatvanas, cigiszagú ember, közepesen kiégve, nem bír nem káromkodni, ha megszólal. Ő volt az oktatóm. Mindig korán reggel vezettünk, végig ordított a rádióból Sebestyén Balázs reggeli műsora. Ha valamit elrontottam, az oktató ráütött egyet a jobb combomra, vagy nyomott egy satuféket, és közben a rádiónál is hangosabban anyázott, de ezzel együtt egész gördülékenyen ment köztünk minden.

Halálos csendben csináltam végig a vizsgát, ez volt a legrosszabb az egészben, mert annyira megszoktam, hogy vagy a cigiszagú oktató, vagy a rádió üvölt, hogy azt hittem, ekkora kussban nem is lehet vezetni. Mindenki meglepődött, amikor elsőre átmentem. Miután a vizsgabiztos elköszönt, a cigiszagú megölelt és azt mondta, ügyes vagyok, minden jó lesz. A friss jogsimmal boldogan vágtam neki az utaknak, aztán egymás után sorban két olyan szitum volt, amikor a jóisten kegyelméből nem haltam meg és nem öltem meg másokat. Azóta nem vezetek. (Ajpek Orsi)

Szerencsétlen kombináció

Teljesen random választottam iskolát, de minden tökéletes volt. Az oktató kedves, empatikus, lelkiismeretes, becsületes, türelmes, valódi hivatásként tekintett a munkájára. A vizsgánál külön szólt, hogy meg se forduljon a fejemben, hogy pénzt kellene fizetni. Át is mentem elsőre mindenből, csont nélkül.

A búcsúzáskor aztán elmondta, hogy a figyelmetlenségnek és a félelemérzet hiányának olyan szerencsétlen kombinációját tapasztalta nálam, ami különösen veszélyessé tesz az utakon. Ezért azt tanácsolta, hogy még évekig ne vezessek egyedül, vagy idővel iratkozzak be valami továbbképzésre. Ezzel viszont annyira rám ijesztett, hogy nem is vezettem nagyjából azóta sem autót, már több mint 15 éve. Valójában hálás is vagyok neki azért, hogy még nem kellett elütnöm senkit. (Jenei Miklós)

Csak a végén rakta rá a kezét a combomra, de már nem emlékszem, hogy milyen ürüggyel

A 2010-es évek elején vizsgáztam Budapesten, de nem emlékszem trükközésre a vezetési órákkal kapcsolatban, igazából a vizsgalapon kívül semmilyen papírra nem emlékszem. A tanfolyam során két oktatóm is volt, az egyik egy ingerültebb, de mindig viccelődő, harmincas csávó, aki a padkát patkánynak nevezte. (Vigyázz, patkány! – ezt sokszor üvöltötte két viccelődés között, amitől mindig szívrohamot kaptam.)

Minden óra végén orosz nyelvű vicces videókat mutogatott a telefonján. Ezek mindig nőkről szóltak, akik nagyon bénán, veszélyesen vezettek, illetve parkoltak. Pedig egyáltalán nem voltam béna, szóval mindig a semmiből jött ez, kábé így: „Várj, ezt nézd, höhöhö...”

Egyszer csak megtudtam, hogy leadott mindenféle magyarázat nélkül, és új oktatóm lesz. Egy ötvenes csávó váltotta, aki rendes volt végig, csak párszor intéztük az ügyeit óra alatt, és csak a végén rakta rá a kezét a combomra, de már nem emlékszem, milyen alibivel. Én nagyjából a vizsga másnapján terveztem elutazni több hónapra az országból, szóval mondtam, hogy muszáj levizsgáznom, mert többször nem jövök. Végül átmentem. (Neve elhallgatását kérő telexes)

Az oktatóm leállította a motort az út közepén, és odament üvöltözni a mögöttünk állóval

Szegeden csináltam a jogsimat 2014-15 táján, bár, mint valószínűleg minden alföldi gyerek, addigra már én is túl voltam azon, hogy a család „na, kimegyünk a pusztába, megnézed, mi az a kocsi” felfogásának köszönhetően megtanultam váltani, és valamennyire vezetni is.

A korosztályom elképesztően sokat szopott az oktatóválasztással. Szegeden mindegyikük sutyerák volt, de elképesztő szerencsémre egy osztálykiránduláson, amikor azt hittem, sok Jägert ittam, de kiderült, hogy az mind abszint volt, leszólítottam a buszvezetőnket csatakrészegen a tábortűznél, hogy nem tanít-e meg buszt vezetni. Azt mondta, azt most nem, de autót szívesen, mert van autósiskolája.

Az egyetlen feltétele az volt, hogy oda ne beabszintozva menjek, így hónapokkal később be is iratkoztam hozzá. Utólag visszanézve nem volt mintaoktató, nem vezettünk sötétben, sem autópályán, nem tanított meg kézifékkel indulni, ő írta be az órákat, mindig azt mondogatta, hogy ha tanulóvezetőként is már egy gyorshajtó vagyok, nem lesz semmi baj. Utólag úgy tűnik, ez sem túl jó pedagógiai módszer. Minden gyakorlati óránk abból állt, hogy vittem őt ide-oda, majd egyszer valaki elkezdett a körforgalom előtt levillogni, amiért szabályosan elsőbbséget adtam a villamosnak.

Árpinak, az oktatómnak több se kellett, az út közepén leállította a motort, és odament üvöltözni a mögöttünk állóval, így legalább később, a teljesen elmebeteg budapesti közlekedés számomra sétagalopp volt a vele való vezetésekhez képest. Később Árpi hosszabb időre elutazott, ezért a nővére tartotta meg az utolsó órákat, de azok csak arról szóltak, hogy elvittem A-ból B-be városon belül, hogy intézze az ügyeit, az idő nagyobbik részében pedig várakoztam az autóban. Ő azóta is a Facebook-ismerősöm, és talán sokat elmond róla, hogy koronavírus-tagadó angyalhívő lett. Elsőre meglett így is a vizsgám. (Neve elhallgatását kérő telexes)

Heimlich-féle műfogás

1995-ben a legszexistább húzás az volt, amikor az egészségügyi oktatáson az oktató minden csajon megmutatta a Heimlich-féle műfogást, és közben a fiúkra kacsintgatott, mintha a legrosszabb Benny Hill show-ban lennénk.

Az országúti vezetési óráim úgy jöttek össze, hogy elvezettem az oktatóm haverjához valahova a külvárosba, és ültem 2-3 órát a kocsiban, amíg ők söröztek a teraszon. (Pusztay András)

A többiek megálltak a sárgánál, én átmentem

A teherautós oktatóm egy olyan fickó volt, akinek volt egy pálcája, és ha nem leheletfinoman fékeztem, akkor ráhúzott vele a combomra, azt üvöltve: „Nem krumplit szállítasz, bazmeg!” Amúgy a hadseregben én is teherautó-oktató voltam, és legendás arról, hogy aki nálam tanul, az vagy feladja félúton, vagy úgy megtanul vezetni, hogy sehol nem akad el a terepen.

Motorjogosítványom megszerzésekor négy vizsgázó ment egy vonalban, én voltam az első, mögöttünk pedig a vizsgabiztos a kocsiban. Egy rettegett geci volt, mindenki úgy számolt, hogy az első vizsgán biztos a bukás. Az első lámpa pont jól jött ki nekem, ötvenes tempóban mentem, éppen bevillant a sárga, ezért lendületből átmentem. A többiek beszartak, és lefékeztek. Nem vártam meg őket, szépen végigmentem. A három kollégát megvágták, velem viszont nem tudtak mit kezdeni, mert lényegében végig nem láttak, ezért fogcsikorgatva, de átengedtek. (Tenczer Gábor)

Mit gondol, hogyan kanyarodunk?

Rettenetes oktatóm volt, azt hiszem, kölcsönösen utáltuk egymást. Utoljára talán ott éreztem, hogy egy borzalmasan buta embernek van hatalma felettem. Szörnyű kérdéseket tett fel. Mit gondol, hogyan kanyarodunk? Össze-vissza rángatjuk a kormányt, vagy szépen lassan, a megfelelő ívben befordulunk?

Utána nézett rám, és addig nem mentünk tovább, amíg azt nem mondtam, hogy az utóbbi. Egyszer azt találtam mondani, hogy nem tudom eldönteni, kinek van elsőbbsége. Erre megkérdezte, hogy mit gondol, mi lesz abból, ha nem tudja eldönteni, hogy melyik vécébe menjen be, de nem tudja visszatartani?

„Azt hiszem, befosás.”

Egy idő után már rámentem arra, hogy idegesítsem. Véletlenül megnyomtam a dudát, meg hasonlók. Sokszor megbuktam, úgy éreztem, biztos azért, mert feszült vagyok, ezért a végső sikeres vizsga előtt unikumoztam, így ittas vezetéssel abszolváltam a jogsit. Hálás akartam lenni, ezért a táskámban vittem egy pezsgőt neki, hogy megköszönjem a sok munkát, a sikeres vizsgát. Mivel azzal búcsúzott, hogy reméli, a közlekedésben nem találkozunk soha, végül nem adtam oda neki a pezsgőt. Megittam az Unikumra. (Neve elhallgatását kérő telexes)

Nem értettem a jeleket: megbuktattak

Budapesten kezdtem jogsit szerezni 2004-ben. A gyakorlati oktatóm egy akkora gyökér volt, hogy egyáltalán nem volt kedvem járni hozzá. Nem volt különösebben érdekes figura, de tanítani egyáltalán nem tudott, és várta, hogy majd akkor valami varázsütésre egyszer csak tudok majd vezetni. Annyi ideig szarakodtam, hogy kezdtem kicsúszni abból a határidőből, hogy a sikeres KRESZ-vizsga után két éven belül meg kell lennie a forgalminak. Mivel nyaranta úgyis szinte végig Békés megyében voltam, átkértem magam egy ottani autósiskolába, hogy nyári szünet alatt befejezzem a gyakorlatot.

Szarvason jelentkeztem be, ami annyira kicsi város, hogy bár autósiskola volt, az oktató Békésszentandrásról járt át, a forgalomban való vezetést viszont csak 45 kilométerre, Békéscsabán lehetett gyakorolni. Így hát reggel jött az oktató a szomszédos Békésszentandrásról 1-2 helyi tanulót útközben felvéve, aztán engem Szarvason, és mentünk Csabára. Odafelé vezetett az egyik gyerek, a városban egy másik, visszafele meg a harmadik, esetleg visszafele is az, aki odafele. Így sokkal több kilométert tettem meg a tanulás során, mint amennyi kötelező lett volna. Végül kicsúsztam a nyárból, ami miatt az őszi félév elindulása után pár alkalommal kénytelen voltam Békéscsabára utazni a hajnali vonatokkal, hogy másfél óra vezetés után újra felüljek három órára valami koszos IC-re.

A forgalmi vizsgán rutinosan csináltam mindent, többek közt a 44-es főúton végiggyakorolt nagyjából ötszáz kilométernek köszönhetően. Volt egy hely, ahol elsőbbségem lett volna, de átengedtem egy biciklist magam előtt, aki keresztbe jött. Visszamentünk a vizsgaállomásra, ahol mondta a vizsgáztató, hogy Pesten biztos nem fér bele az ilyen gáláns viselkedés, ezért megbuktat. Mondta az oktatóm, hogy valószínűleg kenőpénzt kellett volna adni, csak nem értettem a jeleket. A következő alkalommal már átengedtek. (Marczisovszky Márton)

A kenőpénz fel sem merült

Egy tök korrekt férfihoz jártam vezetni, akit ugyanúgy hívnak, mint a Kreszprofesszort, de csak névrokonok. Rendes ember és jó oktató volt, amire szükség is volt, mert elég bénácskán kezdtem, pláne, hogy pont az „apám tízévesen már megtanított vezetni a kertben” iskola szöges ellentéte voltam, egy totális autóanalfabéta.

Jó sok pótóra kellett, mire el tudtam menni vizsgázni, de addigra már egészen vállalható volt a teljesítményem, persze jellemző, hogy ez éppen a vizsgán nem igazán derült ki. Elsőre átmentem, de ehhez jóindulatra volt szükség az oktató és a vele láthatóan jóban lévő vizsgáztató részéről. A kenőpénz fel sem merült.

A vizsga után az oktató azt mondta, gratulál, de gyakoroljak még sokat. Maga a vezetés rendben megyegetett, de pár héttel később alaposan összetörtem az autó elejét a lehető legbanálisabb helyzetben, egy parkolás közben. Nem akarok róla beszélni. Mindez már indexes koromban, 32 évesen történt, a jogsi megszerzésében pedig az motivált, hogy az első gyerekemet nem tudtam hazavinni a kórházból, a másodikat viszont már szerettem volna. A karambol és a születése között szerencsére volt még elég idő ahhoz, hogy rendbe szedjem az autót és magamat is. (Bolcsó Dániel)

Autósoktató: A tanulóvezető joggal várja el a minőségi szolgáltatást

Harminc éve foglalkozik járművezető-képzéssel Köves Szilárd, aki szerint a legtöbb esetben az oktató ráhangolódási képességén és emberi alkalmasságán múlik, hogy megfelelően át tudja-e adni a sikeres gyakorlati vizsgához szükséges tudást a tanulóvezetőnek. A vezetési óra két résztvevőjének egymás partnerévé kell válnia ebben a folyamatban, amihez fontos, hogy az oktató félre tudja tenni az esetleg benne felgyülemlett feszültséget, illetve rá tudjon érezni a tanuló személyiségére és egyéni adottságaira.

Köves azt mondja, a pályán régen és most is sokan kiégnek, esetleg eleve alkalmatlanok a fentiekre, ám ennek ellenére folytatják. A kiégés jelensége szerinte azért nem meglepő, mert a munka nagyfokú stresszel jár. A forgalomban történő incidensekért, szabálysértésekért és balesetekért mindig az oktatót terheli felelősség, hiszen bármikor be kell tudnia avatkozni, ha veszélyhelyzetet észlel. Amikor Kövest arról kérdeztük, hogy mennyire jellemző, hogy egy oktató a női tanuló combjára teszi a kezét menet közben, azt válaszolta, hogy az ilyesmi szigorúan tilos, de valójában sajnos előfordul. Ugyanakkor ahhoz is a tanuló jóváhagyását kell kérnie, hogy ha szükséges, megfoghassa a kezét, és így mutassa meg a sebességváltó megfelelő használatát. A szakértő úgy látja, valóban nem mindenki alkalmas erre a pályára, de a fenti szakmai, illetve etikai szabályok betartását bárki joggal várhatja el az oktatójától, aki jogosítványt szerezne Magyarországon.

Köves Szilárd tapasztalatait azzal egészítette ki egy neve elhallgatását kérő, de szintén régóta tevékenykedő autósoktató, hogy sok kollégát egyszerűen az tart a szakmában, hogy ebből a tevékenységből még mindig elég jól meg lehet élni. Állítása szerint egy vállalkozóként dolgozó szakoktató havonta akár 1-1,5 millió forint bevételre számíthat, amiből persze le kell vonni a költségeit, de a maradék is jelentős vonzerőt jelent. Arra a kérdésre, hogy miért nem rostálódnak ki a szakmából az alkalmatlan oktatók, azt válaszolta a szakember, hogy noha az utóbbi időben az áremelkedés, valamint az egyéb megélhetési költségek emelkedése miatt valamelyest csökkent a jelentkezők száma, hazánkban évente így is körülbelül 100 ezren iratkoznak be autós tanfolyamra, vagyis azoknak a kollégáknak is jut tanuló, akiknek a hozzáállásuk miatt nem volna keresnivalójuk a pályán.

Érdekképviseleti elnök: Amikor nem működik a kémia a tanuló és az oktató közt

Bár a tanulóvezetők jellemzően nem a Szakoktatók Országos Érdekképviseleti Egyesületéhez (SZAKOE) fordulnak panaszukkal, a szervezetnél számos visszatérő problémáról tudnak – válaszolta kérdésünkre Huszti László elnök. A tanulók panaszukkal először általában az autósiskolához fordulnak, esetleg oktatót váltanak, vagy ha ez nem segít, átkérik magukat egy másik iskolába.

A SZAKOE szerint a leggyakoribb reklamációk az órák pontos megtartására, tehát a kezdési időpontra és az időtartamra vonatkoznak, de jellemzőek az oktató stílusát és kommunikációját érintő ügyek is. Részben ezek miatt alkotta meg az egyesület saját etikai kódexét, amelyet több száz oktató elfogadott. Huszti emlékeztetett arra is, hogy az oktatás szakmai szabályainak betartását a Közlekedési Alkalmassági és Vizsgaközpont közreműködésével az Építési és Közlekedési Minisztériumhoz tartozó közlekedési hatóság ellenőrzi, ahogy erről előző cikkünkben is olvashattak.

A SZAKOE vezetője hangsúlyozta, hogy a tanulók és az autósiskolák kapcsolata szolgáltatásként is értelmezhető, ezért a problémákat a fogyasztóvédelem irányából is meg lehet közelíteni. Persze hozzátette, hogy az oktató és a tanuló közötti összhang hiánya nem jelenti feltétlenül az előbbi alkalmatlanságát, hiszen lehet, hogy csak a szükséges kémia nincs meg köztük, mert az oktató stílusa lehet bizonyos tanulóknál hatékony és eredményes, másoknál viszont kevésbé célravezető. Ugyanakkor elvárható a szakoktatótól a tanuló egyéniségéhez való alkalmazkodás, noha ennek is vannak határai – mondta.

Huszti szerint a kollégák döntő többsége hivatásként tekint a foglalkozására, és átérzi annak felelősségét, hogy a közlekedésben részt vevő leendő járművezetők képességeit, készségeit, hozzáállását jelentős mértékben az oktató határozza meg, így tevékenysége nagy hatással van a közlekedésbiztonságra és az utakon általában uralkodó állapotokra. A szakmai szervezet azt tapasztalja, hogy az alkalmatlan, nem megfelelő módszerekkel dolgozó, kommunikáló kollégák előbb-utóbb nem kapnak tanulót.

Az oktatók pszichológiai alkalmasságával kapcsolatos kérdésünkre Huszti László azt válaszolta, hogy a szakmabeliek képzése és vizsgáztatása jelenleg is számos olyan elemet tartalmaz, amelyek az oktatók kulturált és példamutató magatartását, fejlett kommunikációját, önismeretét, hivatásszerű munkavégzését, a pedagógiai, pszichológiai és kommunikációs ismeretek alkalmazását, illetve ezek felmérését célozzák. A folyamat során kiszűrhetik azokat, akik nem valók a pályára, a már említett természetes kirostálódáson felül. Ezek miatt a SZAKOE álláspontja szerint nincs szükség további pszichológiai vizsgálatokra az autós és egyéb járművezető-oktatók képzésében.