Ha valamit nem talál ki a kormány, a falunak nem lesz jó vége

„Régen jó volt, most minden szar. Nincs itt semmi, se iskola, se semmi. Tudnék mesélni”

– legyint lemondóan egy hatvanas éveiben járó férfi, akit a háza előtt szólítunk meg Tolnanémedin. De mégsem mesél, hiába bátorítjuk. Pedig csak arról kérdezzük, milyen volt az ő gyerekkorában itt élni.

A Tolna megyei faluban Székesfehérvártól délre, Pakstól nyugatra, Ozora szomszédságában most nagyjából kilencszázan laknak. Bár vannak mellékutcák, a településen egy hosszú utca vezet végig, amit Kossuth Lajosról neveztek el. Itt van nagyjából minden: posta, bolt, hivatal, egy templom, két templom, három templom, de amúgy csak a reformátusba járnak rendszeresen, akkor is csak tíz-tizenöten. Söröző is van, bár vendégei alig vannak, a korsót és a tüskét olcsóbban megisszák a vegyesboltnál. Párperces autózással az egész falut be lehet járni oda és vissza.

Az általános iskola tavaly zárt be, nem volt elég gyerek. Az épület most szinte teljesen üresen áll, csak egy irodában működik a családsegítő szolgálat. A presszó megszűnt. A focipályát már csak hétvégente használja egy lelkesebb csapat, pontosabban azt a kisebb részt, amit lekaszálnak belőle. A játékosokat pénzért egy másik település vitte el. Pedig hetvenkét meccsen keresztül veretlenek voltak a megye III.-ban, a hetvenötödiknél már a Guinness Rekordok Könyvébe kerültek volna. De Némedin – ahogy a helyiek hívják – csak „egy láda sörért” tartották őket, nem tudtak a pénzzel versenyezni.

Van itt nagyjából negyven óvodás, jövőre meg már negyvenkettő is lesz belőlük, ami első blikkre annyira nem rossz arány, de még mindig jóval több a nyugdíjas. A falu lakossága tehát elöregszik, elfogy. Erre próbált meg májusban megoldást találni a polgármester. Az egész sajtót bejárta, hogy az önkormányzat jelképes áron, egy forintért kínálna építési telkeket, csak költözzön több fiatal Némedire. Nagyjából tíz, háromezer-négyezer négyzetméteres, közművesített vagy könnyen közművesíthető telek ezek a faluban, ahol most kukorica és búza lengedezik.

„Az volt a legnagyobb baj, hogy az emberek félreértették az egész helyzetet. Mert mindenki azt hitte, hogy Némedi itt eladott volna egy forintért. De ez alapból arról szólt volna, hogy aki új házat akar építeni csokra vagy más módon, akkor mi segítjük abban, hogy adunk neki használatba ingyen telket, de akkor tíz évig életvitelszerűen itt kell élnie. Csak utána kerül a tulajdonába a telek. Tehát az embernek is át kell gondolnia, hogy itt akar-e élni. De mindenki csak ezt az egy mondatot látta benne, hogy egy forintért építési telkek, közművesített telkek eladók, és akkor hatalmasat kaszálnak rajta, magyarul mondva” – magyarázza már a hivatalban ülve a polgármester, Vígh László, aki a szabadságát szakította meg azért, hogy tudjunk beszélni.

Jelentkező pedig volt bőven, a telefon állandóan csörgött, és az emailek is százasával jöttek. Csak egyikük sem olyan volt, akit az önkormányzat megcélzott: emberek, akik családi házat akarnak építeni, hogy letelepedjenek. „Mindenki csak az üzletet látta benne. Valaki felhívott telefonon, hogy jurtatelepet akar kialakítani. Mondom neki, hogy ez azért nem erről szól. Akkor volt, aki azzal keresett, hogy lakóparkot vagy mit tudom én mit építene ide.”

Egy komoly érdeklődő azért még maradt: egy család Németországból költözött a faluba, a fiuk most Hollandiában jár egyetemre, ha azt elvégzi, Némedin akarna építkezni.

Ezt viszont már nem ebben az egyforintos projektben valósítják meg:

a testület ugyanis elkaszálta az ötletet.

A fideszes polgármester szerint az indok egyszerű: túl sokan érdeklődtek, és „ha van tíz telek, és van száz érdeklődő, akkor kinek adod azt a tízet? Hogy teszel igazságot? Tehát a fő indok az volt, hogy ez feszültséget okozott volna”. Ő pedig azt mondja, nem akart már tovább harcolni. „Ha a testület azt gondolja, hogy nem, akkor nem. Én most már úgy vagyok vele, ha nem állnak mellém, és nem tudjuk együtt továbbvinni a dolgokat, akkor én azokat elengedem”.

Függetlenként nem lehet

Vígh László 2017 óta Tolnanémedi polgármestere. Anyja részéről némedi, a gyerekkorát szinte végig itt töltötte, közben az alig hét kilométerre lévő szomszéd faluban lakott. Vegyeskereskedése is itt lett úgy húsz évvel ezelőtt – és még mindig itt van. „Én abban az időben is többet tettem ezért a faluért, mint amennyit a hivatal tett. Napi dolgokban segítettem, elvinni valakit a szomszéd faluba, vérvételre, gyógyszert szereztem be. És akkor páran felvetették, hogy »figyelj, hozzád járunk, nem a hivatalba, akkor miért nem te vagy a polgármester?«.”

Az akkori időközin függetlenként indult, időközben aztán belépett a Fideszbe, és 2019-ben már a kormánypártok színeiben nyert újra. „Amikor megnyertem a választást, akkor azt mondtam, hogy azokat fogom képviselni, akik segítik a települést.

És a mai napig, tényleg, ha bármivel a Fideszhez vagy a KDNP-hez megyek, nem ígérnek, de mindig azt mondják, megpróbálnak segíteni, ha tudnak.

És én úgy gondolom, hogy kilencvenkilenc százalékban segítettek is mindig, bármilyen jellegű problémával mentem oda hozzájuk.”

Vígh László szerint ha valaki politikamentesen akar a mai világban egy település vezetője lenni, az nem működőképes. „Van nekem is olyan ismerősöm, aki azt mondta, hogy »majd én megmutatom, hogy függetlenként is lehet«, és rájött, hogy nem. Csak amikor erre rájött, akkor már késő volt. Akkor már nem állhat be a sorba. Úgy szokott lenni, hogy ha első lépcsőben nem állsz be a sorba, akkor utána már nem fogadnak be. Nincs vacillálás, hogy majd meglátjuk, hogy alakul. El kell döntened, hova tartozol”.

A polgármester tervezi, hogy jövőre újraindul, mert azt mondja, még vannak tervei, és ha azokat megvalósította, utána átadja a helyét a fiatalabb generációnak. Csak hogy belőlük elég kevés van. Újabbakat pedig nehéz munkahelyek nélkül becsábítani.

Az eltűnt gyár

Tolnanémedi a 19. században virágzott fel. Kiépítették a vasutat, utána a közutat, felhúztak iskolákat, és ezt a falut is elérte az iparosítás. Malom, posztócipőgyár (mamusz), téglagyár és kendergyár is épült itt, ezekkel pedig munkahelyek létesültek. A falu lakossága ekkoriban, az ezerkilencszáznegyvenes években volt a csúcson: akkoriban 2400-an is éltek itt. A háború persze őket is megtépázta, „katonák: 42 fő, zsidók: 19 fő – nem tért vissza” – áll a falu leírásában. És bár Tolnanémediből nem lett hadszíntér, az ozorai és a simontornyai frontról pihenőbe küldött katonákat 1944 őszétől 1945 tavaszáig a falu a lakosságának kellett eltartania.

A huszadik században a legfontosabb munkahely itt a kendergyár volt, amit 1922-ben alapítottak, 1948-ban pedig államosítottak. Szinte különálló faluként működött: volt saját óvodája, élelmiszerüzlete, voltak szolgálati lakásai is. Több százan dolgoztak itt.

Köztük volt a 68 éves Irén is, akivel az egyik bolt előtt találkozunk. „Bekólázunk! – ezzel hív be minket magához a két sarokkal arrébb lévő otthonába. – Ezeken a képeken a családom van, ezek itt a ruháim, ez a tévém, itt a rádióba pár napja belecsapott a villám, de a fiamtól kaptam újat” – sorolja. Két pohárba behűtött kólát önt ki nekünk, közben arról mesél, hogy ő egy muzsikus cigányleány, az apja cimbalmos volt, akit lovaskocsival vittek lakodalmakba.

Amikor fiatal volt, Irén szinte minden héten járt a helyi moziba – az ma már csak egy üres épület. Közben három műszakban tolta a munkát a kendergyárban, de mellette még napszámozni is eljárt, hogy kiegészítse a keresetét. Az nagyon jó volt szerinte, hogy a gyár ennyire közel volt a faluhoz – csak felpattant a biciklijére, és gyorsan kitekert a munkába.

A gyár végül nem élte túl a rendszerváltást, 1989-ben bezárt. Azóta üresen áll, a telekkel együtt épp árulják, 14 ezer négyzetmétert 12 millió forintért. Már a hirdetés leírása is sokatmondó:

„Halmozottan hátrányos település, ennek megfelelően pályázati lehetőségek. Alacsony iparűzési adó. Környéken olcsó munkaerő.”

Némedinek most tizenegy milliós iparűzési adója van, amivel sokat nem tudnak kezdeni a faluban azon kívül, hogy befizetik a számlákat. „Csak a mínusz van folyamatosan. Azok a nagyon nagy segítségek a kistelepüléseknek, amit beígértek a covidos időszak után, szépen elmaradtak. Mindig mondják, hogy igyekeznek a kistelepüléseket támogatni, de mi nem érezzük a támogatást” – írja le a polgármester a falu helyzetét.

Ahogy a kistelepülések nagy része, úgy Némedi is állami támogatásból él. Azt Vígh László sem látja, mi lesz ennek a vége. Szerinte jó nem lesz, ha valamit nem talál ki a kormány. „Ahogy ez a rendszer most működik, ez csak viszi lefele a kistelepüléseket, amik így nem fenntarthatók. Ez az én személyes véleményem.”

Ha van munka, akkor van minden

Ahogy tehát a gyárak idővel eltűntek, megszűntek a munkalehetőségek is. Ez pedig igazi érvágás volt a falunak. „Bezárt a kendergyár, és akkor mindenki elment mindenfelé, elvándoroltak szépen a városokba. És akkor ott születtek a gyerekek, akik meg ott jártak iskolába, ott nőttek fel. Vissza nem jönnek.

Akármit csinálsz, akármilyen szép aszfaltos lesz az utca, akármilyen szépek lesznek a középületek, nem fognak visszajönni.

A kistelepülések meg egyre jobban szűkülnek össze, mert nincs motiváció arra, hogy itt maradjanak az emberek. Ha van munka, akkor van minden” – mondja a polgármester.

Aki pedig egyszer elment, és a falusi lassú élet helyett megszokta a városi pezsgést, hogy ott minden csak kéznyújtásnyira van tőle, hogy több a munka- és a szórakozási lehetőség, akkor valószínűleg annyira már nem akar a saját szülőfalujába visszaköltözni. Két fiatal például csak legyint nekünk arra a kérdésre, hogy mivel lehet elütni itt az időt a faluban. Falunap, majális, fogathajtó verseny, néha egy-egy bál – évente néhány alkalom, amikor bulizni lehet. A polgármester szerint az ilyen eseményeket az elmúlt években ő a saját zsebéből fizette ki – ezután viszont már nem fogja ezt megtenni. Idén így el is maradt a majális.

Némedin már házat se nagyon tudnak venni, a jobbakat már mind elvitték a csokkal – és most már az egyforintos telkek sem jelentenek opciót a fiataloknak. Kiderül, az elmúlt tíz évben csak egyetlen egy új ház épült a faluban.

Vígh szerint maximum egy újabb gyár felhúzása oldhatna meg mindent: „Pillanatok alatt megszaporodna a lakosság létszáma az ötszörösére. Felvették ide dolgozni, már itt van egy éve vagy két éve a gyárban, meg van elégedve a fizetésével, akkor nekiáll itt a családjával életvitelszerűen élni. Mindenki ide akarna házat építeni, itt olyan élet lenne, hogy hihetetlen”.

Akkumulátorgyárak mostanában gombaként nőnek ki a magyar földből, ha ennyire hiányzik innen egy gyár, akár emellett is lehetne lobbizni – vetem fel a faluvezetőnek, mire úgy reagál, „semmi szín alatt nem engedne” ilyet Némedire.

Ehelyett viszont másfelé járnak el az emberek dolgozni. Bárkit kérdezünk az utcán, mindegyikük arról beszél, hogy a környék gyáraiba tudnak csak eljárni, mondjuk Székesfehérvárra vagy Dunaújvárosba. Csak felszállnak a buszra – amivel a nyolcórás műszakból a négyórás utazással rögtön tizenkét órás munkanap lesz. Mellette már nagyon nem lehet életet élni.

Ha nem a távoli gyárakból, akkor a helyi mezőgazdasági munkából, szezonális munkákból lehet élni, várja őket a káposzta, bodza, paprika. Ha ez sem, marad a közmunka. A faluban most tizenkettő közmunkás van, akikről a polgármester felemásan gondolkodik, de azt elismeri, hogy „hatvanezer forintért mit kérsz tőlük? Ennyiért nem tudsz követelni tőlük semmit, nem is értem, hogy tudnak ennyiből megélni”. Így aztán gyakran maga a polgármester áll be kaszálni – amikor az utat egyeztettük vele, akkor is épp a focipályán nyírta a füvet.

A legjobban viszont egy helyi nyugdíjas írja le nekünk a némedi életesszenciát, ami így hangzik: „Akinek van, annak jó itt élni, akinek nincs, annak nem”.

A magyarországi falvak ötödét fenyegeti lassú kihalás az elöregedés, az elvándorlás és a gyerekek hiánya miatt. Száztizennégy olyan település van ma az országban, ahol háromszáz lakos sincs, és ahol a fiatalok száma tíz százalék vagy az alatti: nem valószínű, hogy célzott beavatkozás nélkül ezek hosszú távon megmaradnak. Az ilyen aprófalvak sorsát a történelmi csapások, a szocializmus kollektivizálása, téeszesítése, tudatos faluleépítése mind-mind megpecsételte, a legtöbbjük pedig jó eséllyel már nem is fog visszatalálni régi önmagához. A jelenséget három falu történetén keresztül próbáltuk meg bemutatni ebben a Komplexben.

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködésben az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk az interjúk legépeléséhez.