Ez a kastély nekünk soha az életben egy fillért nem fog hozni

„A magyar állam ugyan tulajdonosa a műemlék épületeknek, de nem jó gazdája.” Ezzel az állítással indokolta Lázár János építési és közlekedési miniszter a Telex podcastjában azt a pár hete kiszivárgott kormányzati tervet, hogy magánkézbe adnának tizenkét, nemrég felújított állami tulajdonú kastélyt.

Lázár elképzelése szerint a kastélyok vagyonkezelését magánszemélyek, alapítványok, egyházak, vagy olyan magyar nagyvállalatok kapnák meg, mint az OTP, a Mol vagy a Richter. A törvényjavaslatot még nem nyújtotta be a minisztérium, Lázár János azonban elismerte, hogy van ilyen terv. A miniszter szerint ugyanis ma Magyarországon az Országházon kívül nincs olyan állami műemlék, amely úgy néz ki, és amelyet úgy működtetnek, amint az elvárható lenne. „A magyar állam ezeket a műemlékeket nagyon rosszul üzemelteti” – fogalmazott Lázár. Tévedésnek, hibás döntésnek tartja, hogy a rendszerváltás után még csak üzemeltetésre, használatra sem adták vissza a kastélyokat a korábbi, 1945 előtti tulajdonosoknak.

Akadnak azonban kivételek is, Lázár szerint az egyik követendő példa a fehérvárcsurgói Károlyi-kastély lehet, amit az egykori tulajdonos, Károlyi József unokája, Károlyi György, volt párizsi nagykövet működtet alapítványi formában a kilencvenes évek óta.

„Harminc éve ennek az országnak a közmegelégedésére magánszemélyként – aki benne lakik – közfunkcióval üzemelteti ezt az épületet”

– mondta Károlyiról Lázár János.

Sokkolta a rendszerváltás után, hogy néz ki családja egykori otthona

A 19. században épült Károlyi-kastély Székesfehérvártól alig 15 kilométerre található, és a felújítás óta évente 25-30 ezren látogatnak ide. Az állandó tárlat mellett kulturális rendezvényeket, nemzetközi konferenciákat, valamint esküvőket és csapatépítőket is tartanak a kastélyban. A kastélyt működtető és a kulturális programokat szervező Károlyi György és felesége az épületben lakik.

„A kulturális projektünk célja Magyarország európai kötődésének erősítése”

– mondta a Telexnek Károlyi György, akit Lázár János szavai után kerestünk meg. A volt párizsi nagykövet, Károlyi Mihály unokaöccse körbevezetett minket a kastélyban, és megmutatta, hol aludt a nagyapja, Károlyi József, és mi maradt családja örökségéből.

Ő már nem itt született, hanem Budapesten, és alig egyéves volt, amikor családjával kiköltöztek Franciaországba 1947-ben. A második világháború után nem sok jó várt egy grófi családra Magyarországon, a fehérvárcsurgói Károlyi-kastélyt is villámgyorsan államosították. Vendéglátónk csak a rendszerváltás után látogatott ismét Magyarországra, és az egyik első útja Fehérvárcsurgóra vezetett, amelyről azelőtt csak családi történeteket hallott, és fotókat látott.

Az épület akkor már több mint tíz éve üres volt, és romos, lakhatatlan állapotba került. A második világháborúban előbb egy német hadosztály fosztogatta, aztán szovjet katonai kórház működött benne, majd görög menekült gyerekek, később pedig magyar állami gondozottak laktak itt, egészen addig, amíg a hatóságok életveszélyessé nem nyilvánították az épületet.

„Sokkoló volt látni, hogy ilyen állapotban van az az épület, ahol a családom lakott korábban”

– mesélte Károlyi György a kastély egyik földszinti termében. Az épületben a kilencvenes évek elején nem volt víz és villany, az ablakok kitörve, a parkettát ellopták, a tető és a födémek pedig olyan állapotban voltak, hogy Károlyiék az első látogatásukkor egy hatalmas tócsában álltak a földszinten.

A látványnál azonban elmondása szerint csak az szomorította el jobban, amikor elment az akkori műemlékvédelmi hatósághoz, és kiderült, a tulajdonos államnak sem elképzelése, sem forrása nincs arra, hogy bármit is kezdjen a kastéllyal. Károlyi nem akarta veszni hagyni a családi örökségét, így kapcsolatait és Franciaországban szerzett megtakarításait felhasználva eldöntötték a feleségével, hogy megmentik a kastélyt.

Miután egy franciaországi központú nemzetközi műemlékvédelmi hálózat segítségével bebizonyították a magyar államnak a szándékuk komolyságát, 1997-ben megállapodást kötöttek a műemlékvédelmi hatósággal, hogy közösen felújítják az épületet. A források nagy részét – meséli Károlyi – az állam állta, de az általa létrehozott Károlyi József Alapítvány is jelentős összegeket fektetett a renoválásba. Négy évvel később alapított egy részvénytársaságot is a folyamat felgyorsítására, és

a cég 99 évre megkapta a magyar államtól a vagyonkezelési jogot, azzal a kikötéssel, hogy be kell fejezniük a felújítást.

A tulajdonos a mai napig az állam maradt, de ezt ő egyáltalán nem bánja. A felújítási munkálatok igencsak elhúzódtak, mert Károlyi szerint soha nem volt meg egy összegben a szükséges pénz, és Magyarország 2004-es csatlakozása előtt uniós források sem álltak rendelkezésre. „Mindig pályázatokból, támogatásokból, lépésről lépésre haladtunk” – magyarázta Károlyi. 2011-re elkészült az épület teljes felújítása, és megnyitották a kapukat a látogatók előtt, a gróf pedig nem sokkal később beköltözött a kastély egyik részébe a feleségével.

Ez a kastély nekünk soha az életben egy fillér profitot nem fog hozni

„Egy ilyen épület csak teher. A kulturális, történeti értékek megőrzése csak viszi a pénzt” – mondta az üzemeltetésről Károlyi. A felújítás során szállodát és éttermet is kialakítottak a kastélyban, hogy konferenciákat, esküvőket, rendezvényeket is lehessen tartani.

Az elképzelés szerint ezeknek a szolgáltatásoknak kellene fedezniük a kastély működtetését. Eddig azonban még egyetlen évben sem sikerült nullára hozni a költségeket, az államnak és Károlyiéknak is évről évre pluszpénzt kell tenniük a kastély fenntartásához. „Amikor elmesélem valakinek, hogy nemcsak a felújításra, hanem a működtetésre is a személyes pénzünket tesszük bele, akkor sokan ezt nem értik meg. »Hát ti bolondok vagytok, még csak nem is a tiétek a kastély!«” – idézett fel több beszélgetést is Károlyi.

Egy műemlék épület fenntartása szerinte nem valósulhat meg állami hozzájárulás nélkül, és azt is elismerte, hogy mára nekik se sok megtakarításuk maradt, a párizsi lakásukat is kisebbre cserélték, hogy beforgathassák a pénzt a kastélyba. „Egy befektetés hozama szerintem nem feltétlenül csak pénzben számítható ki. Vannak olyan befektetések, amelyektől nem lehet pénzügyi megtérülést várni, hanem inkább egyfajta személyes megelégedést, örömöt – magyarázta a gróf.

– Ez a kastély nekünk soha az életben egy fillér profitot nem fog hozni. Már az is csoda lenne, ha a felújításkor betett pénzünket visszahozná a működés.”

Ha ez nem történik meg, Károlyi akkor sem lesz elégedetlen. „Egy olyasvalamit hoztunk itt létre, ami jó az országnak, és ami számunkra is érzelmileg értéket képvisel.”

A kastély működési költségeinek nagyjából háromnegyedét fedezik a szálloda és az étterem bevételei, a maradék részt kell az államnak és az alapítványnak kipótolnia. Azt elismerte Károlyi, hogy a szálloda nélkül szinte lehetetlen lenne fenntartani a kastélyt, de szerinte nincs is ezzel probléma. „Én merem állítani, hogy az épület funkciója nem változik meg a szállodával.” Míg régen az épület egyik szárnyában a személyzet, a másik szárnyban a család, valamint a vendégségbe érkező rokonok, barátok aludtak, most ugyanezt a fizető turisták teszik.

„Egy dolog változott csak meg: annak idején a vendégeket meghívtuk, míg ma a szállodai vendégek fizetnek a szolgáltatásért.”

A szállodai szobákat kizárólag az egykori vendégszobákból alakították ki, a közösségi terek, a szalonok, az ebédlő megmaradtak az eredeti funkciójukban.

Annál rosszabb nem lehet, mint hogy nem foglalkozik a kastéllyal senki

„Én látok benne fantáziát, mert olyan gazda kell, aki tényleg a szívén viseli az épület működését – mondta a kiszivárgott törvénytervezetről Károlyi. – Mi biztosan egy extrém eset vagyunk, mert ez a mi családi házunk. Nincs olyan nap, amikor nem gondolunk arra, hogy mit kellene javítani, hol égtek ki az égők, vagy hol esett le egy ág a vihar után. A feleségemmel mi ahányszor csak elmegyünk sétálni az ötvenhektáros parkba, viszünk magunkkal egy szemeteszsákot, és teleszedjük.”

Ha a személyes részt leválasztjuk is, szerinte akkor is mindenki jól járhat a kormányzati elképzeléssel. Az államnak a tulajdonában van a kiemelten védett műemlék, amelyet kötelessége lenne valahogyan karbantartani, de nincs rá pénze.

„Ha talál valakit, aki ezt megteszi helyette, és a sajátjának tekinti a kastélyt, akkor win-win szituáció alakul ki”

– fogalmazott Károlyi. Szerinte például egy vállalat imázsának jót tehet, hogy azt mondhatja magáról: az örökségvédelemmel, egy magyar kastély fenntartásával foglalkozik, de emellett reprezentációs célokra, csapatépítőkre, rendezvényekre is használhatja a rá bízott épületet.

Megvan ráadásul az az előnye is szerinte, hogy a váratlan kiadásokat, feladatokat rugalmasabban, gyorsabban lehet elvégezni, nem kell közbeszerzést kiírni, és hosszú protokollhoz ragaszkodni, mint az állami intézményeknél. „Ha itt bármi történik, és kell, mondjuk, egymillió forint azonnal, akkor mi ezt azonnal megtehetjük, nem kell ötven engedélyt kérnünk hozzá.”

Bár jelentős tapasztalatokat szerzett az elmúlt évtizedekben, kérdésünkre azt mondta, ő már biztos nem vágna bele más kastély működtetésébe. „Nekem elég dolgom van itt, nem születtem kastélyfelújítónak.”

De mit szólna vajon ahhoz, ha Mészáros Lőrinc vagy Tiborcz István kapná meg például a füzérradványi Károlyi-kastélyt?

„Ha a kastélyt úgy tartják tiszteletben, mint ahogy én tartanám, akkor tessék, csak nyugodtan. Azt gondolom, hogy Mészáros úr és Tiborcz úr is érti, hogy mit lehet csinálni egy kastéllyal, és mit nem lehet.”

Azt fontos megérteni Károlyi szerint, hogy a kastély felújítása és fenntartása nem egy zöldmezős beruházás, ahol az ember azt csinálhat, amit csak akar. Mint fogalmazott, egy kastéllyal kastélyként kell bánni. Az államnak elő kell írnia, hogy mit szabad és mit nem szabad, de a legjobb, ha olyan gazdát talál, aki az előírások nélkül, zsigerből is érzi a határokat.

„Annál rosszabb nem lehet, mint az, ha nem foglalkozik a kastéllyal senki. Borzasztó, hogy felújítanak épületeket, és aztán nem tudják, hogy mit csináljanak vele.”

Elmesélte, hogy külföldön gyakran megkapja azt a naiv kérdést, hogy miért nem adták vissza neki a családja kastélyát a rendszerváltás után. Ilyenkor el szokta mondani, hogy egyrészt Magyarországon nem volt restitúció, másrészt ő egyáltalán nem bánja, hogy az állam maradt a tulajdonos, mert szerinte ez kedvező az épület számára. „Én nem vagyok milliárdos, a megtakarításaim nem lettek volna elegek az épület teljes felújítására és működtetésére. Egyfajta biztonságot jelent számunkra, hogy az állam marad a tulajdonos, mert be tud segíteni, ha saját erőnkből nem tudjuk előteremteni a fenntartáshoz szükséges forrásokat.”

Ehhez a cikkhez fizetett együttműködés keretében az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) megoldást használtuk.