A majális egy mustároskolbász-szagú böfögés

Délután egy, a sörpadokon ülünk az árnyékban a Városligetben, egyik oldalról zúg a techno, a másikról néha hallatszik Hiller István monoton hangja (biztosan bölcs dolgokat mond), lassan mindenki végez az ebéddel, a férfiak megnyitják a harmadik sört, elengedik a mustároskolbász-szagú böfögéseket, a nők az utolsó falat sült krumplit tömik a gyerekekbe, akik már azért sírnak, mert csavart fagyit kérnének nyolcszáz forintért, a nagybácsi a gyerek mellett ülve rágyújt egy cigarettára, a fák ágai között ott van beakadva egy DK-s lufi, lassan én is végzek a sörömmel és azon gondolkodom, hogy a következőt a büfében vegyem meg nyolcszáz forintért, vagy sétáljak el a liget sarkánál lévő dohányboltba, ahol biztosan csak 429, mikor egyszer csak a mögöttem lévő asztalnál valaki magából kikelve ordítja el magát valakinek az anyjának a foglalkozásáról, odanézek, egy harmincas férfi az, akinek a gyereke egy lufibábuval kidöntötte a sörét, az most a fehér ingén folyik végig, egy deci talán még maradt a pohár alján, abba a biztonság kedvéért még beleiszik, miközben a gyerek sír, az anyja az ölébe veszi, mérges, megkérdezi a férjét, hogy miért kell így beszélni, ő még mindig a sörét sajnálja, az utolsó kortyokat issza, de aztán néhány perc múlva megint mindenki boldog.

Délután kettő, a Nagyréten állunk, tűz a nap, mint idén még egyszer sem, a körhintákról ordítanak a gyerekek, egyszerre hét oldalról jön a sikoltozás, a kezemben a második sör, a nap olyan erős, hogy tudom, hogy napszúrást fogok kapni, ha most azonnal nem menekülök az árnyékba, a réten mindenhol emberek, a lufiárusok műanyag lufibábujain csillog a fény, mindenhol rózsaszín és szivárványszínű építmények, annyi szín és annyi hang egyszerre, hogy fájni kezd a fejem, a Városliget egyetlen nyugodt pontjának az MSZP sátra tűnik, ahol Hiller István tényleg biztos valami nagyon fontos dologról beszél, amúgy, Úristen, hogy lehet, hogy ugyanúgy néz ki, mint húsz éve, mellettünk egy család azon veszekszik, hogy lángost vegyenek kétezer-ötszáz forintért, vagy kürtőskalácsot kétezerért, a levegőben a kolbász szagán kívül leginkább még mindig a gyep szagát érezni, lenézek és feltűnik, hogy sehol nincs szemét, meg is látom azonnal a sárga mellényes szemétszedőket, felmerül, hogy menjek-e egy kört a hattyús körhintával, vagy inkább az óriáskerékre kéne felülni, nem tudom eldönteni, és hirtelen csak azon gondolkodom, miért kell olyan hangosan nyomni a zenét, hogy az egészből csak a basszus hallatsszon.

Délután három, eszembe jut, hogy vajon miről szól a május egy, Kádár Jánosról vagy Budaházy szabadulásáról, de ki találta ki az egészet, meg azt, hogy pont a munka ünnepén nem kell dolgozni, aztán előjön, hogy ez valójában nem a munka, hanem a munkajogok ünnepe, tehát azé, hogy hetente negyven, nem pedig nyolcvan órát kell dolgozni, ja igen, ezt ünnepeljük, de ki emlékszik már erre, 1886-ban szerveztek erre a napra egy sztrájkot a chicagói munkások, amin a rendőrök tüzet nyitottak a munkásokra, akik előtte napi tíz, tizenhat vagy hány órában dolgoztak, sokban, az a lényeg, de mégis mi ez az egész így ennyi év után, a fejünkbe üvöltő techno meg minden, ezer oldalról jövő zaj meg fénykavalkád, ki beszél itt munkajogokról, érdekel ez egyáltalán valakit, ja nem, persze van pár szakszervezeti sátor, ahová senki nem megy, az emberek messze elkerülik azt, biztos a Városháza téri majálison vannak a tudatos munkások, vagy a Szikra majálisán, vagy hol, na persze, biztos, igen, meg ma van Munkás Szent József ünnepe is, mert ez is egy olyan dolog, amiből a katolikus egyház nem maradhat ki, ami itt mondjuk nem látszik, de az mindegy, legalább egy olyan dolog, amit most így együtt mindenki ünnepelhet, van kolbász, mustár meg sör, jól érezzük magunkat, tényleg, kinek kéne több?

Délután négy, hatszor körbejártam már az egész vurstlit, mert azt mondta a szerkesztő, hogy nézzük, hátha történik valami érdekes, de mégis mi történne, de tényleg, azon kívül, hogy leszakad az óriáskerék, de az nem szakad le, állok a kürtöskalácsos mellett, két férfi magyarul szolgálja ki a vendégeket, közben egymással románul beszélgetnek arról, hogy a vendégek milyen bunkók, a szervezők milyen rossz helyre rakták őket idén már megint, alig van hely a sátruk előtt, a sor az út közepéig áll, az MSZP-sátornál már nincs beszélgetés, csak valami olcsó lakossági techno szól, néhány részeg táncol és a kilencvenes évek számai mennek, de úgy, hogy néhány méterrel arrébb már csak a tuctuc van, a mobil vécéknél esélytelenül hosszú sor áll, a gazdagok kimenekültek a Zöld Küllőbe, jaj, de minek, 4200 forint egy saláta, akkor már miért nem mennek haza, közben a gyerekek egyre fáradtabbak, egyre több irányból sírnak, minden csillog, minden rózsaszín, lufik összevissza, mindenféle színű italok műanyag poharakba mindenkinél, egyszer csak szirénázva megjelenik a rendőrautó, valakit elvisznek, én meg csak azon gondolkodom, hogy hatkor lesz a Jolly-koncert, na, az jó lesz, azért mindenképp megérte kijönni, bárcsak elkezdődne már.

Este hat, a nap már megy le, egyelőre nem kaptam napszúrást, és végre kezdődik a Jolly-koncert, ezt vártam már péntek óta, azt énekli, hogy csepereg az eső, nagyon jó, nagyon tetszik, együtt mozgok a dallammal, együtt mozgok a tömeggel, és csak jól érezzük magunkat, iszonyú jó, felszabadultak vagyunk, ki tudja, hányadik sört isszuk, senkit nem érdekel már, hogy ezen a háromnapos hétvégén is kettőt dolgoztunk, a fizetés egy szar, de ez mindegy, Jolly iszonyú jó, a dohányboltban csak 390 volt a sör, vettem négyet, nem hideg, de az mindegy, legalább söríze van, na ez az élet, majális van, kijöttünk a jó időbe, jól érezzük magunkat, ez volt a lényeg, ezt elértük, iszonyú jó, ez a nyár is nagy lesz!