Tíz fillérekből várat építeni – a boncodföldi Autisták Védőotthona

„Anélkül nem megy, hogy az ember időnként meg ne zuhanjon” – kommentálja ironikusan életét és munkásságát Jakab Mariann, a boncodföldi Autisták Védőotthona vezetője. Ő már csak tudja: a „karrierje” onnan indult, hogy balesetben elvesztette a férjét, egyedül maradt 14 hónapos fiával, akit nem sokkal később autizmussal diagnosztizáltak.

A kilencvenes évek elején jártunk Zalaegerszegen. Mariann az autizmusról azt sem tudta, hogy egyáltalán micsoda. Sorstársaival, szakemberek, gyógypedagógusok összefogásával mégis elindították az Autista Sérültekért Zalában Alapítványt a zalai autista fiatalok védelmére. Szaktudásuk nem volt, csak a gyerekek jövője miatti aggodalom. Mariann az évek során képezte ki magát, és bár nem tervezte, de a kétezres évek elején először az alapítvány, majd 2017-ben a lakóotthon vezetését is átvette. Látott súlyos családi történeteket, megélt több csődközeli helyzetet, és volt, hogy az egészsége is ráment a létbizonytalanságra. Ma mégis egy olyan alapítványi lakóotthont vezet, ahova szeret reggelente bejárni.

A tolkieni hangzású név – Boncodfölde – a zalai dombság számtalan kis falujának egyikét takarja. Néhány utca, csupa domboldal, pár száz lakos. A kertek aljában a Zala csorog a Balaton felé, a túlparton a 76-os út visz az Őrség felé. A falu feletti Nagyhegyen a háziboros, apró présházas zalai szőlőkultúra utóvédjei küzdenek a mindent visszavevő természettel. Hogy Boncodfölde mégsem csúszik bele az aprófalvas dombvidékre jellemző csendes elöregedésbe, az Zalaegerszegnek köszönhető. Az ipari-kereskedelmi központként újra magára találó megyeszékhely kocsival éppen 4 percre van a falu határától. A városból kitelepülők egész negyedet húztak fel ide az elmúlt két évtizedben.

Az Autista Sérültekért Zalában Alapítvány az Egerszegről meginduló kivándorlással egyszerre érkezett Boncodföldére, bár nem akkor és nem is ide szerettek volna jönni. Egy holland-magyar pályázat azonban tálcán kínálta a lehetőséget egy lakóotthonnak való ház megszerzésére, de az ingatlant is a pályáztatók választották ki hozzá. Így lett Boncodfölde. 1999 volt, az alapítvány öt éve működött. Fogalmuk sem volt, hogyan is kell lakóotthont üzemeltetni, de belevágtak.

Szociálpedagógus vagyok, de szinte mindent felrúgok, amit tanultam

A lakóotthonok 10-20 fős közege családias biztonságot kínál az önálló életre nem képes autistáknak. De nem csak az ő életüket teszi könnyebbé, hanem a családjukét is. A szülő – leginkább az anya – így kisebb eséllyel rokkan bele az autista gyerek ellátásával járó pluszterhekbe. De az autista otthon nem zártosztály, a lakóit hétvégére, ünnepekre hazaviszik, a családi kötelékek aktívak maradnak, az együtt töltött időt nem keseríti meg a mindennapi gondozással járó küszködés.

Ma Magyarországon százezer diagnosztizált autista van, de a szakemberek szerint ennél is többen lehetnek. Hogy ebből hányan szorulnának állandó gondozásra, azt nehéz megmondani, de ha a százezer autista mellé odatesszük az ország tíz-tizennégy lakóotthona által biztosított mintegy háromszáz férőhelyet, az aránytalanság meglehetősen nagynak tűnik. Mariann-nál hetente akár ötször is csörög a telefon, hogy a segítségét kérjék valakinek a sürgős elhelyezésében, mert a szülője daganatos betegséggel küzd, vagy a segítő nagymama agyvérzést kapott. Általában hiába, mert ugyan van némi fluktuáció – van akit hazavisznek, vagy másik otthonba kerül át – de az Autisták Védőotthona telt házon üzemel, az egész országból érkezett lakókkal.

„A legtöbb szülő azt kívánja, hogy a gyereke egy nappal előtte haljon meg” – mondja egy beszélgetőpartnerünk arról, hogy milyen élet-halál dilemmákkal szembesül, akinek az autista gyereke élethosszig tartó gondozásra szorul. A szülők előtt ilyenkor három lehetőség áll. A család anyagi és lelki határait sokszor meghaladó otthoni gondozás, bejutás valamelyik alapítványi vagy egyházi lakóotthonba Tatától Vésztőn át Boncodföldéig, vagy egy férőhely az állami intézményrendszerben. Utóbbi általában nagy, több száz fős otthonokat jelent, ahol vegyesen gondoznak mindenféle, sokszor teljesen eltérő igényű fogyatékkal élőt. Így ott szó sem lehet nem hogy személyre, de még autizmusra szabott gondozásról sem, pedig ez az autizmussal élőknél könnyen a lejtőt jelentheti az állapotromlás és a pszichiátriai beteggé válás felé.

A szocializmusból megörökölt, városszéli pudvás kastélyokba zsúfolt otthonok felett rég eljárt az idő. Az autizmusra szakosodott ellátás hiánya hívta életre a lakóotthonokat, amelyeket zömmel alapítványok indítottak országszerte a kilencvenes évek végétől. A helyzet tarthatatlanságát azóta már nem csak a szakma, de a magyar állam is belátta. Sőt, a szociálpolitika aktuális célja már a lakóotthonoknál is kisebb közösségeket jelentő, támogatott lakhatásra váltás.

Ám az állami rendszerben 2013-ban elindított átállás – a szakzsargonban „kitagolás” – igen nehézkesen halad. A nagy otthonok 16 ezer férőhelyéből 2023 végéig csak mintegy 2500-at sikerül kiváltani. A támogatott lakhatás preferálása viszont nem csak az állami intézményeket érinti: a meglévőkön túl újabb lakóotthonok már nem kaphatnak állami támogatást. Jakab Mariann szerint ez szakmailag nem volt jó döntés. Szerinte az autistáknak, főleg a súlyos állapotúaknak komolyabb gondozási-terápiás segítségre van szükségük annál, amit a támogatott lakhatás nyújtani tud.

Hogy mekkora munka személyre szabott gondozást biztosítani egy autista lakóotthonban, azt Boncodfölde jól mutatja. A tizennégy lakóra tizenöt dolgozó jut, akik főznek, mosnak, fejlesztő foglalkozásokat tartanak, kirándulásokra, programokra viszik az otthon lakóit, és 24 órás felügyeletet biztosítanak. Nyolc szociális gondozóból, három terápiás munkatársból, egy sofőr-karbantartóból, egy szakácsból, és a kétfős menedzsmentből, Mariannból és asszisztens kollégájából áll a stáb. De egy kicsit mindenkinek univerzálisnak kell lennie, és főképp értenie kell az autizmust, az ezzel élő fiatalok, – „a manók”, ahogy Mariann hívja őket – sokszor nehezen kezelhető igényeit. Ehhez speciális képzésekre van szükség, például harcművészeti oktatásra, ahol megtanulják, hogyan kell kíméletesen leszerelni egy dührohamot.

„Szociálpedagógus vagyok, de szinte mindent felrúgok, amit tanultam” – mondja Mariann, aki több évtizednyi tapasztalattal, a kézzelfogható eredmények ellenére ma is sokszor érzi úgy, hogy nem tud eleget, vagy még mindig érik meglepetések. Az induláskor valóban nem sok tudással vágtak neki a lakóotthon üzemeltetésének. Ennek egyik kudarca épp a saját fia, aki az otthon első lakói között volt, de az akkori szakértelemmel nem tudták beilleszteni a közösségbe, így végül otthoni gondozásba került, Mariann családja segíti a mindennapjait.

„Az öklömet haraptam, hogy ne hallják az ordításomat”

Hiába az alapítványi forma, az államtól elszakadni nem lehet. Egyrészt a működés felett őrködő szabályok, másrészt az állami támogatás miatt, amit normatív alapon kapnak a boncodföldihez hasonló, szociális feladatokat ellátó, nem állami intézmények. Ezt az állam bértámogatás formájában adja, és ezen felül éves pályázati keretet is biztosít. A kettő együtt azonban csak az éves büdzsé harmadát teszi ki. Ehhez jön még a szülők által fizetett gondozási díj, és máris eljutottunk a most 80 milliós éves költségvetés ötven százalékához. A másik ötven százalékot az otthont működtető Autista Sérültekért Zalában Alapítványnak kell előteremtenie, ahonnan tudja.

2015-ben kis híján földbe állt az otthon. Addig is szinte végig rezgett a léc, előfordult, hogy a dolgozók részletekben kapták meg a fizetésüket, de akkor valódi csődközeli helyzet állt elő. Jakab Mariann végigkilincselte a hivatalos szerveket, de hiába. A nyilvánosságot először kerülni akarta, de végül „Hajni, most már kérdezhetsz” nyitással ő maga hívta fel a Zalai Hírlap újságíróját. A hír végigfutott az országos sajtón, tévéstábok érkeztek Boncodföldére, és a nyomukban jöttek támogatók. Az autizmussal érintett szülőként is ismert közgazdász, Jaksity György vagy a Varga Gyógygomba tulajdonosa, Varga Gábor segítségével az Autisták Védőotthona megmenekült. Nem úgy, mint pár évvel korábban a csókakői Autifarm, ahol végül az állam vette át a becsődölt alapítvány helyét.

2017-ben újabb megingás következett. „Ültem a saját konyhámban és az öklömet haraptam, hogy ne hallják az ordításomat” – emlékszik vissza Mariann, akinek a következő hónapokban még két közeli személy – közte egy volt lakó – halálát is meg kellett élnie. Ekkor érezte úgy, hogy kiégett. Egészségügyi problémái lettek, a mindenen átsegítő humora is elhagyta. Valahogy mégis sikerült visszakapaszkodnia, hogy néhány stabil – értsd, csak kisebb hullámvölgyekkel terhelt – év következhessen.

Még a Covid kezdeti ijedtségét is sikerült előnyre fordítani. Pedig a lezárások nem csak a rendkívüli helyzeteket nehezen bíró „manók” miatt okoztak fejtörést, de adománygyűjtő programokat is le kellett fújni. Ez egyből felvetette az újabb pénzügyi krízis rémét, de ekkorra már jól működött az otthon körül kialakult támogatói bázis: a Facebookon közzétett felhívásra rövid idő alatt összedobták a hiányzó milliókat.

Ez utóbbi akció olyan jól sikerült, hogy Mariann mert még nagyobbat álmodni. A boncodföldi házban mára elég szűkös a hely, ezért gyűjtést indított egy új otthon felépítésére. Itt mindenki saját szobában lakhatna, lenne hely a különféle foglalkozások elvégzésére, a mostani házat pedig támogatott lakhatási formában újabb autista fiatalok otthonává lehetne alakítani. Az ambiciózus terv akkor 250 millió forinttal számolt. Az azóta lezajlott építőanyagár-robbanás azonban ezt mára már minimum megduplázta.

Új otthonra még várniuk kell az Autisták Védőotthona lakóinak, de most ennél komolyabb felhők is gyülekeznek a boncodföldi határban. Az infláció, a bérek és az élelmiszerárak emelkedése megint bizonytalanságot hoznak az elmúlt néhány év relatív stabilitása helyett, és előre nem lehet megmondani, hogy az adománygyűjtő akciók bevételei vajon követik-e az elszabaduló kiadásokat.

Az embereknek szükségük van arra, hogy valami jót tegyenek

Pedig mostanra egy egész vármegyényi közösség épült ki arra, hogy biztos élete legyen Ginának, Rolinak vagy Dávidnak és az értük dolgozó tizenöt embernek. Egész Zalából és még távolabbról is számos cég, civil szervezet, magánszemély küld rendszeresen pénzt, tisztítószereket, tartós élelmiszert az alapítványnak, vagy vesz részt jótékonysági sütivásáron, futáson, koncerten.

Zalaegerszegen és környékén működő vállalatok – mint az Edelmann, a Helsa, a Flex, vagy az épp átalakuló helyi Tungsram gyár – céges támogatásokkal, dolgozói gyűjtésekkel segítik az Autisták Védőotthonát. A cégek közül is kiemelkedik a Magnetic Áruház. A Zalaegerszegen és Nagykanizsán működő vegyeskereskedelmi áruház folyamatosan szállít tartós élelmiszert, tisztítószereket, de küldtek karbantartót, amikor elromlott valami, vagy beszereltettek klímát, amikor a kánikulában nem lehetett a házban megmaradni.

A támogatók között ott van a zalaegerszegi Űrhajós utcai Óvoda közössége, a Nádas Péter író otthonaként ismert göcseji törpefalu, Gombosszeg önkormányzata, Gyergyák Zoltán, a határszéli Murarátka polgármestere, vagy a Hetednapi Adventisták Egyháza, akik minden adventkor jótékonysági hangversenyt szerveznek az otthon támogatására. 10-15 ember havonta utal pénzt az alapítványnak. A megyeszékhely központjában működő barbershopban az autizmus napján becsületkasszás fizetéssel lehet nyiratkozni Boncodfölde javára.

Az év fő eseménye az április eleji jótékonysági futás. A 2004 óta évente szervezett közösségi sporteseményre pár százan mindig összegyűlnek a Zalaegerszeg határában felállított rajtnál. A Boncodfölde központjáig tartó 7,5 kilométert futva, gyalogolva vagy bringázva is meg lehet tenni. A családok, baráti társaságok, triatlonisták, spartanosok és hobbifutók mellett az otthon lakói is rajthoz állnak, hogy aztán a célban, a faluház mögötti réten is együtt bográcsozzanak.

Boncodföldén a kezdetekben sem okozott pánikot az autisták érkezése. Pedig volt ilyenre példa a kitagolás során, amikor új falvakban jelentek meg a felszámolásra ítélt állami otthonok lakói. Itt az önkormányzat ingyen adja a közösségi házat az alapítvány rendezvényei számára, de megesik, hogy a falusiak csöngetnek az otthon kapuján egy kosár kerti zöldséggel.

Szájhagyomány, kapcsolatok, hitelesség – Jakab Mariann szerint leginkább ezek kellenek ahhoz, hogy az alapítvány körül stabil pártolói kör működjön. A közösségi médián keresztül könnyű messzire elérni, pláne egy Zalaegerszeg méretű közösségben. De a sok kis adomány mellett kellenek azok a pártolók is, aki komolyabb kapcsolatokat és összegeket is meg tudnak mozgatni. A bent lakó gyermek biztonságos jövője érdekében nem egy érintett család a gondozási díjon túl is jelentős összegekkel szponzorálja az intézményt. A hitelességhez a politikai pártatlanságra kínos ügyelés is hozzátartozik. Mariann utasított már el ismert ellenzéki politikust, aki szerette volna nyilvánosan patronálni az otthont, mert attól tartott, hogy besorolják valamelyik oldalra, és ezzel maga zárja el a pénzcsapok egy részét.

„Én azt érzem, hogy az embereknek szükségük van arra, hogy valami jót tegyenek, mert annyira mocskos a világ, annyi gyűlölet pörög, hogy kell valami, ami ezt ellensúlyozza.” – Jakab Mariann szerint ez motiválja az ismeretlenül is segítő emberek sokaságát.

Tízmilliószor tíz fillér

Három másik dolog is biztosan segítség az autistáknak: a sorstársi érzés, az egészséges hiúság és a pet-palackok kupakja. Ezekről már Birkás Zoltánné Katival beszélgetünk a megye túlsó végén, Kistolmácson. Kati a helyi lokálpatrióta egyesület vezetője, két gyereke közül a kisebbik, Gábor autista, de magasabban funkcionál, mint a boncodföldi otthon lakói. 20 éves, a családjával él, nagyon szeret verseket szavalni és konyhai kisegítő képesítése van. Az ő legnagyobb problémája, hogy hol találnak neki való munkát ezen az egyébként festői dél-zalai környéken – a szomszéd falu a kőolajról és újabban az étterméről híres Bázakerettye – ha a legközelebbi nagyobb város, Nagykanizsa is 30 kilométerre van, és Gábor hiába munkaképes, egyedül tömegközlekedni nem tud.

Katit a sorsközösség hozta közel az alapítványhoz. Egy Facebook-poszt megosztásával kezdődött, és ma már Mariann szerint ő az alapítvány „Duracell nyuszija”, aki bár nem tagja a szervezetnek, de újabb és újabb ötletekkel segíti az adománygyűjtést. Őt is, mint sokan másokat a saját autista családtagjuk, ismerősük, és általuk az autizmus-érzékenység tett az alapítvány támogatóivá.

Kati szervezett már sütivásárokat, árulta jótékonysági céllal egy ismerős puzzlegyűjteményét, és belekezdett az aludoboz és a kupakgyűjtésbe is. A kupakolás néhány éve tűnt fel a közösségi médiában terjedő adománygyűjtések között. Kívülről nehezen lehetett eldönteni, hogy van is értelme, vagy a jó szándékot kihasználó átverés. Valójában egy faék egyszerűségű közösségi adományozási forma. Egy Budapest közeli műanyag-feldolgozó cég veszi be a kupakokat, szabvány leadó zsákban leszállítva. Egy kupak felvásárlási ára 10 fillérre jön ki, ami a semminél nem sokkal több pénz, de a kupakgyűjtést nagymamától az unokáig mindenki érti, üdítőt, ásványvizet mindenki vásárol, így hát gyűjti a kupakot, aki hallott róla. Országszerte több alapítvány is ezzel a módszerrel keres magának pénzt és támogatókat.

Kistolmács főutcáján sajátos kompozíciót alkot a balesetben elhunyt motorosok emlékműve, egy kerekek nélkül kiállított antik tűzoltó fecskendő, és egy nagy kék szív alakú kupakgyűjtő. Utóbbit egy somogyi cég gyártotta saját felajánlásból, és egy letenyei vállalkozó ingyen fuvarozta Kistolmácsra. Ottjártunkkor környékbeli idős házaspár érkezik, a fehér bolti szatyorból pereg a kupak a már csurig lévő szívbe. A megyében más helyeken is gyűlik a sok színes műanyag, a boncodföldi otthon bejáratánál halomban állnak a kupakos zsákok. Tavaly egymillió forintot hozott a kupakgyűjtés – azaz tízmillió kupakot hordtak össze az Autisták Védőotthonát támogatók.

Jakab Mariann és Birkás Kati hét év alatt csak háromszor találkoztak. De telefonon mindig egyeztetik, hogy éppen mire van az alapítványnak szüksége, így lesz a sütikből, puzzle-ökből befolyó tíz- és százezer forintokból tartós élelmiszer, vagy ami éppen kell.

Kati is úgy látja, az autizmus megismerése megkönnyíti, hogy megnyíljanak a szívek és a pénztárcák. Kistolmácson Gábor volt az első ismert autista, neki köszönhetően ma már a faluban élők is nyitottabbak a problémára. Kati adománygyűjtő akcióit is sokan ismerik már, megesik, hogy váratlan helyekről nyomnak a kezébe egy húszezrest, vagy olyanoktól kap adományokat, akik maguk sem dúskálnak a javakban. Szerinte az is számít, hogy akik adnak, viszontlássák magukat a nyilvános köszönetekben, támogatói névsorokban. Az egészséges hiúság, a hála érzése nem csak újabb támogatásra sarkall, de aki látja a rokonát, szomszédját a támogatók között, az maga is könnyebben válik adományozóvá.

Vele együtt örülnek a tagok mind

Bérces Edit szerény, tanáros habitusa nem sokat árul el abból, hogy ő a világ egyik legjobb ultrafutója, aki az ezredforduló táján Tajpejtől Veronáig minden versenyt megnyert, amin elindult. Volt Európa-bajnok, világbajnok, megválasztották a világ legjobb ultrafutónőjének, nem beszélve hazai eredményeiről, amelyek közelébe azóta is kevesen értek. Ma a Pannon Egyetem Zalaegerszegi Egyetemi Központjának Gazdálkodási Karán tanít üzleti angolt, és más kihívásokkal küzd, mint egy 100 mérföldes futás: idős édesanyját gondozza, és éppen kifele jön egy daganatos betegségből. Ő a kitalálója a boncodföldi autista otthon jótékonysági futásának, és jószolgálati nagykövetként is hírét viszi az alapítványnak.

Edit a 2000-es évek elején nagy világversenyeken látta, hogy a szervezők jótékony célokat támogatnak. Olyan versenyen is volt, ahol a támogatott szervezet védenceit is kivitték a helyszínre, hogy az élménynek is részesei lehessenek. Az Autista Sérültekért Zalában Alapítványról egy ott dolgozó ismerősétől hallott, és amikor arról ötleteltek, hogyan szerezhetnének nagyobb ismertséget az ügynek, akkor ugrott be a Magyarországon akkor még nem túl elterjedt jótékonysági futás ötlete.

Bérces Edit két ilyen futást is szervez, az egyiket az autistáknak, a másikat a koraszülötteknek. Utóbbi nem olyan laza családi táv, mint a boncodföldi, itt a résztvevők 66 kilométernyi dombságot küzdenek le Zalaegerszeg és Keszthely között. Ennek az eseménynek már komoly támogatója is akadt, a megyeszékhely állami nagyberuházása, a ZalaZone autóipari tesztpálya, míg az autista futás továbbra is lelkesedésből működik. Bérces Edit sajnálja is kicsit, hogy bár első fecske volt a magyarországi jótékonysági sportesemények szervezésében, mégsem sikerült komolyabb rendezvénnyé fejlődni, pedig jó volna szervezettebb, profibb, jobban marketingelt közösségi futást létrehozni. Boncodföldén persze így is hálásak, hiszen a nevezési díjak a Védőotthont gyarapítják, az esemény helyi hírneve évről évre sokakhoz hozza közelebb az intézményt.

A futást is hajtja a sorsközösség érzése. Jellemző résztvevői azok a szülők, családtagok, akik együtt élnek az autizmussal, de nem olyan súlyos mértékűvel, mint a védőotthon lakói. Ők egyszerre érzik azt, hogy az esemény értük is van, és közben mégis a náluk nehezebb helyzetben lévőket támogató sorstársként vehetnek részt benne. Bérces Edit Szent Pál apostolt idézi: „És akár szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind; akár tisztességgel illettetik egy tag, vele együtt örülnek a tagok mind.”

Ha valaki ad, akkor ne várjon semmit cserébe

„Bennem is sokszor felmerült az, hogy hogyan lehet otthonba adni egy gyereket. De többen is azt mondták, hogy higgyük el, ez családokat tesz tönkre. Ezt csak így lehet” – Péntek Károlyt, a Magnetic Áruház ügyvezetőjét másoktól eltérően nem az autizmussal való közelebbi ismeretség hozta közel az alapítványhoz. Szakoktató édesapjától sokszor hallotta otthon, hogy milyen fontos a gyerekekkel való törődés, a jövő generációk sorsának egyengetése. Belőle nem lett tanár, testvérével közösen vezetik a két áruházból álló, jól menő családi vállalkozást, ő az egerszegi üzletet, Attila a kanizsait. De a gyerekbaráti hozzáállást megörökölte az édesapjától, az Autisták Védőotthona mellett támogatott már iskolai bálokat, óvodákat, utánpótlás sportegyesületeket, 2022-ben neki ítélték az Év Zala megyei adományozója díjat is.

Boncodföldére néhány éve látogatott el először, és akkor kötelezte el magát az alapítvány mellett. A védőotthonban akár hetente is megfordul. A cége azt ad, ami éppen kell, tartós élelmiszert, tisztítószereket, munkásokat. Az üzletekben készpénz adományokat is gyűjtenek, és a kupakgyűjtésbe is beszálltak. Az üzleteik előtt is áll a kistolmácsihoz hasonló gyűjtőszív, ők veszik meg a gyűjtőzsákokat, és az árubeszerző sofőrjük viszi leadni a kupakokat. Károly szerint a sofőr azelőtt betegszállítóként dolgozott, és az ott látottak kicsit megviselték az idegeit, így örömmel fuvarozza a kupakos zsákokat.

A Magnetic ügyvezetője olykor más cégek vezetőit is meginvitálja Boncodföldére, hogy megismerjék az otthont. Azt mondja, volt már, akit sikerült így meggyőznie. A pék, akit magával vitt egyszer, „először lesokkolódott, de aztán kitartott, azóta mindig lehet rá számítani, és karácsonykor bejglit sütött az otthon lakóinak.”

„Ez hitből kell, hogy jöjjön. Én mindig azt mondom, hogy ha valaki ad, akkor ne várjon semmit cserébe. Mert ha valamit elvárunk, akkor üzletelünk, akkor itt vagyunk lent a boltban.” – mondja Péntek Károly. A cégvezető úgy látja, hogy egyre többet adakoznak az emberek, olyanok is, akiknek maguknak sincs sok. Azt azért megjegyzi, felmerült már benne, hogy az üzletben kirakott állatvédős és gyermekvédős pénzgyűjtőkön felcserélje egyszer a címkét, hátha akkor így a gyermekek perselyébe jutna több pénz.

Még egy ekkora marha nincs, mint te

Jakab Mariann föltette Boncodföldét a térképre. Az Autisták Védőotthonát elismerik a szakmában, fel-feltűnik az országos sajtóban is, és nem csak olyankor, ha elfogy a pénz. Ott vannak Jaksity György alapítványa, a lakóotthonokat támogató Autistic Art partnerei között, járt már itt Szani Ferenc, az Európát bebicikliző autizmus aktivista, a Bérces Edit életútját méltató cikkek mindig szóba hozzák a jótékonysági futást. Jakab Mariann eközben az alapítvány, az otthon vezetője és arca is lett, akinek az egész élete a védőotthonhoz kötődik. Ez felveti a kérdést, hogy mi lesz, ha ő már nem lesz?

„Fontos lenne, hogy legyen, aki átveszi a stafétát, de erre nekem azt mondták egyszer, hogy még egy ekkora marha nincs, mint te” – csapja le a kérdést Mariann a sajátos humorával, de ő is tisztában van vele, hogy erre a kérdésre előbb-utóbb választ kell adni, és ez meg is rémiszti. „Hogy hogyan, és kinek tudom továbbadni, ezt most még nem látom, pedig kellene, és tudom, hogy ez egy veszélyes helyzet” – mondja. „A kényszer nagy úr. Ha nem lennék, kénytelenek lennének nélkülem megoldani. De azért szeretném, ha ki tudnám nevelni azt, aki a helyembe lép, és nem menne a munkám pocsékba. Ha megmaradna az a családias légkör, ami megtartja a srácokat és megtartja a kollégákat is.”

A szerző kommunikációs szakember, újságíró. A cikk elkészítésében közreműködött Kiss Anna Sára és Tálos Lőrinc