Havonta háromszor jövök a Pléh Csárdába, kérlek, ne írd le a nevemet
2022. november 15. – 18:42
Semmin nem fogunk változtatni, ígéri az egyik alkalmazott néhány nappal azután, hogy a rákospalotai Pléh Csárda Facebook-oldalán megjelent az alapító-tulajdonos halálhíre. A konyhán dolgozó csapat nem árulja el Bábel István titkait, bár azok nem is megfejthetetlenek, állapítottuk meg a helyszínen, ahol merőben eltérő élethelyzetű emberek várakoztak az esőben az elfogyaszthatatlan méretű rántott húsra, a félliteres levesekre és a csecsemőfej-méretű cordon bleu-re.
„Ne oda tedd a tálcát, megázik a kaja, üljünk inkább a tető alá” – hallgatom két öltönyös férfi beszélgetését fél egy után, miközben helyet keresnek maguknak a nagy művelethez. A sütőolaj szaga a szomszédos Rekettye utcában is tökéletesen érezhető, a szemerkélő novemberi esőnek semmi esélye eloszlatni, de nem csak ezért könnyű megtalálni Budapest talán legismertebb kifőzdéjét. Az elmúlt napokban az is olvashatott az 1988-óta létező rákospalotai Pléh Csárdáról, aki soha nem akart fél napon át émelyegni egy sima ebédtől. Rengetegen viszont nagyon is akarnak.
Meglehet, hogy a késsel-villával gyászolók nagyobb csoportja éppen azért jött el most, mert attól tartanak, hogy lemaradnak valami fontosról, ami egyszerre fejezi ki a magyarnak levés lényegét, illetve képvisel úgynevezett jó ár/érték arányt a tömegétkeztetésben, amit nem mellesleg Anthony Bourdain, a néhai sztárszakács is méltatott, amikor Budapest rejtett gasztronómiai érdekességeit tárta fel.
A pár napja hatvanhét évesen elhunyt tulajdonos, Bábel István személyéről sokan a kegyelet hangján szólnak az egybegyűltek közül, pedig egy ideje nem ő állt a pult mögött. Többek szerint kedves, nagyhangú, sajátos humorú ember volt a rákospalotai rántotthús-király. Nem fogadott el borravalót, puszta kedvtelésből ingyen etetett meg embereket, és nem lehetett nála fél adagot kérni.
A kissé bumfordi, ám megkarcolhatatlan hagyományokat Sárkány Tamás is felsorolja, és érdemes hinni neki, mert Bábel régi tanítványaként ő és az eddigi kollektíva viszi tovább a vállalkozást, változtatni pedig semmin nem szeretnének.
A tájidegen öltönyösök egy melóscsapat mellett találnak helyet, miközben nekünk is sikerül leülnünk Petivel, akinek nevét kérésére megváltoztattuk. Az ELTE jogi karára jár, és aligha ő az egyetlen, aki teljesen elégedett a bábeli értelemben vett gasztronómiával. Nem hiányolja az egészséges fogásokat a kizárólag nehéz ételekből álló menüsorról, sőt, bátran megvallja a mennyiség és a minőség átjárhatóságának képletét. Nem szeretné, ha kinevetnék az évfolyamtársai, amiért képes rendszeresen ideutazni a város túlsó feléről, ezért a névváltoztatás.
Mielőtt Peti havonta háromszor betér a rákospalotai Bádog Gundelbe, olykor kicsit éhezteti magát felkészülésként. Előző este nem vacsorázik, és aznap nem reggelizik. 4-5 ezer forintból meg tudja oldani az ebédet, de távozáskor a még mindig felfoghatatlan mennyiségű maradék hosszúkás nejlonzacskóba zuhan, és újrahasznosul az este, fáradtan hazaérkező egyetemista vacsorájaként.
Bizonyos ételek, például a cordon bleu, másnap reggelire is megteszik Peti szerint, noha erős gyomor kell ahhoz, hogy valaki percekkel ébredés után bármi ilyesmit fogyasszon. A sztrapacska 2100 forint, a rántott ételeket pedig kimérve adják, ami bohókás csapda, hiszen a földrajzatlasz-méretű karajszelet árát nehéz négyezer alatt tartani.
A világszerte méltán emlegetett, rekord magas magyar élelmiszer-infláció a tizenötödik kerületi kifőzdébe is megérkezett, meséli Sárkány Tamás, miután felfedezem, hogy az újrahasznosított karácsonyi menülapokon a legtöbb tételre rádobtak egy-egy ezrest az előző szezon óta. Sok ételről van szó? Hát persze, így aztán azokat sem fogja zavarba ejteni az új árlista, akik egyébként sem szoktak nagy tányérokon kis adagokat fogyasztani.
„Ilyen mennyiséget én, 42 éves vagyok, megmondom őszintén, nem tapasztaltam. A milánói makaróni másfélszer akkora, mint bárhol a városban, és nagyon meg vagyunk vele elégedve” – ezt már László, a közelben dolgozó burkoló mondja, és talán éppen ő fejezi ki legpontosabban a Pléh Csárda sikerének másik titkát: nem kell vigyázzban ülni, nem kell kiöltözni, itt úgy lehet enni, mintha az ember otthon kiülne a verandára.
Kint szemerkél az eső, de odabent üvöltve serceg az olaj legalább három fritőzben. Valaki egy újabb adag sütésre előkészített hússzelettel lép ki a szegény ember Buja disznókjának előkészítő konyhájából, de arra sehogyan sem kapunk választ, hogy a kolosszális méret a hús speciális felvágása során jön-e létre, vagy kell bőven klopfolni is. Ez szintén titok, de látom, hogy a múltban hatóságilag megrángatott Csárda 2022 végén valóban csak kívülről olyan, mint a Nébih tanulságos videóinak kulisszái.
Odabent meglepően korszerű berendezések sorakoznak, már én is lehajtott fejjel állok a sorban, hogy aztán odavessem magam a morzsába forgatott kalóriaszörnyetegnek. A harmadáig jutok, szédülve adom vissza a maradékot, de a tömeg egy óra után sem apad. Beáll a sorba az autós oktató, egy német ajkú család éppen feladja a harcot az egyik asztalnál, és jönnek még néhányan a környező utcák irányából, akiknek bizonyára a panírozott étel jelenti a hétköznapi ünnepet.
A Pléh Csárda kulturális kódja olyan erős, hogy valóban túlélheti az alapítót. Bábel István harmincöt év alatt ráérzett egy íratlan társadalmi normára, amelyben tömegek érdeklődésére számíthat, aki a jóllakottság érzését ígéri nekik. Ahol ezt stabil minőségben találják meg, oda újra és újra el fognak menni, amíg az egészségük engedi.
