Eddig 18 ezer volt a fűtésünk ára, most kijött egy 90 ezres számla

Takács Kata a hétfő délutáni programra készült a Napos Oldal a Sérült Emberekért Alapítvány szegedi irodájában, miközben beszélgettünk. Az asztalon előtte lévő fehér, ökölnyi műanyag gömböket vékony, színes papírral burkolta be, a tetejükre egy kis zöld csíkot is ragasztott, így az elkészült játék egy gyümölcsre hasonlított. Sietnie kellett, mert nemsokára ideérnek a gyerekek, akik a kézműves-foglalkozáson ezekkel a darabokkal tovább dolgoznak.

A gyerekek egyáltalán nem gyerekek már, de Katának, ahogy mondta, harminc év alatt mindenki gyerek. Az utóbbi években többször változott, hogyan nevezik a fogyatékkal élő, avagy fogyatékos embereket, és akik velük foglalkoznak, gyakran hívják őket gyerekeknek vagy fiataloknak, ez egyik sem bántó.

Az alapítványi irodába érkező gyerekek a közeli, százötvenes létszámú állami otthonból jöttek. A bő egy kilométeres távolságot gyalog tették meg, így a séta is megvolt. Mivel bentlakásos intézményben élnek, Kata szerint nagyon fontos nekik, hogy néha kijussanak onnan, hiszen alig van változatosság az életükben.

Az alapítványnál nem tesznek különbséget az egészségkárosodás miatt és a születésük óta fogyatékkal élők között. A programokra a fejleszthető és együttműködő embereket várják. A szűk hely miatt nem tudnak mindenkit fogadni, aki szeretne jönni, mert a kis irodában egyszerre csak tízen férnek el. Ezért nem ugyanazok jönnek minden hétfőn, egymást váltva összesen 15-20 fiatal vesz részt a foglalkozásokon. Ilyenkor rajzolnak, festenek, kézműveskednek, közben zenét hallgatnak, és a végén mindig van egy kis édesség is, gyakran önkéntes nénik hoznak nekik házi süteményeket. A legjobban sikerült rajzok az iroda falát díszítik.

A foglalkozások állandó résztvevője Sanyi bácsi. Őrhalmi Sándor 72 éves nyugdíjas, és egy éve önkéntes az alapítványnál.

„Eljutottam arra a pontra, hogy engem kimondottan szeretnek, nagyon sokat kapok tőlük.”

A fiatalokat más segítőkkel együtt többféle programra is elviszik, például kirándulni, sportolni – ki mennyire tud –, és nemrég egy művelődési ház tánccsoportjába hívták őket. Jó lenne, ha sikerülne átélniük a közös tánc örömét.

Amikor Sanyi bácsi előveszi a gitárt, mindenki mosolyog, és máris kezdik az éneket:
– Újra együtt, újra együtt a nagy csapat!
A fiatalok, amennyire tudnak, énekelnek, aztán a dal végén megtapsolják egymást, magukat.

Bevásárlás, takarítás, felügyelet

Az alapítvány másképp is segít a rászorulóknak: a munkatársaik házakhoz járnak ki, és a mozgásukban korlátozott embereknek elintézik a takarítást, a bevásárlást, a gyógyszerek kiváltását. Van, akivel csak ott kell lenni néhány órán át, amíg más nem tud rá vigyázni. Összesen 15 családnak nyújtanak ilyen szolgáltatásokat, ezekre több igénylő is volna, de minden jelentkezőt nem tudnak elvállalni. A nyáron táborokat szerveznek, több turnusban visznek el néhány száz embert a Balatonhoz vagy más tájakra. Tanév közben iskolákba és óvodákba járnak érzékenyítő programokat tartani, hogy a sérült emberek életét bemutassák.

Az 1996 óta létező közösség helyzete évről évre nehezebb – mondta Takács Kata. Amióta hivatalosan, alapítványként működnek, minden bonyolultabb a számukra. Egyre több a kötelező adminisztráció, ami sok idejüket leköti, pedig ahelyett még többet foglalkozhatnának a rászoruló emberekkel. 2006 óta foglalkoztatnak megváltozott munkaképességűeket, ami sok papírmunkával jár. Jelenleg nyolc ember dolgozik náluk, mindannyian négy órában, a bérekre és a járulékokra támogatást kapnak az államtól. A költségek mostanában igen gyorsan nőnek, magyarázta Takács Kata, aki az alapítvány kuratóriumának elnöke.

Eddig 18 ezer volt a fűtésünk ára, most kijött egy 90 ezres számla. Ha tudom, hogy nem lesz miből működni, akkor abba kellene hagyni, azt meg nem akarom.

A kiadásaikról Dombi Mátyás irodavezető számolt be. Az áramért és a fűtésért már ugyanannyit kell fizetniük, mint egy vállalkozásnak, holott közhasznú alapítványként működnek. Az üzemanyagok áremelkedése is nagy csapás, mert az alapítványnak van egy kocsija, amivel a kerekesszékes embereket szállítják, és kiviszik az élelmiszer-adományokat, továbbá a nyári táboroknál is kell a kocsi. A havi tankolás értéke már 30 ezer forint. Tízemeletes panelház aljában lévő, kisebb lakás méretű irodájukat az önkormányzati ingatlankezelőtől bérlik, a díja ugyan kedvezményes, de még egyszer annyit kifizetnek a közös költségre. Egy raktárhelyiséget is kénytelenek bérelni, amit az adományként kapott tartós élelmiszerek tárolására használnak, mielőtt szétosztják az ennivalókat. Az összes kiadásuk a rezsire havonta 150 ezer forint, ami talán nem tűnik soknak, de nekik megterhelő. A támogatások értéke nem nőtt együtt a költségekkel.

Az általuk gondozottaktól sem kérhetnek hozzájárulást, hiszen vannak közöttük, akik most is a legalacsonyabb állami juttatásból, a bő évtizede változatlan összegű 28 ezer forintból kénytelenek megélni, mások, akik valamivel szerencsésebbek, hetvenezres rokkantnyugdíjat kapnak. Mindkettő mélyen a létminimum alatt van, ami a számítások szerint nettó 130 ezer forint körül volt idén az év elején, még az infláció meglódulása előtt.

Az alapítvány bevételei az adó 1%-ból, önkormányzati és állami támogatásokból, továbbá pályázatokon elnyert pénzekből és adományokból állnak. Mivel egyre több a civil szervezet, amely támogatásra szorul, mára a korábbi években elért összegek tizedére esett vissza a kapott pénzadományok értéke.

Jogorvoslat százezrekért

Az alapítvány nehéz helyzetét megismerve próbált meg segíteni Orosvári Zsolt. Ő két éve megkapta a Magyar Civil Becsületrend elismerést, mert az Ágyat az anyukáknak elnevezésű akcióval korábban több mint négyszáz fekvőhelyet gyűjtött össze és adott át kórházaknak, hogy a nők ne a padlón aludjanak a kórteremben a beteg gyerekük mellett, mint addig.

Az újabb tapasztalatai szerint a sérült emberek számára már nehezebb támogatást szerezni. Néhány hónapnyi adományszervezés után a Napos Oldal Alapítványnak gyűjtött összegek már a munka költségeit sem fedezték, ezért nem folytatja. Úgy látja, sok magánembernek és már a cégek egy részének is egyszerűen elfogyott a pénze, amiből adományozhatnának.

Orosvári egy betegsége miatt maga is megváltozott munkaképességű ember. Sérelmesnek tartja, hogy amíg dolgozott, minden járulékot és adót befizetett 2010-ig az akkor 230 ezer forintos béréből, most azonban 71 ezer forint rokkantsági nyugdíjat kap. Ezért az Alapvető Jogok Biztosának Hivatalához fordult, mert úgy véli, az alacsony juttatásokkal az állam megsérti a leginkább kiszolgáltatottak emberi méltóságát. A felhívására mások is csatlakoztak, és szintén panaszt tettek a saját hasonló ügyeikben.

Orosvári Zsolt sejti, hogy nem lesz könnyű dolga. A Telex kérdésére elmondta: arra számít, hogy a hazai bíróságok nem fognak neki igazat adni, ezért többszöri fellebbezés után, pár év múlva majd a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága elé kell vinnie az ügyet. Az alacsony jövedelme ellenére sem lesz költségmentes a számára a perek és fellebbezések sorozata, már kiszámolta, hogy az összes kötelező hazai illeték befizetéséhez 2,2 millió forintra lesz szüksége, azután fordulhat majd a strasbourgi bírósághoz. Orosvári szerint ez is azt tükrözi,

az állam akadályozza, hogy a hátrányos helyzetű emberek jogorvoslatot vegyenek igénybe,

hiszen néhány tízezres jövedelmekből kellene több százezer forintos bírósági illetékeket kifizetni.

Változik valami?

A fogyatékkal élő emberek rossz szociális helyzete már évek-évtizedek óta téma a hazai sajtóban. Néha megjelenik egy-egy újságcikk a nehézségeikről, de aztán megint nem történik semmi. Az új szociális törvényt a Telexnek elemző szakértő szerint az állam még tovább rontja az elesettek esélyeit. Ezek az emberek, bár országszerte több százezren vannak, nem tudnak maguknak látványos, néhány ezer fős tüntetéseket szervezni, azt nyilván nem teszi lehetővé a testi-lelki állapotuk. Úgy látszik, a szüleik és az őket gondozók sem képesek elég hatékonyan a nyilvánosság elé állni a gondjaik megoldásáért. Jól mutatja a 28 ezer forintos alamizsna is, hogy a hátrányos helyzetűek érdekeit senki sem tudja érdemben megvédeni az állammal szemben, amelynek segítenie kellene őket.

Alig lehet észre venni, hogy ők is léteznek, hiszen zárt otthonokban élnek, sokan pedig nem is képesek kimozdulni a lakásukból: a társadalom többsége számára ők szinte láthatatlan emberek. Azok a húsz-harminc éves „fiatalok”, akik a Napos Oldal Alapítvány programjain vesznek részt, talán az egész életüket így fogják leélni: némi kis öröm és változatosság akkor jut nekik, ha önkéntesek foglalkoznak velük. Amíg Sanyi bácsi gitározik és együtt énekelnek, addig jó.