A fekete holland lakókocsi, ahonnan éppúgy lehetetlen volt kiszabadulni, mint a prostitúcióból

„Nagyon rossz volt.”

„Érdekes volt, és féltem.”

„Nem élném át azt, amit ő, a sírás fojtogatott.”

„Ez a tíz perc elég volt arra, hogy átéljük azt, amit ez a lány átél.”

Különböző kamasz lányoktól származnak ezek az idézetek. Közvetlenül azután beszéltünk velük egy szép őszi napon, hogy tíz percen át igyekeztek közösen kiszabadulni a holland rendőrség speciális szabadulószobájából, az Escape Van névre keresztelt lakókocsiból. A kocsi Nyíregyháza belvárosában állt, és azért tette meg az 1400 kilométeres utat Amszterdamból Magyarország különböző városaiba, hogy megelőző jelleggel érzékenyítsen az emberkereskedelem ellen mindenkit, elsősorban a potenciális áldozatokat.

Hozhattak volna tankönyvszagú és/vagy sokkoló fotókat is, hogy azzal riogassanak, de a szabadulószoba egyértelműen menőbb választás volt. Megvan az az előnye, hogy átélhető és izgalmas; jelen esetben kicsit félelmetes, kicsit kényelmetlen, kicsit sötét, kicsit büdös és nagyon szimbolikus.

A busz nyolc magyar városban töltött el egy-egy napot, bárki kipróbálhatta, de az előzetes szervezés során a holland rendőrség honi partnerei eleve „sérülékenyebb csoportokat” kerestek fel az ötlettel, és osztották be őket a szabadulószobába. Miért pont őket és miért pont Magyarországon? Évek óta tudni lehet, hogy Amszterdam piros lámpás negyedében van egy utca, amit „Nyíregyháza utcának” hívnak, mert az ott dolgozó prostituáltak nagy része Magyarország keleti részéből érkezett (nem túl rég színdarab is feldolgozta ezt a jelenséget). Ezt felismerve döntött úgy a holland rendőrség, hogy érdemes megerősítenie az együttműködését a származási országban dolgozó partnereivel, hátha így idővel hatni tudnak arra is, hogy csökkenjen a kizsákmányolás céljából Hollandiába érkező emberek – főleg nők – száma.

108 – ez szerepel a holland rendőrség és határőrség hivatalos papírjain, ennyi ugyanis az emberkereskedelemből származó magyar áldozatok száma 2019-től idén nyár közepéig. Ez azonban szerintük csupán a jéghegy csúcsa: a valós szám ennek az ötszöröse lehet, ami 500-600 körüli embert, többségében nőt, főként prostituáltakat takar.

Hollandiában egyébként a prostitúció inkább szabályozottnak mondható, semmint korlátlanul legálisnak. A holland szabályozás szerint csak akkor dolgozhat valaki prostituáltként, ha bizonyos feltételeknek eleget tesz: szabályozott az alsó korhatár, szükséges egy legális igazolás, és további feltétel, hogy a munkavégzés mentes legyen a kizsákmányolástól.

Komplex élmény nagyon sűrű 10 percben

Szinte lehetetlen kiszabadulni a holland rendőrség – egyetemi kutatócsoportokkal, például a Pécsi Tudományegyetemmel együttműködve kialakított – szabadulószobájából, így a sikerélmény elmarad. Az élmény viszont nem. Az egyik csoporttal én is bementem, inkább megfigyelni a történéseket, semmint részt venni bennük. A látogató egy több csatornán érkező, komplex élményben részesül nagyon sűrű 10 percben: lát, hall, tapint és szagol is dolgokat, mindezt egy félhomályos, szűk térben. Az első pár másodperc sötétsége után neonfények, kellemetlen, áporodott szag, szétszórt ruhák, üres óvszeres zacskók tárulnak fel a lakókocsi vendégei előtt; olyan helyszín ez, ahol az ember azt is kétszer meggondolja, hogy leüljön-e.

Úgy a hetedik percben tudatosul bennem, hogy innen tuti nem fogunk kijutni, a nyolcadik perctől kezdve a lányok keresési kedve is lankadni kezd. A tizedik perc végén nullára ér a visszaszámláló, a lakókocsi ajtaja kitárul, kilépünk a békés és napsütéses nyíregyházi térre.

„Szándékosan terveztük kicsit gusztustalanra a furgont, emiatt is van bent szemét, egy korábban elszívott cigaretta és egy olcsó spré szagának elegye – magyarázta később Jan-Willem de Vries, a holland rendőrség munkatársa. – És az is szándékos, hogy nagyon nehéz kiszabadulni innen, mivel pont ezt élik át azok a lányok, akik belekerülnek ebbe az élethelyzetbe.”

Nóra története

Mindenképp érdemes pár szót ejteni arról a fáradt hangról, amely a hangszórókból ömlik a bent lévőkre: egy Nóra nevű egykori prostituált meséli el a történetét. A lakókocsiból kilépve egy 17 éves lány pontosan idézi fel a hallottakat, pedig a keresgélésből is alaposan kivette a részét: „A lányt kivitték Hollandiába, mert egy fiú elcsábította, aztán a fiú mondta neki, hogy beleszeretett, és szeretné úgy is látni, és a lány nem ellenkezett, hanem egyből belevágott a dologba, aztán történt egy s más, le is filmezte meztelenül a lányt. A lány megpróbált ellenkezni, és utána elég sok sérelme lett. Lelki fájdalmak, satöbbi, amire többféle gyógyszert is elkezdett szedni. Azt is mondta, hogy nagykorú, és a rendőrség is bevitte.”

Mint utóbb a szabaduló-lakókocsi ötletgazdájától, Jorn van Rijtől, a holland rendőrség munkatársától megtudjuk, Nóra alakja tulajdonképpen valós, három olyan lány történetéből gyúrta össze, akikkel az elmúlt években interjút készített (egyikük, akire Nóra figurája leginkább épül, a mai napig szenved a kizsákmányolás hatásaitól: amellett, hogy súlyos mentális és fizikai problémái lettek, egy súlyos erőszak miatt soha nem lehet gyereke). „Azért gyúrtam össze három történetet, hogy teljesen meg tudjam mutatni a kizsákmányolás és a bántalmazás kockázati tényezőit, működési módját és hatásait” – magyarázza Jorn van Rij.

„Ismertek olyan embert, akivel hasonlók történtek, mint Nórával?” – kérdezem a lakókocsiból kilépő lányokat, és közben tartok kicsit attól, hogy zokon veszik a kérdésemet. Szó sincs ilyesmiről, a hét fiatal lány közül öt keze azonnal a levegőbe lendül. „Akit én ismertem, ki tudott ebből szabadulni kábé tíz év után” – mondja egyikük. Egy másik lány egy volt osztálytársáról úgy tudja, hogy a mai napig külföldre jár vissza egy fiúval, és „abból van egy kis pénze”. Beszélgetőtársaim kis csoportja egy nyírségi gyermekvédelmi intézményből érkezett, az ott dolgozó fejlesztőpedagógus hozta őket, mint mondja, „prevenciós jelleggel”. „Sajnos előfordul, hogy kizsákmányolják azokat a fiatalokat, akik a gyermekvédelemben érintettek, amikor nagykorúvá válnak” – mondja.

Nem mindenkinél működött olyan jól a multitasking, mint az imént idézett 17 éves lánynál; volt, aki annyira elmerült a szabadulószoba rejtelmeiben, hogy csak hangfoszlányok értek el hozzá, és a lakókocsiból kilépve már nem tudta felidézni, mit hallott bent. Ezt a szervezők is érzékelték: míg tapasztalataik szerint a hollandok egy ilyen élethelyzetben először leülnek és meghallgatják a történetet – hiszen az is tartalmazhat hasznos nyomokat –, és csak azután kezdenek el keresgélni, a magyarok azonnal munkához látnak. Jorn van Rij és csapata ezzel nem számolt, de a következő projektjükbe már beépítik a tudást. Összességében elégedett a magyarországi túrával:

„Ha csak egyetlen embert el tudtunk érni, vagy megakadályoztuk, hogy valamelyik látogatónk áldozattá váljon, akkor úgy gondolom, hogy elértük a célunkat.”

Örömmel nyugtázta, hogy fel tudták kelteni a helyi rendőrségek és alapítványok érdeklődését is. Ráadásul több látogatótól kaptak olyan visszajelzést, hogy érdekes volt úgy keresniük a kiszabadulás lehetőségét, hogy közben Nóra történetét hallgatva értesültek a kényszerprostitúcióról. Többen a cikk elején megszólaló lányokhoz hasonlóan megdöbbentek, „de volt olyan is, akit hidegen hagyott a történet, és azt mondta, hogy ellenne itt egy darabig” – ezt már Sallai Anna, a holland rendőrség magyar munkatársa mondta.

Az egyik városban egész nap figyelték őket, aztán ez kölcsönössé vált

A holland rendőrség feljegyzései szerint napi átlag 40 látogató próbált kiszabadulni a lakókocsiból. A szervezők járókelőket is megpróbáltak becserkészni az utcán, akik ha a szabadulószobát nem akarták is kipróbálni, időnként azért szóba álltak a rendőrökkel.

Az egyik dunántúli városban különös helyzet alakult ki: egy férfi és csapata egész nap figyelte őket – amit nyilván elég gyorsan kiszúrtak, hiszen rendőrök. Be is invitálták a férfiakat a lakókocsiba, de ők visszautasították a lehetőséget. Egy másik városban egy olyan férfi jelent meg náluk, akit teljesen hidegen hagyott a szabadulószoba, annál élénkebben érdeklődött a két ország rendőrségeinek együttműködése és az emberkereskedelem elleni küzdelem részletei iránt. És mivel betéve tudta a prostitúcióra vonatkozó holland törvényeket,

„el is kezdtünk gyanakodni, hogy a másik oldalnak dolgozik”.

Mivel a magyar kollégákkal minden helyszínen kapcsolatba léptek, megosztották velük az efféle szokatlan tapasztalatokat is.

Vannak olyan vélemények, amelyek szerint a magyar emberkereskedők (köznapi nevükön stricik) és áldozataik 2015 óta egyre kevésbé fókuszálnak Hollandiára, és inkább a Közel-Keletre tették át a székhelyüket. Jorn van Rij szerint ugyanakkor a katari foci-vb után lassan vissza fognak térni Magyarországra, de csupán addig, amíg ismét keresni kezdik a Nyugat-Európa felé vezető utakat. „Szeretnénk idejében tudomást szerezni arról, hogy ez mikor és hogyan fog megtörténni, hogy gyorsan és hatékonyan tudjunk beavatkozni.”