A nyomor szimbólumává vált, pedig a fenntartható élet alapja is lehet a vályogház

2022. augusztus 18. – 14:12

frissítve

A nyomor szimbólumává vált, pedig a fenntartható élet alapja is lehet a vályogház
Fotó: Halász Júlia / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

Az első ház, amibe beleszerettünk, egy hosszú, fehérre meszelt parasztház volt, vadregényesen elhanyagolt kerttel, az apró, Duna-parti faluban, Ordason.

„Az árát kétszer rá fogják költeni” – vette el a kedvünket a szakértőnek felkért vályogos mester, amikor meglátta a vizesedő falakat. Azt a házat végül elengedtük, de a tervet, hogy veszünk egy vidéki menedéket, nem adtuk fel. Szerettünk volna egy-másfél órára maradni Budapesttől, nem akartunk az M7-esen járni, és nem ragaszkodunk a dombokhoz. Az Alföldön viszont gyönyörű régi házakat találtunk, csak szinte mindegyikről kiderült, hogy vályogból épült. Nem tudtam, mennyire kell ettől tartani, ezért az elmúlt két évben egyre mélyebbre ástam magam a vályogtémában, míg végül néhány hete már szó szerint térdig álltam a sárban.

Az alapanyagok összekeverése vályogtapasztáshoz, Óbánya – Fotó: Halász Júlia / Telex
Az alapanyagok összekeverése vályogtapasztáshoz, Óbánya – Fotó: Halász Júlia / Telex

Egyelőre nem a saját házamat újítottam fel, hanem a Nagyapám Háza program egyik képzésén vettem részt, ami egyszerre volt építőtábor és nyári egyetem. Az óbányai vályogház felújításával eltöltött öt nap meggyőzött, hogy nem vagyok teljesen idióta, amiért vályogházat szeretnék venni, hiába hajtogatták ezt az őszintén aggódó ismerőseim. De a szkeptikusok azt is megtanulhatják egy ilyen táborban, hogy

a vályog legnagyobb ellensége valójában nem a víz, hanem a szaktudás hiánya.

Vályogból elképesztően sokféle módon lehet építkezni. Elterjedt volt a zsaluzat közé döngölt földből készült vert fal, a sárgombócokból épített csömpölyeges fal, sőt még fonott sárhurkákból is többféle módon készültek épületek. Ha viszont egy most is álló százéves vályogházat látunk, az valószínűleg vályogtéglából készült.

A téglákat agyag, homok és általában szalma lágy keverékéből készítik, formázás után a napon szárítják. Miközben a tömbökből jelentős mennyiségű víz távozik, a szerkezetben apró csatornák képződnek, ezek később is könnyen vezetik a nedvességet, és egy jól megépített vályogháznak pont ez a legnagyobb értéke. A falazat természetes egyensúlyban tartja a benti páratartalmat és hőmérsékletet, megköti a szálló port, egészséges mikroklímát hoz létre a lakótérben. Ha műanyaggal, cementtel elzárjuk a nedvesség áramlását, a víz más utakat talál, és ha egy felületen sok a nedvesség, akkor a fal felázik, salétromosodik, lepereg a vakolat.

Ugyanígy tud vizesedni egy téglaépítésű, régi bérház is, ha a pince ablakait befalazzák. De bármilyen házhoz rosszul nyúlnak, abból szó szerint tragédia is lehet, ahogy nyáron történt Terézvárosban egy rutinnak számító tetőtér-beépítésnél. Korántsem csak az alapanyagokon múlik, hogy egy épület a fejünkre szakad-e, vagy sem.

A legtöbb embernek a vályogházról mégis egy düledező, vizesedő, egészségtelen épület jut az eszébe, amiben szegények laknak. Miért van ez? – kérdeztem a tábor szakmai vezetőjét Radev Gergőt. „Mert ez pontosan így van” – vágta rá bármiféle elfogultság vagy a népi építészet iránt érzett pátosz nélkül. Radev Pécsen nőtt fel, Budapesten a BME-n végzett építészként, egy egyetemi terepgyakorlaton már mérnökként ismerte meg a régi falusi házakat és a velük járó problémákat.

Problémából pedig sok van, a körülbelül 600 ezer itthoni vályogház többsége valóban nincs jó állapotban, de ezek közül sokat nem is az örökkévalóságnak építettek. Az alföldi mezővárosok parasztcsaládjai például gyakran építettek jó minőségű, nagyobb lakóingatlant vályogból a település központjában és egy alap nélküli, alacsony belmagasságú tanyaépületet a földeken szintén vályogból, amit viszont csak a nyári munkák idején használtak.

Radev szerint még ezeket a valóban csak helyben megtalálható, gyakran nem a legjobb minőségű anyagokból épült házakat is lehet fenntarthatósági szempontból példaértékűnek tekinteni: „Volt egy rövid távú igény, egy-két generációnak építkezni, de ezt legalább úgy csinálták, hogy miután összedől, nem szemét marad utána, csak egy kupac sár.”

Vályogház a Tiszazug című film forgatásán 1968-ban – Forrás: Fortepan / Schiffer Pál
Vályogház a Tiszazug című film forgatásán 1968-ban – Forrás: Fortepan / Schiffer Pál

Rengeteg jól megépített vályogházat viszont éppen most tesznek tönkre. Elég csak végigfutni az ingatlanhirdetéseket, különösebb rutin nélkül is hamar feltűnik, hogy mennyivel jobb állapotban van egy olyan ház, amihez hetven éve nem nyúltak, mint az, amit úgy reklámoznak, hogy „új, műanyag nyílászárókat kapott”, „kívül-belül frissen vakolt”, vagy „a külső szigetelés megtörtént”.

Néha hiába ölnek rengeteg pénzt egy vályogház felújításába. Ha rossz anyagokat választanak, azzal csak tovább rontják az épület állapotát.

Az óbányai táborban felújított melléképület oldalfala vizesedett, ezért egy korábbi alkalommal dréncsövet ástak be mellé, amit kavicsággyal fedtek, és több szellőzőt is kialakítottak. A víz könnyebben távozik ebbe az irányba, mint a fal felé, ezért megszűnt a vizesedés. A korábbi vakolat eltávolítása után az építőtáborunk 12-15 önkéntesének már csak újra kellett tapasztania, azaz vakolnia az oldal- és az oromfalat. A munka nagyon hasonlított az átlagos kőművesmunkához, nagyrészt az eszközök is ugyanazok: véső, fángli, glettvas, vödrök, elektromos habarcskeverő. Viszont már egy ilyen, kisebb projektnél is érezhetőek a legfontosabb különbségek.

Ha modern házon dolgoztunk volna, elmegyünk egy barkácsáruházba, kiválasztottunk volna egy olyan zsákos vakolatot, amit jobb esetben csak az ország másik feléről, de talán külföldről kamionoztattak ide. Az óbányai vályogház felújítását azzal kezdtük, hogy az első csapat gödröt ásott a kertben, a kitermelt földet átszitálta, majd elkezdődött a tesztelés. A majdnem kerámiaminőségű agyagos talajt különböző arányban kevertük homokkal és törekkel, ami a környékbeli településekről érkezett, majd körülbelül egy négyzetméteres próbatapasztásokkal vizsgáltuk, hogy viselkednek a különböző arányú keverékek.

Talán elhanyagolhatónak tűnik, hogy milyen alapanyag honnan érkezik, de a Nemzetközi Energia Ügynökség jelentése szerint

2021-ben az épületek és az építési ágazatok együttesen a teljes globális energiafogyasztás közel egyharmadáért és a közvetlen szén-dioxid-kibocsátás közel 15 százalékáért felelősek.

A másik óriási különbség a két technológia között, hogy a helyben készített anyag nehezen szabványosítható. Persze két zsák cement között is lehet eltérés, de a tapasztást nem tudtuk volna használati utasításból megtanulni. Ahhoz, hogy ráérezzünk a vályogra, végig kellett játszanunk azokat az anyagkísérleteket, amiket Radev óvodai, iskolai ismeretterjesztő foglalkozásokra is vinni szokott.

A csak a helyi föld és víz keverékéből készült próbatapasztás megrepedezik, ezért kell az agyagos talajhoz homokot és töreket keverni – Fotó: Halász Júlia / Telex
A csak a helyi föld és víz keverékéből készült próbatapasztás megrepedezik, ezért kell az agyagos talajhoz homokot és töreket keverni – Fotó: Halász Júlia / Telex

„Azt látom, hogy az emberek azért nem választják a vályogot vagy más természetes alapanyagot, mert nincs vele közvetlen tapasztalatuk”

– magyarázta Radev, aki a tervezés mellett hamar elkezdett kivitelezéssel is foglalkozni, és saját bevallása szerint a vályoggal való munka teljesen átformálta a gondolkodását. „Akik ipari mennyiségben dolgoznak, azok nyilván azt használják, ami könnyen, azonnal elérhető, és nem feltétlenül érdekük, hogy a legjobbat válaszd. Te meg nem tudsz róla, eszedbe se jut, hogy mi jó neked. Ez életmód kérdése. Ha megvizsgálod a közvetlen környezetedet, a szokásaidat, a táplálkozásod, tudatosabb életre törekszel, akkor a házépítésnél is eljutsz a természetes anyagokhoz.”

A vályog 300 éve kezdett el széles körben Magyarországon elterjedni. Sosem lett volna ennyi vályogház, ha visszafogottabban irtjuk az erdeinket. Az Alföld például a középkorban még erdős-ligetes síkság volt, de a 18. századra fátlan pusztává változtattuk, 1772-ben Mária Terézia már rendeletben szabályozta, hogy „az uradalom az erdőkből fát csak a tető, ajtók, ablakok és más hasonlók készítéséhez szolgáltasson” a lakóházak építéséhez. Mivel a téglaégetés 1853-ig városi, uradalmi előjog volt, és később is jóval drágább alapanyagnak számított, így a korábbi faszerkezetű otthonokat a földépítészeti technológiákkal készült épületek váltották fel.

A falusi házakat kalákában építették, és a munkákba már a legkisebb gyerekek is be tudtak kapcsolódni. Ahogy Radev 3 éves kisfia, Beni is mindennap eldöntötte, melyik munkafolyamatnál akar segíteni, régen is gyakorlatilag belenőttek az emberek az összes mesterségbe.

Az 1910-es népszámláláskor a történeti Magyarország lakóházainak több mint fele vályogtéglából vagy vert fallal készült. Trianon után ez a szám becslések szerint meghaladta a 90 százalékot.

A 20. században megjelentek az előre bekevert, könnyen elérhető ipari anyagok, és felváltották az összes helyi alapanyagot. „Ennek most látjuk a hatását, persze jók ezek az anyagok, csak nem mindenre – véli Radev, aki szerint a funkciónak kell meghatározni az anyagválasztást. – „Egy gyárépületnél nem az a lényeg, hogy jól érezze magát az ember, de egy otthonnál felértékelődnek a természetes anyagok, mert ebben érezzük jól magunkat, a mi testünk is a természet része. Egy nagy irodában, ahol már nincs semmilyen természet, ott is sokszor kiraknak egy tájképet a falra vagy egy cserepes virágot az asztalra.”

Nyugat-Európában a kortárs építészet óriási lendülettel kanyarodott a fenntartható anyagok felé. Amíg például Franciaországban az építészeti karokon rengeteg pénzzel támogatott kutatásokba lehet bekapcsolódni, itthon sok építészhallgató pont azért jár az óbányaihoz hasonló építőtáborokba, mert a magyar egyetemeken alig esik szó a természetes anyagok alkalmazásáról. „Ez egy olyan fontos téma, amivel muszáj foglalkoznom” – magyarázta Radev, hogy társadalmi munkaként miért foglalkozik annyira sokat oktatással is.

A Vándor Építőmester Alapítvány kuratóriumi elnökeként az a célja, hogy a fiatal generációknak segítsen megismerni a természetes építőanyagokat, a szelíd építéskultúrát, a környezetvédelmet, fenntarthatóságot. „Mi eljutottunk valahova, és azt szeretnénk, hogy ne kelljen újra és újra elölről kezdeni.”

A könnyűvályog kevés felhígított agyagban megforgatott szalma, ami formázás és száradás után kemény, de könnyű tömbökben szigetelésre vagy válaszfalakhoz használható – Fotó: Halász Júlia / Telex
A könnyűvályog kevés felhígított agyagban megforgatott szalma, ami formázás és száradás után kemény, de könnyű tömbökben szigetelésre vagy válaszfalakhoz használható – Fotó: Halász Júlia / Telex

Magyarországon persze sokat rontott a vályog megítélésén az is, hogy tavaly a kormány úgy döntött, felújítás helyett inkább a régi vályogházak bontását szorgalmazza. A döntést azzal indokolták, hogy ezeknek az épületeknek olyan alacsony a piaci értékük, hogy a felújítás sosem térülne meg. Annak ellenére, hogy az állami stratégia célja, hogy 2050-re nagy energiahatékonyságúvá és karbonsemlegessé váljon minden épület Magyarországon, pont a helyben elérhető, természetes anyagok használatának lehetőségét csökkentik.

A döntés persze nem csak a vályog imidzsét rombolja, megoldhatatlan helyzet elé állítja a legalacsonyabb jövedelmi csoportokban élőket, mert aki eddig is rossz állapotú vályogházban élt, az nyilvánvalóan a bontás után sem tud majd magának új, energiahatékony házat építeni. Számukra a kormány Hosszú Távú Épületfelújítási Stratégiája semmilyen megoldást nem kínál.

Így vált a vályogház egyszerre több százezer embernek a kilátástalanság szimbólumává, míg a megfelelő szaktudással és pénzzel rendelkező, tudatos életmódot választó keveseknek a fenntartható, egészséges jövővé.

Radev szerint aki ismeri a hazai, nagyon erősen túlszabályozott építési engedélyeztetési eljárásokat, az most is tud olyan vályogházat építeni, amire a CSOK-ot is felhasználhatja, és egy szakmailag kifogástalan felújítási tervvel a bank is ad hitelt vályogház vásárlására.

„Bármikor szívesen terveznék felhőkarcolót is, nem a léptékkel, a technológiákkal vagy anyagokkal van bajom, hanem inkább a hasznossággal” – hangsúlyozta Radev, aki azt is hozzátette, úgy érzi, itthon még kiforratlan, bukdácsolós a természetes anyagok használata. „Korábban volt egy jól kidolgozott, régi igényekre szabott anyag-, eszköztár, azóta eltelt csomó idő, elvesztettük a közvetlen kapcsolatunkat ezekkel a technológiákkal. Ma már nem is lehet pontosan ugyanúgy használni ezeket az anyagokat, mert megváltoztak az igények. Mi újra felvesszük a fonalat, de nagyon nagyot kell lépnünk. Egy köztes szakaszban vagyunk, mikor, ha nem tudom, hogy kell ezt vagy azt megoldani, megkérdezem a Józsi bácsit, de fogalmam sincs, miért mondta azt, amit mondott, majd rájövök öt év múlva.”

Anyagminták – Fotó: Halász Júlia / Telex
Anyagminták – Fotó: Halász Júlia / Telex

„Egyedül az építészek nem fogják megoldani a fenntarthatóság kérdéseit, a pékek sem, de még a politikusok sem. Együtt tudjuk megoldani ezeket a feladatokat, de ahhoz az kell, hogy sztereotípiák, elfogultság nélkül tekintsünk a helyzetünkre, hol vagyunk, és hova akarunk eljutni” – vélte Radev, de hozzátette azt is, igyekszik nem elfogult lenni, a saját szemléletmódját nem akarja másra rátukmálni. „Az anyagok és a technológiák már megvannak, a közös irányt kell meghatároznia a társadalomnak. Őszinte párbeszéd kell, hogy elinduljunk együtt.”

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!