Legjobban mai napig az hiányzik, hogy bemenjek egy osztályba, ahol csillogó gyerekszemeket látok

2022. április 01. – 16:27

Másolás

Vágólapra másolva

A tanárok helyzetével sokat foglalkoztunk a Telexen az utóbbi időben. Miután a szakszervezetek a kormánnyal évek óta nem tudnak megállapodni a bérek emeléséről, több pedagógus hetek óta sztrájkolt vagy a polgári engedetlenséget választotta. A tanárok tényleg kevés fizetést kapnak más foglalkozásokhoz képest.

A tanárok helyzete nem az utóbbi pár évben vált nehézzé, hosszabb folyamat eredménye. Pályaelhagyó pedagógusokkal beszélgettünk arról, miért hagyták ott azt a szakmát, amit egykor a hivatásuknak választottak. Általános tapasztalatunk volt, hogy a pályaváltás oka leginkább olyan külső kényszerek eredménye, amelyek 15 évvel ezelőtt is ugyanúgy megvoltak, mint ma: a régi pályaelhagyótól a friss diplomásig a legtöbben az alacsony bérekre, a társadalmi megbecsültség hiányára, a sok munkára és a tanári autonómia csorbulására panaszkodtak.

Lex Zsuzsanna – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Lex Zsuzsanna – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Lex Zsuzsanna 2013-ban hagyta ott a tanári pályát tizenhárom év után, viszont a mai napig ha megkérdezi valaki tőle, hogy mit csinál, ő azt mondja: pedagógus vagyok. „Ennél jobbat én nem fogok tudni csinálni soha az életben” – szögezte le rögtön a beszélgetés elején. Szentendrén, a saját kávézójában idézte fel a pályaelhagyása okait: az anyagi nyomást, a társadalmi megbecsültség hiányát, a központosított rendszer kiépülésének érezhető hatásait. Azzal együtt érezte ezt, hogy abban a budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumban tanított, ahol szerinte a vezetés hatalmas autonómiát adott neki. Viszont két gyerek mellett magán angolórákat kellett adnia, hogy megfelelő színvonalon tudjon élni. Azt is elkezdte érezni az évekkel, hogy már rutinná vált a tanítás, és egy kis töltődésre lett volna szüksége. A váltást nagyon nehezen élte meg, elmondása szerint „beleugrott a semmibe”, és azóta is csak megközelíteni tudja azt, amit a tanítás adott neki: az emberi kapcsolatokat, a változatosságot. Orvoslátogatóként kezdett el dolgozni többszörös fizetésért, kipróbálta az üzleti világot, végül nyitott egy kávézót.

„Most érkeztem meg, jól megy a kávézó, elégedett vagyok, és most érzem azt, hogy hát akkor ez egy fantasztikus helyszín ahhoz, hogy taníthassak

- mondja mindezt a kávézója közepén. Kollégái kilépése előtt mondták is neki az iskolában, hogy „Zsuzsi, te bármit is csinálsz, ide fogsz visszakanyarodni”. Most azt tervezi, hogy kiscsoportos angolórákat fog tartani a kávézóban. A kilépését nem bánta meg, de ha nem érezte volna azt a belső késztetést, hogy bizonyítania kell, talán most is a közoktatásban dolgozna. „Talán úgy tudok segíteni, hogy visszakanyarodok a tanításhoz, és felhívom a figyelmet arra, hogy de, nekem ehhez el kellett hagynom a pályát” – mondta a beszélgetés végén elérzékenyülve. Mikor arról kérdeztük, mi hiányzik neki legjobban a tanításból, azt felelte: „az, hogy önzetlenül tudjam valakinek meggazdagítani az életét”.

Dancs Péter – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Dancs Péter – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Dancs Péter 2002-től 2011-ig dolgozott pedagógusként Tiszavasváriban. Ez idő alatt volt napközis tanár általános iskolában, tanított középiskolában történelmet, és oktatott felnőttképzésben is. Három okot sorolt fel, amiért otthagyta a pályáját: a kiégést, az alacsony bért, és a kíváncsiságát más lehetőségek iránt. Idővel egyre inkább rájött, hogy nem az ő útja a tanári szakma. Kilépése után tíz évig egy nemzetközi fuvarozó cégnél volt logisztikus, fél éve pedig egy miskolci cégnél logisztikai tervező. A tanári pálya elhagyása óta sokkal nagyobb a stressz az életében, ellenben a munkájának kézzelfogható eredménye van. Pedagógusként hátránynak érezte, hogy a munkája eredménye csak később látszódott, és sokszor nem is közvetlenül. Azt is mondta, hogy tanárként soha nem tudott úgy lefeküdni, hogy azt mondhassa, minden munkáját elvégezte.

Emellett viszont sok szabadsága volt szerinte, és amikor ő tanított, nem érzékelte, hogy felülről beleszóltak volna a munkájába. Jelenleg úgy érzi, nem menne vissza tanítani, mert jól érzi magát ott, ahol van. Ha a tanítással töltött évek alatt több sikerélményt szerzett volna, akkor talán a pedagóguspályán marad. Ezzel együtt a legjobb élménye az volt, mikor az ő tanári munkájának köszönhetően tudott például egy roma diák előrébb lépni az életében. Azt soha nem bánta meg, hogy pedagógus lett.

Bitvai Attila – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Bitvai Attila – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Bitvai Attila az interjú egyeztetésénél megkérdezte, nem probléma-e, hogy ő már egészen más körülmények között él most, mint tanárként. 1999-től tanított 2006-ig a budapesti Dózsa György Gimnázium és Táncművészeti Szakgimnáziumban testnevelést. A budai villájában találkoztunk vele, ahol általában most dolgozni szokott. Mikor arról kérdeztük, hogyan emlékszik vissza a tanári pályafutására, egyből rávágta: „imádtam, és sose hittem volna, hogy ilyen jó lesz”.

Tanári pályája alatt kiegészítésként alakformáló tornákat tartott az iskolában anyukáknak, tanároknak, diákoknak, és egy sportegyesületnél kosárlabda edző is volt. Szerinte a legtöbb tanár azért nem tudja otthagyni a hivatását, mert ez egy szerelem a gyerekek felé. Nagyon nehezen hagyta ott hét év után ő is a pályát, és tisztán emlékszik arra, mikor megfogalmazódott benne a kilépés gondolata. Az iskola igazgatója akkor azt mondta neki, hogy egy évig nem vesznek fel senkit a helyére, menjen, próbálja ki magát, és ez idő alatt bármikor visszajöhet. Végül ez már nem történt meg, mert 16 éve egy multinacionális cégnél dolgozik, ahol vállalati biztosításokkal foglalkozik. Most teljesen rugalmas munkaideje van, és olyan anyagi megbecsülést kap, amire korábban is vágyott.

Azt mondta, ha megfizették volna tanárként, a mai napig tanítana. A gyerekek szeretete hiányzik neki, például az, ahogyan a diákok szeme csillogott, mikor megtudták, hogy kosárlabdát fognak tanulni. A mostani munkájában ugyan megjelenik a pedagógia, hiszen meg kell győznie embereket, de csak a számok azok, amik igazán fontosak. Korábban felmerült, hogy félállásba esetleg visszamenne tanítani, de nem tudná összeegyeztetni a mostani munkájával. A pedagógusok jelenlegi helyzetéről a volt kollégáitól, és a gyerekétől mai napig sokat tud. Ezek ismeretében, még ha nagyon meg is emelnék a tanárok fizetését, akkor is elgondolkodna, hogy így tanítana-e. A gyerekek iránti szeretetét a lányával éli meg azóta, akivel rendszeresen röplabdáznak, kosaraznak. Mikor megkérdeztük, volt-e olyan, hogy megbánta a pályaelhagyást, azt mondta: az első egy-két év volt nehéz. Ekkor jött rá arra, hogy az a fajta rajongás, amit a gyerekek adtak neki, már soha nem lesz meg az életében.

Szőke Eszter – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Szőke Eszter – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

„A nyolcadikos csoportot megsirattam, amikor ott kellett hagyni őket. Szerintem sokan azért nem szállnak ki az oktatásból, mert érzelmileg annyira kötődnek a gyerekekhez” – ezt mondja Szőke Eszter, aki 2021-ben végzett történelem-angol szakos tanárként. A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen tanult, de a kötelező gyakorlatai után már nem kezdett el tanítani.

Ő tényleg tanár szeretett volna lenni, 2014-ben jelentkezett az egyetemre, mikor úgy tűnt, a pedagógusok helyzete pozitív irányba fog változni. Végül azért döntött tavaly a pályaelhagyás mellett, mert ezek a változások nem történtek meg. Keveset keresnek a tanárok, alacsony a társadalmi megbecsültségük, túl sok a tanítandó tananyag, ehhez képest magasak az elvárások. Szerinte egyre több a feldolgozatlan trauma a gyerekeknél, amelyek megoldásához nem kapnak megfelelő segítséget. Találkozott olyan gyerekkel is, akinek már ötödikes korában öngyilkos gondolatai voltak, de szerinte az egyetem ennek kezelésére nem készít fel. Ismer olyan 10-es diákot, aki többször 11-re jár be az iskolába, mert előtte elmaradnak az órái, hiszen helyettesítő tanár sincsen már.

Eszter azt várja, mikor omlik össze a rendszer azért, hogy utána a hamvaiból nőjön ki valami új. Valami, ami sokkal gyerekközpontúbb, ahol megbecsülik a tanárokat, és bizalmat szavaznak nekik. Ha ezek a körülmények teljesülnének, nem tartja kizártnak, hogy pedagógus lesz: „most ezek a körülmények nem teszik lehetővé, hogy tanítsak”. Szerinte ugyan egyetértés van abban, hogy az oktatásügyben szükség van változásra, de ez tettekben nem nyilvánul meg. Az egy éves tanítási gyakorlata után irodavezető-helyettes lett, most pedig trénernek tanul. Nemrég vette fel a kapcsolatot egy szervezettel, amely szülőknek, gyerekeknek segít a képességeik fejlesztésében. Gyakran eszébe jut még a tanári pálya, leginkább a kötődés, az emberi kapcsolatok hiányoznak neki. Mikor arról kérdeztük, minek kellene most történnie ahhoz, hogy visszamenjen tanítani, a nagyobb szabadságot mondta. Ezen kívül említette azt is, hogy hiányzik a pedagógustársadalomból az összefogás, igaz, ez szerinte épp mostanában kezdett el megmutatkozni.

János László – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
János László – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

János László Borsod-megyében volt tanító három évig, ahol hátrányos helyzetű, alsós gyerekeket tanított a 2000-es években. Tizennyolc éve egy útépítő cégnél dolgozik, de most is előfordul, hogy álmában tanít. Pedagóguscsaládból származik, így nem volt kérdés, hogy ő is ezt a pályát választja. „Én azért mentem tanítónak, mert az volt a terv, hogy ezt szeretném csinálni” – mondta. A tanítás előtt is gyerekekkel foglalkozott, gyerekfelügyelő volt egy ifjúsági szállón, ahol gyakran nála idősebb kamaszokra kellett vigyáznia. Ezután került át egy kis falusi iskolába tanítani. A faluban biciklivel járt be az iskolába, saját osztálytermét maga dekorálta ki. Mai napig minden júniusban és szeptemberben visszagondol még az oktatásra, mikor látja a kisgyerekeket, ahogy kiöltözve jönnek ki az iskolából, mert évzáró vagy évnyitó volt.

A kezdeti tervei aztán mégsem valósultak meg, hiszen magánéleti okok miatt elköltözött Budapestre, ahol először nem talált tanítói állást. Ezután elhelyezkedett egy útépítő cégnél laboránsként, ahol végül ott maradt, és azóta is ezzel foglalkozik. Most már projektvezető, ebben sokat segít neki az, hogy pedagógus volt. „Furcsa volt, hogy mikor felvettek ide, kérdezték, mi a fizetés igényem, ez egy tök idegen kérdés volt” – mondja nevetve, bár akkor nem a fizetés volt a motiváló tényező neki a karrierváltásban.

Most már nem hiszi, hogy visszamenne a szakmába, nem tudja magát elképzelni nagyvárosi iskolában. Most már nem olyan közvetlen a viszony a szülőkkel szerinte, nem fizetnék meg, hallja a nővérétől, hogy mennyit kell készülnie ma egy pedagógusnak a minősítésre. Neki régebben volt olyan, hogy matekóra közepén csak elkezdtek játszani, mert látta a gyerekeken, hogy éppen rossz napjuk van. Ő ott szabadabban tudott tanítani, ami a mostani közoktatás feszesebb menetrendjében nehezebb lenne szerinte. Hiányzik neki, hogy mikor tanított, többször odafutottak hozzá a gyerekek, és csak úgy megölelték. „Olyan egyszerűen tudtak szeretni” – mondja.

Trautmann Tamás – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex
Trautmann Tamás – Fotó: Hevesi-Szabó Lujza / Telex

Trautmann Tamás kilenc évet tanított az újbudai József Attila Gimnáziumban, ahol négy évig osztályfőnök is volt, sőt még igazgatónak is pályázott. A gimnáziumi órái mellett még magántanítványokat is vállalt, és főiskolán is tanított azért, hogy kiegészítse a tanári fizetését. Legjobban azt szerette a tanításban, hogy végignézhette a gyerekeken a fejlődést. Egyrészt azt, ahogyan egyre többet tudtak, másrészt azt, ahogyan gyerekekből felnőtté cseperedtek. Ez mind a mai napig hiányzik neki. Ami viszont nem hiányzik, az például a sok adminisztráció. Szerinte gyakran megkapják a tanárok, hogy „bezzeg nektek ott van a nyári szünet, meg már délután végeztek a munkával”. Erről azt mondta, hogy aki így gondolkodik, az még nem látott iskolát belülről vagy nincsenek tanár ismerősei.

„Nekem minden tiszteletem azoké a tanároké, akik mind a mai napig a gyerekeket előtérbe helyezve vállalják azt a fajta megaláztatást, amit kapnak. Ezzel visszaélni nagyon aljas dolog.

Szerinte olyan éhbérért kell dolgozniuk a pedagógusoknak, ami az éhenhaláshoz sok, de a megélhetéshez kevés. A pályaelhagyását belső törésnek élte meg, mert egész életében tanítani szeretett volna. Mivel nyelvet tanított, először fordításokkal kezdett el foglalkozni, majd fordítástámogató eszközökkel, volt projektmenedzser, jelenleg műszaki szövegírást csinál. Mivel a tanítás hiányzott neki, mindig próbálta visszacsempészni a pedagógiát az életébe: volt olyan, hogy óvodásoknak, kisiskolásoknak tartott fociedzéseket vagy főiskolán tartott meg pár előadást fordítástámogató eszközökről.

Az mindig a fejében volt, hogy milyen jó lenne, ha lenne annyi pénze, hogy visszamehessen a közoktatásba tanítani. Szerinte ha kevesebb lett volna az iskolákban az adminisztráció, és megmaradt volna az oktatási intézmények autonómiája, ő a mai napig pedagógus lenne. „Könnyű azt mondani, hogy ha nem keresnek eleget, akkor keressenek más munkát. És ha ezek az emberek ezt szeretnék csinálni? Akkor inkább ahhoz kellene a feltételeket megteremteni, hogy azt tudják csinálni, amit szeretnének”. Legjobban mai napig az hiányzik neki, hogy bemenjen egy osztályba, ahol csillogó gyerekszemeket lát, és hálás a sorsnak, hogy majd tíz évig ez megadatott neki. Attól fél, hogy ha olyanok is rákényszerülnek a pályaelhagyásra, akik az életüket teszik fel a tanításra, akkor ez az egész varázs el fog tűnni az iskolákból.

Kedvenceink