Szexuális molesztálás az orvosnál: Szerettem volna, ha valaki vállalja a felelősséget

Miért döntött úgy, hogy megkeres egy újságot, és a nyilvánosság előtt beszél arról, ami történt?

Szinte mindegyik hírportál írt a molesztáló orvosról néhány hete. Különböző részleteket közöltek, de azon volt nagyon a hangsúly, hogy az orvos külföldi, illetve hogy nem első alkalommal élt vissza az orvosi hivatásával. Fontosnak éreztem fókuszba helyezni azt is, amit eddig egyik újság sem hozott le: nevezetesen azt, hogy miért is lett ebből rendőrségi ügy, miközben sokan találkozhatnak hasonló helyzettel – nem feltétlenül az egészségügyi szférában, bárhol az életben – de nem mindegyik szexuális zaklatásból lesz feljelentés.

A felelősségre vonást is hiányoltam. Örülök, hogy az igazságszolgáltatási rendszer az orvost felelősségre vonja, de még nagyon sok mindenkinek ugyanúgy vállalnia kellene a felelősséget. És vagy nem teszik, vagy csak csendben, hogy a nyilvánosság meg nem tudja. Miért van az, hogy ez az ember egyáltalán praktizált, ha már a múltban is volt hasonló feljelentés ellene?

Van egy olyan rendszer, amelyben a szexuális bántalmazások nem kerülnek nyilvánosságra, csendben a nőkkel maradnak. Másrészt a bántalmazott nők sem feltétlenül érzik azt a bátorságot, hogy beszéljenek róla vagy feljelentést tegyenek. Vagy azért, mert tabutémának érzik, vagy mert esetleg olyan véleménnyel találkoznak a folyamat során, ami diszkreditálja őket és az általuk átélt traumát. A szexuális bántalmazás ugyanis minden esetben trauma! Szerintem ez nagy probléma.

Az ügyészségi közleményben megjelent, hogy az orvos eleve épp büntetőeljárás hatálya alatt állt egy másik női páciens sérelmére elkövetett szexuális bűncselekmény miatt. A Blikk információi szerint pedig évekkel korábban egy 18 év alatti lány sérelmére elkövetett szexuális erőszak miatt nyomoztak ellene, de azt az eljárást a lány öngyilkossága után megszüntették. Ezekről a korábbi ügyekről ön mint a mostani ügy sértettje hivatalosan tud bármit?

Én sem tettem fel erre vonatkozó kérdést, de felém nem kommunikálták. Felkértem egy betegjogi képviselőt, hogy képviseljen engem. Tőle tudtam meg, hogy az orvosnak a múltban volt már hasonló ügye. Rajta keresztül folyik a kommunikáció köztem és a hivatalos intézmények között. Úgy tudom, hogy az elején a betegjogi képviselő sem tudta. Az, hogy volt ügye és egy nyomkövető is volt a lábán, de ő mégis praktizált, számomra felháborító. A magam nevében is felháborító, és mások nevében is – hány női páciense élhette át azt a megalázó „vizsgálatot”, amit nekem kellett?!

Hogyan tudta az orvos kijátszani az asszisztens figyelmét, aki ott volt a szobában? Vagy lehet, hogy ő tudott a molesztálásról, csak úgy tett, mintha nem tudna?

Nagyon „kifinomult” módszerei voltak. Biztos vagyok benne, hogy így ér hozzá nagyon sok nő betegéhez. Úgy csinált, mintha vizsgálna. Itt megnéz, amott megnéz, az egyik keze vizsgál, a másik kezével meg molesztál. Egy bábun is megmutattam egyébként a rendőrségen. Ide teszi a kezét, nyomja a másikkal a két lábam között. Valamit magyaráz, közben támaszkodik a mellemen. Olyan dolgok ezek, amikből nem tudom, kívülről mit lehet látni, mit nem. Az asszisztens, aki a gépbe pötyög, nem néz oda, nem áll fölötte.

Mi volt az első lépés?

A betegjogi képviselővel vettem fel a kapcsolatot. Számomra nagyon pozitív volt az, hogy ő nő. Nagyon megértő, nagyon kedves, nagyon bátorító volt. Ő volt az, akivel megbeszéltük, hogy milyen folyamatok lehetnek: egyrészt etikai eljárás, másrészt a rendőrség. De már az is nehéz lépés volt, hogy a betegjogi képviselővel felvegyem a kapcsolatot. A szexuális molesztálás nem olyan dolog, amit az ember szívesen felvállal. Éreztem azt, hogy lesznek akadályok. Attól tartottam, hogy az lesz a helyzet, hogy majd az én szavam áll szemben az övével. Mit tudok én mondani, „kis páciens” az orvos ellen, miközben orvoshiány van, pandémia van? Ezen sokat vacilláltam, beszéltem a legközelebbi barátnőimmel. Volt egy olyan támogatottságom, hogy végül úgy éreztem: bevállalom, lesz, ami lesz.

A rendőrség azután következett, hogy felhergeltem magam, miután falakba ütköztem. Számomra a legfelháborítóbb az orvos munkáltatójával folytatott levelezés volt. Kaptam tőlük egy levelet, amiből felolvasok egy bekezdést. Ezt írta a vezérigazgató:

„Figyelemmel arra, hogy az orvosi nyilatkozatban foglalt leírás a vizsgálat menete tekintetében nem különbözött a beteg által leírt menettől, csupán a vizsgálati módszer jellege, illetve megítélése tekintetében volt eltérés, és az orvos szakmailag megindokolt magyarázatát adta annak, hogy a beteget hol és milyen okból, milyen vizsgálat elvégzése érdekében érintette meg, ezért nem látjuk bizonyítottnak, hogy az orvos etikailag kivetnivalóan viselkedett volna a beteggel, melyre vonatkozó utalást, nyilatkozatot a panaszos sem tett a helyszínen, holott a vizsgálat során jelen volt a nővér is.”

Mit reagált erre?

Írtam egy hosszú választ. Ebben felvázoltam, hogy nagyon csalódottan olvastam a levelet, és a hangvételén, az áldozathibáztatáson felháborodtam. Nem értettem, hogy az, hogy a helyszínen nem tettem szóvá a molesztálást, ez miért kérdőjelezi meg a molesztálás tényét?

A helyszínen való szóvátétel: erre egyébként a rendőrségen is rákérdeztek. Tehát miért nem teszi szóvá az ember a helyszínen? Azért, mert ez egy kiszolgáltatott helyzet, illetve mert a beteg és az orvos között aszimmetrikus hatalmi viszony van. A kiszolgáltatottság érzése ebből is fakad. Én azért vagyok ott, mert fáj valamim, szükségesnek érzem az orvosi ellátást. Ha megszólalok, megtagadom magamtól ezt. Én tudom, hogy lehet racionálisan gondolkodni, hogy „majd elmehetek egy másik orvoshoz”. De abban a pillanatban én úgy éreztem, hogy e kettő között kell választani, hogy most azonnal reagálok, de kimegyek akkor onnan, és az orvos nem fog megvizsgálni, vagy ott maradok, és legalább megvizsgál, megtudom, hogy nincs bajom, vagy ha van, akkor át tud irányítani máshova.

A másik: a félelem. Amikor a két lábam között nyomott, az nem egy laza mozdulat volt, hanem egy erőteljes nyomás. Az ember fekszik a vizsgálóasztalon, és felmerülnek ezek a gondolatok, hogy mit csináljak, hogyan reagáljak? Miért tudom, hogy nem nézett arra a gépen pötyögő nővér? Mert ekkor ránéztem. És nem nézett oda. Hogy miért nem, azt nem tudom. Találgatni nem szeretnék. Tudta, nem tudta? Biztos vagyok benne, hogy a rendőrség őt is kikérdezte. Nem tudhatom, hogy mit mondott. Nekem egyébként a nővér rokonszenves, kedves embernek tűnt, de utólag olyan, mintha kompenzált volna az adminisztráció alatt, amikor az orvos kiment, és álltam ott teljesen összezavarodva.

Azt próbáltam a vezérigazgatónak válaszként megírni, hogy egyáltalán nem volt kétség afelől, hogy molesztálás történt, hogy nem etikusan járt el az orvos. Tényleg felháborítónak érzek ebben a felolvasott bekezdésben minden szót. Hogy megkérdőjeleznek. Meg úgy vázolják fel a helyzetet, mintha ugyanazt mondanánk, a különbség – hogy is írta az orvos munkáltatója? – „csupán” a vizsgálati módszer. Ez a csupán is jó szó. A két történet – az enyém és az orvosé – nem „csupán” a vizsgálat „módszer jellegében illetve megítélésében” tér el, hanem abban, hogy az egyértelmű molesztálást az orvos nem volt hajlandó elismerni, a vezérigazgató pedig a védelmére kelt. Csalódtam, hogy a munkáltató az orvosnak adott igazat, aki feltételezem mindent tagadott, mert a szakmai egzisztenciája forgott kockán. Így inkább az áldozatot hibáztatta, sőt mi több, butának állította be, aki félreismert egy orvosi vizsgálatot és molesztálásnak hitte.

Mit válaszolt a vezérigazgató?

Semmit. Erre már semmit. Ha jól tudom, azóta leváltották a vezérigazgatót, de én úgy gondolom, hogy igenis járna egy bocsánatkérés. Igenis vállalja a felelősséget az is, aki asszisztált ehhez az egészhez. Én nem tudom, hogy tudatosan, szándékosan asszisztáltak-e ehhez, de mégis nehezen tudom elképzelni, hogy nem tudták, hogy voltak vele problémák.

Nem mondom azt, hogy nem volt következmény, mert az orvos felmondott. A vezérigazgató levelével együtt jött egy olyan információ, hogy az orvos az „Orvosi Ügyelet munkájában nem kíván részt venni” – a „nem kíván részt venni” is megalázó rám nézve. Az orvos mondott föl vagy elbocsátották? Az utóbbi lenne a korrekt, egy bocsánatkéréssel a „panaszos” felé (ahogy engem a levélben hívtak).

Úgy gondolom, hogy tartoztak nekem annyival, hogy nem egy lekezelő, megalázó levelet írnak és komolyan vesznek. Ők viszont nemhogy nem vették komolyan a panaszomat, hanem lenéző stílusban diszkreditálták az egészet. Nem tudom, hogy milyen motivációja volt a vezérigazgatónak arra, hogy védje ezt az orvost, talán inkább a saját intézményét akarta védeni, hogy „nem mártjuk be az emberünket”, csak elküldjük, hátha nem lesz ebből nagy ügy. De én szerettem volna, ha valaki felvállalja a felelősséget. Eldöntöttem, hogy megyek tovább.

Milyen tapasztalatokat szerzett?

A Nemzeti Védelmi Szolgálatnál (a Nemzeti Védelmi Szolgálat fő profilja a korrupció üldözése, de foglalkozik többek közt az egészségügyi dolgozókat érintő általánosabb bűnmegelőzéssel, bűnfelderítéssel is – a szerk.) maximálisan támogatóak, nagyon kedvesek voltak. Fiatal nőkkel beszéltem. A támogatás nem azért kell, mert bizonytalan lennék, hanem egyrészt mert ez egy kínos, tabuként kezelt téma, másrészt mert nehéz előre jutni a bizonyíthatóság miatt.

De hangsúlyozom, hogy ha valakihez úgy nyúlnak, ahogy nem szabad, ő azt tudja, ha férfi, ha nő, ha gyerek. Azt nem lehet félreismerni. Ilyen nem létezik. Vagy az, vagy nem az. Ha nem az, az ember nem találja ki.

Azzal nem lehet leplezni, letakarni a dolgot, hogy „de ő orvos”. A vezérigazgató levelének nyelvezetéből nekem az jött le, hogy mégis mit akarok, ha orvoshoz megyek: az orvosnak muszáj hozzám érnie, ha gyógyítani akar. Hülyének nézik az embert, és ezt kikérem magamnak. A felsőoktatásban dolgozom, tanítok, kutatok, magam is kiszolgáltatott csoportokkal foglalkozok, nem vagyok hülye. A lábaim zsibbadtak, emiatt mentem oda. Nem kell rátenyerelni a mellemre. De egy csomó minden volt, listát lehetne írni arról, hogy mi minden nem volt helyénvaló.

Vagyok olyan szerencsés helyzetben, hogy egyrészt tudom, mit csinálok, másrészt meg van egy baráti köröm, akik támogatnak. De ha hússzor megkérdezik az embert, hogy „biztos vagy benne?”, akkor önbeteljesítő jóslatként lehet, hogy valaki el is gondolkodik azon, hogy „lehet, hogy tényleg nem az volt, amire gondolok”. És ez nagyon rossz így.

És hányszor kellett elmondania, ami történt?

A betegjogi képviselőnek egyszer, a szolgálatnál egyszer és a rendőrségen egyszer. Olyan nem volt, hogy például a rendőrségen belül többször is el kelljen mondani. Mondták is, hogy ezt próbálják elkerülni.

De az is érdekes, hogy én is szeretném megkérdezni, hogy mi történt, hogyan történhetett meg mindez?! Nekem nem tűnik lehetségesnek, hogy alkalmaznak egy olyan embert orvosnak, aki ellen folyamatban van egy eljárás ilyen súlyos dologban. Nyilván ha nekem szólnak, hogy ez ellen az ember ellen van valami folyamatban, akkor én nem megyek el oda. Ez a rendszer engem olyan helyzetbe hozott, hogy a tudtom nélkül voltam egy olyan embernél, akinek addigra már börtönben, de legalábbis nem egy orvosi ügyeleten lett volna a helye.

Olyan, mintha a folyamatnak csak a két vége lenne. Egy: a páciens bemegy, szexuálisan molesztálják. Kettő: itt van ez a „bevándorló”, aki molesztált, és most megkapja a büntetését. Őszintén kíváncsi lennék, hogy ha nem jemeni bevándorlóról lett volna szó, akkor is lehozták volna-e a hírt az újságok. És a kettő között semmi nincs. Miért? Ebben a folyamatban voltak más emberek, akik részesei voltak, hogy ez megtörténhessen. Ha a munkáltatója tudta, hogy milyen ügyei vannak, ez nagyon súlyos őrá, a munkáltatóra nézve. És ezt nem szabad félvállról venni. Örülnék annak, ha a felelősségtudat kicsit erősödne a folyamat közbenső részében. Egyébként lehet az is, hogy vállalták a felelősséget, csak mi nem tudunk róla, mert az újságok nem írták meg, felém se kommunikálták. Megjegyzem, hogy az orvosokkal egyébként nagyon sok jó tapasztalatom van. Általánosítani nem szeretnék sem az egészségügyi rendszerről, sem másról.

Említette, hogy a védelmi szolgálatnál milyen támogatóak voltak. Mit jelent a gyakorlatban a támogatás egy ilyen helyzetben?

Amikor kihallgatnak, akkor legyen egy intim szféra, és ne üljön ott egy harmadik ember, mint ahogy például a rendőrségen volt. Ezzel is támogatnák az embert, hogy nyíltabban tudjon beszélni. Emellett van az informális támogatás. A szakszolgálatnál nekem kimondottan jól esett, hogy hozzám szóltak, rám néztek, jelezték, hogy ők ezt értik, nekik is van az ismeretségi körükben olyan, akivel hasonló történt. Itt már az empátiát is érzem, hogy értik, mi ennek a helyzetnek a súlya, mik ennek a személyes vonzatai. A rendszer is tud támogató lenni, ha vannak konkrét utak, módok az ilyen problémák kezelésére. Például a rendőrségen azt éreztem, hogy ez az ügy kicsit kiesett azokból a témakörökből, amikkel ők foglalkoznak. Az volt az érzésem, hogy nem nagyon tudták hova tenni.

Ha lesz olyan az eljárás során, hogy megkérik arra, vegyen részt szembesítésen, tehát legyen egy légtérben ezzel az emberrel, találkozzon vele, azt végig tudná csinálni? Hajlandó lenne rá?

Maximálisan. Szeretném hallani azt a logikát, hogy hogy lehetne két igazság egy ilyen ügyben. Én tudom, hogy az én oldalamon van az igazság és igazságból csak egy van.

Nem lenne kellemes persze, azzal is tisztában vagyok. Nem jók ezek az emlékek, de mióta ez velem megtörtént, engem azóta tényleg nagyon motivál, hogy valami változzon. Nem énmiattam, nem őmiatta, hanem azért, mert ilyenek megtörténnek. Féltem a gyerekeimet ebben a világban. Legyen egy minimális etika, ami mindenki számára érvényes!

Én nem szeretnék szorongani, ha elmegyek egy orvoshoz. Nemrég elmentem a harmadik oltásomra, és amikor kisétált a nővér, akkor egy pillanatra azt éreztem, hogy úristen, mi lesz most?! Valószínűleg azért éreztem ezt, mert pont olyan alkatú volt az oltó orvos is, mint aki molesztált. Akkor összehúztam magam, de aztán rájöttem, hogy nem élhetek ennek az árnyékában.

Miért nem névvel adta ezt az interjút?

Külön ki akartam térni arra, hogy miért nem vállalom a nevemet. Azért nem, mert nem gondolom, hogy ez az ügy nevekről szól. Ez az ügy arról szól, hogy van egy olyan rendszer, amelyben a szexuálisan molesztált nőknek sok esetben nem jár az igazságszolgáltatás, egy olyan rendszer, amely képes az áldozathibáztatásra, és egy olyan rendszer, ahol nem mindenki vállalja a tetteiért a felelősséget. És ez rendszerszintű probléma, én pedig csak egy vagyok a sok közül. Azért szerettem volna erről beszélni, azért is kerestem meg a Telexet, hogy bátorítsam a nőket, akik ilyen helyzetben találják magukat, hogy ne féljenek szólni, hogy keressék azokat a csatornákat, ahol ha szexuális molesztálás áldozatai lettek, tudjanak erről beszélni, és követeljék az elkövető felelősségre vonását. Szeretnék látni rendszerszintű változásokat is, ahol az ilyen kényes ügyeket nem tabutémaként kezelik, hanem bátran vállalják és igazságot szolgáltatnak. Ahol a munkáltató semmi okból nem tűri meg, sőt, nem is alkalmaz olyan embert, aki másban kárt tud tenni – lelkileg, fizikailag, pszichésen. Ha pedig megteszik, vállalják a következményeket, és ami még fontosabb: változtassanak! Mindannyiunk érdeke ez, nem az enyém, ezért se kell ide a nevem, mert senki sem akarná, hogy az ő testvérével, ismerősével, lányával ez megtörténjen.

Miért praktizálhatott egyáltalán a betegei molesztálásával gyanúsított orvos? Ebben az összeállításukban olvashat a vonatkozó jogszabályokról, az ügyben nyilatkozott a Telexnek a Fővárosi Főügyészség és a Magyar Orvosi Kamara. Az orvos korábbi munkáltatója nem válaszolt kérdéseinkre.