Lady Dömper: Az ember nem arra büszke, hogy meleg, hanem arra, hogy ki mer állni

Egy héttel azután, hogy Nagy Feró személyében olyan vendége volt Veiszer Alindának, aki lapos homofób közhelyeket és áldozathibáztatást sem nélkülöző kampánybeszédet tartott a szexuális másságról – igaz, miután gondolkodás nélkül felsorolta a kormánypropaganda tételmondatait, néhány kérdéssel szembesülve elismerte, hogy a megtámadott melegek mellett ki kellene állni –, Alinda ezúttal olyan vendéget hívott a műsorába, aki a problémát egy másik szemszögből látja.

A vendége ezúttal Lady Dömper volt, civil nevén Petróczi Zoltán, aki harminc éve, nagyjából a rendszerváltás óta dolgozik az éjszakában mint transzvesztita-humorista előadóként (a valamivel több mint egyórás adás ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében). A meghívás egyébként is sejthető okát Alinda már az első kérdésnél egyértelművé tette: „tekintettel arra a klímára, ami körülvesz bennünket”, és tekintettel arra, hogy a vendége a nyolcvanas évektől nagyon sokat látott abból, hogyan alakult a melegek megítélése Magyarországon, hívta meg a stúdiójába Lady Dömpert.

Találkozzanak-e a gyerekek a szexuális másság létével, és mikor? Mit is jelent a Pride, és miért megosztó még a melegek körében is? Túlzás volt egy Pride-on papnak öltözni és Bibliával felvonulni, egyáltalán, van-e, amivel nem lehet viccelni? A néha meglepő, néha magától értetődő kérdésekre nem egyszer meglepő válaszokat adott a vendége.

A kezdés apropóját az a hír adta, hogy egy radikális politikus bejelentette, feljelenti azokat, akik kivitték a gyerekeiket a pécsi Pride-ra.

– Azt nem értem, hogy ha az a központi propaganda, hogy bízzuk a családra a gyerek szexuális nevelését, és a családi kiviszi a gyereket a Pride-ra, akkor miért kell ezért feljelenteni? Mert nálam nem válik annyira ketté a központi propaganda és az a szélsőjobbos szervezet, az egyik barna, a másik kicsit világosabb barna, narancsos barna.

A mit lásson a gyerek és miről tudjon a gyerek kérdése később többször is előjön az interjúban, részben annak apropóján is, hogy maga Petróczi is viszonylag későn, huszonéves korában találta meg saját nemi identitását, és előtte heteroszexuális kapcsolatban is élt. „Akkor azzal a baj, ha a fiatalok később szereznek erről tudomást?” – teszi fel a kérdést Alinda.

Azt tartja bosszantónak, hogy nem lehet erről hiteles információt szerezni, feleli erre Lady Dömper. „Olyan, mint a pornófogyasztás tinédzserkorban: ha azt gondolják, hogy az a valóság, az egy borzasztó nagy hiba.” De iszonyú fontos, mondja az interjú egy későbbi részében, hogy ha valaki már fiatalkorában felismeri önmaga másságát, akkor tudja azt, hogy nincs egyedül, „hogy az nem valami egészen elképesztő dolog, hogy valakinek más a szexuális identitása”.

De miért kell ezt látnia a gyereknek, idézi fel újra a melegfelvonulásokat kritizálók egyik kifogását Alinda.

– Az magában egy agyrém, hogy miért viszik oda? Az egy lezárt terület. Miért nem viszik a Margitszigetre hintázni, fel a Várba fagylaltot enni? Annyi helyre elviheted a gyerekedet egy évben arra a két órára. Tényleg elviszed a gyerekedet az Andrássy útra, hogy aztán pufogjál, hogy ezek meg mik? Ezt önmagában nem értem. Én nem járok a Mi Hazánk egyesület vagy mi az, annak a gyűléseire. Miért? Mert a hátamon föláll tőlük a szőr. Ha valakinek a buziktól feláll a szőr a hátán, akkor elmegy, és megnézi őket az Andrássy úton? Hát ezt nem értem.

Természetesen előjön az óvodai, kisiskolai melegpropaganda kérdése is.

– Tudsz-e olyan transzvesztitáról, vagy egyáltalán melegről, aki bement óvodába előadást tartani?
– Nem, dehogy.
– Hívtak téged valaha óvodába vagy iskolába?

– Nem, nem. Olyan ordító butaság ez, amiket hallok és olvasok. (...) Soha nem hívtak ilyen helyekre, és ha hívnának, és el is mennék, óvodába nyilván nem, talán középiskolába, akkor is civil ruhában mennék. Azzal bizonyos szinten egyetértek, hogy ott is kell húzni egy korhatárt, csak ugye ők a gyerek szóval operálnak.

De én nem gondolom, hogy ma egy elsős gimnazista a szó hagyományos értelmében gyerek. Jogilag 18 éves koráig gyerek. De az hogy van, jó napot kívánok, hogy 15 évesen szülhetek, de nem tudhatok arról, hogy vannak leszbikusok? Mindenki ugrik a gyerek szóra, iszonyú hívószó, mert senki nem akarja, hogy bántsák a gyerekeket, de itt van benne az aljasság is. (…)
– Szerinted hol ér össze a pedofília és a homoszexualitás?
– Szerintem sehol. Mélyen felháborodok ezen, amikor ezt hallom. Sehol nem ér össze. Ha csak azt nézed, a homoszexuális férfiakra azt mondod, hogy homoszexuális, a leszbikus nőkre azt, hogy leszbikus. De a pedofíliának nincs neme. Tökmindegy, hogy kit bántasz, egy kisfiút vagy egy kislányt. Addig pedofil egy pedofil, amíg egy olyan gyereket bánt, akinek nincs szexuális identitása. Én még a nácikkal is egyetértek, hogy kasztrálják őket, maximálisan. De egy homoszexuális férfi egyáltalán nem vágyik olyanra, ami egy 9 éves kisfiúnak van. (...) Az a baj, hogy ez nem is tévedés, hanem tökéletesen tudatos összemosása a dolgoknak, és egyfajta parasztvakítás.

A Pride egyébként a melegek között is megosztó, ismeri el a beszélgetés egy másik részében, „megosztó, hogy menjünk, ne menjünk, megmutassuk, ne mutassuk”. Szerinte ennek főleg az az oka, hogy „sokan nem is értik a lényegét ennek a dolognak”. Ott megy félre a dolog, hogy úgy fordítják le a szót, hogy meleg büszkeség. Pedig „az ember nem arra büszke, hogy meleg – ennyi erővel arra is büszke lehetnél, hogy kék az ég vagy zöld a fű, a melegség pont ennyire természetes –, hanem arra büszke, hogy ki mer állni. Ezt sokan nem értik, és nem is akarják megérteni.”

Petróczi a 2007-es Pride-ig maga is aktív közreműködője volt az általa következetesen és tudatosan karneválnak, ünnepélynek hívott felvonulásnak – hogy miért így nevezi, azt meg is magyarázza az egyik válaszában, ahogy azt is, hogy miért fért bele szerinte egy a bibliás, papnak öltözött felvonuló is, miközben ő soha az életben nem ment ki női ruhában a Pride-ra –, de aztán hosszabb ideig nem járt ki, „nekem nem annyira fontos”. „De ha neked nem, nekem miért legyen az?” – kérdez vissza erre Alinda.

– Azt gondolom, a fiataloknak fontos, mert övék az ország, övék a jövő, és harcoljanak magukért. Olyan sok harcolnivaló nem volt az elmúlt tizenvalahány évben: legalizálták az azonos neműek élettársi kapcsolatát, azt mondjuk lehetett sejteni, hogy ez a kormány nem lesz vevő a házasság intézményére, a gyermek-örökbefogadás intézményére. Ami itt hatalmas fordulópont volt, az már a tavaly tavaszi törvény, a transzszexuálisok kirekesztése...
– Ami egy salátatörvénybe került bele...

– Egészen elképesztően és aljas módon, akkor, amikor az egész ország bénultan ült otthon és sok mindennel volt elfoglalva, de nem azzal a maroknyi transzszexuálissal. Ott kezdődött ez a történet, aztán most tavasszal megint, az új hullámmal együtt jött az új törvényhozási őrület.

– Népszavazni el fogsz menni, ha lesz népszavazás erről a homofób törvényről?
– Dehogy megyek.
– Miért?
– Nem. Mert a butaságról nem szavazok. Nem legalizálom még egy nemmel sem ezt a mérhetetlen...
– És ha együtt lesz az országgyűlési választásokkal?
– Akkor oda fogok valami csúnyát firkálni, hogy az OVB kidobja... Igen, az országgyűlési választásokra nyilván el fogok menni, de akkor olyat rajzolok, ami csúnya lesz.

Arról is beszél, hogy olyan melegellenes hangulatot, mint most van, nem élt át az elmúlt harminc évben, és noha már a legelső Pride-on is voltak ellentüntetők, demonstrálók, „ez 2007-ben radikalizálódott, amikor azok a csoportok, akik 2006-ban összebarátkoztak a Kossuth téren, nagyon szervezett, nagyon radikális formában támadták meg az egyébként mindig békés és mindig jó hangulatú Pride-ot.”

Az interjúban szó van emellett arról, hogy miért engedték meg Csehák Judit minisztersége idején, 1989-ben az első legális egyesület, majd melegklub megnyitását, és ennek mi köze volt az AIDS terjedéséhez, arról, nem érezte-e valaha is, hogy listázták, megfigyelték, be akarták-e szervezni, hogy a rendszerváltás idején érdekelték-e az embereket a melegek. De mesélt arról, milyen volt az egész szcénát kitalálni, hogyan jött a Lady Dömper név és karakter, hogy még ma is fura női ruhában látnia magát, arról is, hogy a nyolcvanas években a legmagasabb körökben már léptek fel profi transzvesztiták, valamint arról, hogy milyen emlékei voltak Terry Blackről.