Nagy Feró: A melegprobléma elenyésző, a mi falunkban például egy sincs

Megmaradhatott volna ebből a beszélgetésből a nézőnek elsősorban az, hogy Nagy Feró, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar rock/punkzenésze, a nemzet csótánya mennyire vágyik arra, hogy szeressék. Beszélt erről az interjúban többször is, arról, hogy mennyire vágyott már a nyolcvanas években is arra, hogy „szeressenek az emberek”, hogy milyen jólesik neki a népszerűség, az, ha odamennek hozzá, vagy akár csak integetnek neki, és az is, hogy hogyan függ össze a szeretetvágyával az, amire eddig költött a Kossuth-díjából.

Megmaradhatott volna ebből a beszélgetésből a nézőnek akár az is, hogy hogyan került munkakapcsolatba Nagy Feró, a hetvenes-nyolcvanas évek magyar punkzenésze, a nemzet csótánya a rendszerváltás körüli években a hazai színházi és filmes világgal, Jancsó Miklóssal, Hernádi Gyulával, Bacsó Péterrel, Szabó Istvánnal, és ennek kapcsán milyen eszméletlenül szoros viszonya lett Shakespeare-rel és a Hamlettel, vagy hogy milyennek látta 1982-ben a Csirkefejeket a Katonában Gobbi Hildával.

Megmaradhatott volna akár az is, hogy mit gondol erdélyi család már anyaországban született sarjaként, ahogy ő mondta magáról, „nejlonszékelyként” a határon túli magyarságról, a kettős állampolgárságról szóló népszavazásról. Vagy az, hogy hogyan szenvedte meg, a rendőri verések miatt szó szerint a Kádár-rendszert, hogy mit gondol a mostani Kossuth-díja miatti kritikákról („nem nagyképűsködni akarok, de nem vagyunk egy súlycsoportban, olyan beszól nekem, és azért nem mondom a nevét, hogy nehogy azt higgyük, hogy ő valaki, egy senki, tehetségtelen, aki eddig nem vitte az életben semmire”), hogy miben látta a rendszerváltás csődjét, miért olvassa a független és ellenzéki sajtót.

De Veiszer Alinda legújabb műsorában egy olyan interjú készült Nagy Feróval – a teljes, valamivel több mint egyórás adás ezen a linken nézhető meg jelképes támogatásért cserében –, amikben ezeket a fenti, önmagukban érdekes beszélgetésfonalakat elnyomta egyetlen ez. Az, amelyben az Orbán-rendszerrel nyíltan és vállaltan szimpatizáló Feró („én ennek a rendszernek a híve vagyok, úgy látom, hogy Orbán Viktor jót cselekszik, minden mozdulatában az én meg a mi érdekeinket képviseli”) előbb hosszasan és személyes szálakkal kiegészítve kritikátlanul felmondja a kormányzati propaganda melegellenes szlogenjeit, a homofóbiát helyenként áldozathibáztatással kiegészítve, majd ezekből végül legalább részben kihátrál.

Az egész kiindulópontja az, amikor Veiszer Alinda azt veti fel, hogy az addig érthető, hogy ez a rendszer neki, Ferónak és a családjának jó. De „az is nagyon fontos, hogy aki engem megsimogat, az másokhoz hogyan viszonyul”, teszi hozzá. Itt előbb egy kutyás hasonlat és egy egyértelmű tételmondat hangzik el menekültügyben: „ne a mi falunkban legyen mecset; nem akarom, hogy azok az emberek ne legyenek, csak ne nálunk legyenek” – teszi egyértelművé Nagy Feró, hogy egy korábbi kutyás hasonlatban mit ért a „mérges kutyákon”, akiket „kerítés mögé kell zárni”, megjegyezve, hogy ma már egész Európa kerítést épít.

Ezután veti fel Alinda, hogy amikor viszont a transzvesztitákat vagy meleget veszi célkeresztbe, akkor „a szomszédaidról beszélsz, azokról beszélsz, akik itt élnek, egyszerűen csak más nemi identitásúak”, és hogy „te ezzel egyetértesz, ami az elmúlt hetekben történik Magyarországon a saját állampolgárainkkal szemben?” A beszélgetést a hitelesség érdekében itt muszáj hosszabban idézni:

– Nem akarok visszakérdezni, mert...
– De nyugodtan, kérlek, hogy kérdezz.
– Mennyien vannak ők?
– A transzvesztiták? Vagy a melegek?
– Igen. Nem tudjuk. Kéne egy kimutatás...
– Vannak erre kimutatások, jó pár százaléknyian. Mondjuk tíz biztosan.
– Nem hiszem el. A mi falunkban nincs egy se. Nyolcezren lakunk…
– Tudod, hogy az nem egy objektív mérőszám, hogy a mi falunkban nincs.
– Ez egy elenyésző probléma. Komolyan. Nem olyan nagy probléma ez. És ha ő nem megy ki az utcára, és nem követeli, hogy tessék engem becsülni, de mire? Azért, mert transzvesztita vagy? Ne hülyéskedjünk már! Most fiú vagy lány?
– És ha csak annyit mond, hogy kérlek, ne ítélkezz azért, mert más vagyok?
– De hát nem ítélkeztünk. Ők nem tudják, hogy fiúk vagy lányok.
– Ők tudják, hogy micsodák, csak nem a bináris kódrendszerben gondolkodnak.
– Hát akkor figyelj ide: én se fogok kimenni az utcára egy hatalmas Renault-táblával, hogy én ezt szeretem... Érted, hogy mire gondolok – mutat az ujjaival egy rombuszt a női nemi szerv egységes nemzetközi jeleként, majd folytatja a gondolatmenetet. – Vannak nekem hibáim, amikre nem vagyok büszke.
– De ez hiba? Hiba, hogy ha valaki meleg?
– Nem, nem.
– De most ezt mondtad, hogy te nem mész ki az utcára a hibáiddal.
– Nem, nem hiba. De amikor odamegy, és azt mondja, hogy becsülj meg, mert én meleg vagyok, azt mondom, hogy észre sem vettem, hogy te meleg vagy.
(...)
– Téged az zavar, hogy emberek kimennek az utcára, és azt mondják, hogy becsüljetek meg minket is annyira, mint magatok.
– Nem. Az zavar, hogy bemennek az óvodába. És az én gyönyörűséges három és féléves lányunokámhoz, aki minden ízében csaj, nem kéne bemenni az óvodába, és tanítani neki, hogy te nem biztos, hogy kislány vagy.
– És ilyen történt az óvodájában?
– Még nem. De nyomulnak egyfolytában.
– Tudsz olyan óvodát, ahol ilyen történt?
– Itt, Magyarországon még nem.
– Tehát olyasmi ellen küzdünk, ami nincs.
– Várj, várj, várj, várj. Ami bármikor lehet!
– Hát akkor tulajdonképpen az ónos kéneső ellen is tüntethetnénk, mert bármikor lehet.
– Nem. Nem. Ez egy komoly veszély.
– Tényleg így éled meg?
– Igen. Hát amikor látom, hogy Nyugaton... Hát minket most azért ítélnek el, Magyarországot, mert mi homofóbok vagyunk, fasiszták, meg mindenféle marhaság, meg mi a transzvesztiták ellen vagyunk... Hát nem vagyok ellene, de hát ők hozták fel ezt a dolgot.

A beszélgetés ezután a melegek elleni, elmúlt hetekben megsokasodott erőszak felé fordul. „Agresszió, lökdösődés, egy konténeren láttam azt a feliratot, hogy haljanak meg a buzik. megvernek két orvost Pécsen, mert melegek...” – sorolja Alinda a példákat. Amiből ez a folytatás bontakozik ki:

– Ebben igazad van, és én is elítélem, mindenféle erőszakot elítélek. De ezt tulajdonképpen ők provokálták ki – mondja erre Nagy Feró.

– Kik?
– Hát a Pride például. Ha belenézel, hogy...
– Te hányszor voltál?
– Én egyszer elmentem, motoros sisakban.
– Hogy ne tudják, hogy ott vagy?
– Persze, hát persze. Mert nem akarom, hogy tudják, hogy én erre tényleg kíváncsi vagyok, hogy mi ez. Amikor azt látom, hogy ott megy egy teherautó, és két férfi éppen csak nem szeretkezik...
– Ez hányban volt?
– Négy éve vagy mikor volt...
– 2006 óta járok Pride-ra, és nincsenek kamionok.
– Akkor nem tudom, mikor... Előtte lehetett.
– Tizenévvel ezelőtti történetről beszélünk. Azóta nagyon sok minden változott.
– De látod, ezért nem kell ilyen hibát elkövetni, mert bennem még mindig bennem van!

Az idén Kossuth-díjjal kitüntetett Nagy Feró ezután visszatér arra, hogy a gyereknek ne sugallják azt, hogy ő más is lehet, „várják meg ezzel a 18 évet”, elhangzik a szájából a legősibb kocsmai közhely is: „a melegekkel semmi baj nincs, csak ne az utcán… én se megyek az utcán, és nyalifalizok”, majd visszatér két korábbi kijelentéséhez. Az egyik, hogy amit a melege csinálnak, az nem más, mint egyfajta provokáció, mert „olyan nemzetben élnek, ahol a többség nem meleg”, a másik „a nagy számok törvénye”, miszerint „nézzünk körül a közvetlen környezetünkben: nincs itt meleg, akkor nem olyan sok van”.

– Diszlexiás van a faluban? Autista? – kérdez vissza erre Alinda.
– Autistát tudok, igen.
– Attól, hogy nincs a faluban, még tudod, hogy vannak diszlexiások.
– Ilyenkor azért menjünk a nagy számok törvényéből. Ha nálunk a 8500 emberből mondjuk kettő van meleg, akit nem tudunk, az ne hívja fel a figyelmét azoknak a bunkóknak, akik meg is verik.
– És mi lenne, ha azokat a bunkókat ítélnénk el?
– De hát... Igen. Igazad van, igazad van. Nekünk kéne kiállni mellettük egy kicsit, igen.

Innen kanyarodik el a műsorvezető oda, hogy punkzenészként Nagy Ferót a Kádár-korszakban hányszor és hogyan bántották, verték meg, támadták, és derül ki, hogy egy rendőri elhurcolásakor, amikor megverték, hogyan érezte szó szerint életveszélyben magát.

Sok mindent persze ez sem változtat meg. Amikor később azt kérdezi tőle Alinda, hogy mire gondol, amikor azt emlegeti, hogy ő ősliberális, azzal kezdi ugyan, hogy „engem nem zavar, ha valaki mást gondol, mint én, nem baj, ha máshogy akar élni, nem érdekel, ha transzvesztita”, de utána azzal folytatja, „de akkor engem ne provokáljon… van egy határ, van egy szabály, amit közmegegyezésnek hívunk”. Mindenki élje meg a saját életét, és ha ez másokat zavar, „akkor a közmegegyezés sújt le rá”, nem az állam, mert ez nem az állam dolga.

Arról is beszél még, hogy szerinte a mostani rendszer túl liberális, azoknak a művészeknek pedig, akik arra panaszkodnak, hogy a mostani rendszer, akárcsak a nyolcvanas évekbeli, ellehetetleníti – vagy, mint Szász Jánost, Herendi Gábort, külföldre űzi – azokat, akiket nem tűr vagy támogat, azt üzeni:

„Nagyon sok tehetség kell, és az igazi tehetség mindig feljön a víz tetejére. Harcolni kell tudni, de tudni kell alkalmazkodni is a realitásokhoz… És ez a világ a realitás itt körülöttünk”.