A háborúhoz már hozzászoktak, de ez most még őket is traumatizálta

Legfontosabb

2021. szeptember 2. – 18:31

frissítve

A háborúhoz már hozzászoktak, de ez most még őket is traumatizálta
Fotó: Bődey János / Telex
Sudár Ágnes
Sudár Ágnes
Győri tudósító

Másolás

Vágólapra másolva

Még egy nap karantén vár a vámosszabadi befogadóállomásra szállított afgán menekültekre – ez akkor derült ki, amikor a két éve nem látott feleségéért megérkezett Ausztriából Ases Bashiri. A fiatal nő egyelőre nem jöhetett ki a táborból, így nem is tarthatott férjével Ausztriába. Talán pénteken. Bent mindenki a papírjaira vár, amikor a jövőről beszélnek Amerikát, Kanadát, Európát említik. Magyarországot nem.

Szerdán három busszal érkeztek meg az Afganisztánból kimenekített családok a Győr melletti befogadóállomásra, Vámosszabadiba. Az egyiken ült Yousufi Qais családja. A fiatal afgán férfi 2012-ben került Magyarországra, tanulmányi ösztöndíjas volt, mára tökéletesen beszéli a magyar nyelvet, két diplomája van, nemzetközi biztonság- és védelempolitikai szakértő. Szerdán Győrbe vonatozott, majd onnan kerékpárral Vámosszabadiig tekert, hogy ott legyen, amikor a családja megérkezik a menekülttáborba.

Qais korábban 89 oldalas tanulmányt írt hazája biztonsági helyzetéről, 2000-től 2020-ig kutatta és követte az otthoni fejleményeket. Pontosan az következett be, amit akkor még hideg fejjel, szakértőként megjósolt: a tálibok átveszik majd a hatalmat, az Iszlám Állam pedig gyilkolni fog.

A város, ahol a Yousufi család eddig élt, három nap alatt esett el; augusztus 10-én lett a táliboké. (Ott állomásozott a magyar katonai alakulat is.) „A házunk háromszáz méterre volt a frontvonaltól, olyan hangosak és erősek voltak a robbantások, hogy minden ablakunk betört. Apa a fronton harcolt az afgán kormány oldalán, a nők otthonról pánikszerűen menekültek el.” Csak az okmányaikat tudták magukkal vinni.

Fotó: Bődey János / Telex
Fotó: Bődey János / Telex

A szerencséseknek van vízumuk

A táborlakók ugyanerről mesélnek. A legtöbbnek egyetlen okmánya volt, azzal menekült el. Van, akinél ugyan van afgán valuta, de azzal semmire nem mennek, a telefon- és a wifikapcsolat most aranyat ér, SIM-kártyájuk viszont nincs. Egyetlen váltás ruhájuk volt, mondják, most kaptak pólót, nadrágot, amit viselnek. A legfontosabb számukra az, hogy mikor jutnak olyan papírokhoz, amelyekkel szabadon mozoghatnak. Ideiglenes tartózkodási engedélyük van, az augusztus 31-től november 30-ig érvényes. Amikor a jövőjükről beszélnek, Amerikával és a Kanadával kezdik, Németország és Svédország is szóba jön, Magyarország nem. Vízum kell a tengerentúlra, enélkül egyelőre álom az új élet. Csupa férfi, aki mindezt elmondja, a koruk vegyes, a húsz-, harmincévesek mellett őszülő halántékot is látni. Szinte mindenki a családjával menekült el Afganisztánból, sokan voltak az amerikaiknál vagy nemzetközi katonai egységnél kisegítők; nem volt kérdés a tálibok bosszúja.

Öt gyermekkel

Az Egyesült Államokba készül Ahmed Miweas is, aki tizenöt évesen már dolgozott, harmincöt éves kora ellenére a legnagyobb gyermeke már felnőtt korú, a legkisebb három és fél, bújik az apjához, aki hosszan fejti ki véleményét a politikáról, amely hazája vesztét okozta. Az amerikaiaknak dolgozott, „nem volt végzettségem, mert nem tanulhattam, viszont mindenhol helyt álltam, s haladtam előre”; de kritikusan látja az Egyesült Államok szerepét, meg mindenkiét, akik a saját érdekeik mentén szálltak be a háborúra. „A mi országunkban minden van; a víz, a gáz, a természeti kincsek óriási értéket jelentenek, az a gazdag, aki ezt birtokolja.”

Angoltudása és naprakész információi miatt láthatóan hallgatnak rá a többiek, ő az, aki az álomvilágból kirángatná a többieket: „Hallom, hogy megyünk majd ebbe vagy abba az országba, de nekünk kell megdolgoznunk mindenért. Én, ahogy eddig, úgy ezután is el fogom tartani a feleségemet és az öt gyermekemet. Hogy mit fogok Amerikában csinálni, nem tudom. Dolgozni, azt igen.”

Ahmed Miweas – Fotó: Bődey Jénos / Telex
Ahmed Miweas – Fotó: Bődey Jénos / Telex

Egyelőre nem sok információhoz jutnak a kimenekített afgánok a magyar hatóságoktól, ezt panaszolják is, s az ételt sem szívelik, de azt nem felejtik el soha, hogy az életüket a magyar katonák mentették meg. „Köszönjük meg nekik, s minden kimenekített tegye ezt meg azokkal, akik kihozták őket” – mondja még Ahmed, aki egy pillanatra sem hezitál, amikor azt a kérdést kapja, hogy akár Amerikából is visszatérne-e a hazájába, ha ott egyszer béke vagy olyan kormány lesz, amely őt és a családját nem bántja: „Azonnal. Én szeretem a hazámat.”

Ases és felesége

A táborban tartózkodók és a rokonaik egyesítésére biztosan sor kerül, erre mindjárt alkalom is adódott volna, de a karantén egy nappal kitolta Ases és felesége új életének kezdetét. A férfi nyolc éve él Ausztriában, hazájában újságíró volt, Linzben grafikai munkákat végez. Két éve nem látta a feleségét, csütörtökön érte jött el Vámosszabadiba. A hatóságokkal, a minisztériummal telefonon már elvileg mindent leegyeztetett, a papírok megvoltak, így a csalódottsága érthető volt, amikor kiderült, egyelőre legfeljebb a kapun keresztül foghatja meg felesége kezét. „Miért? Miért? Eddig is karanténban voltak a Covid miatt! A papírok nem számítanak?”

Ases fogja felesége kezét – Fotó: Bődey János / Telex
Ases fogja felesége kezét – Fotó: Bődey János / Telex

A családját egyesítette Qais is, akiről a cikk elején már volt szó. A várost, ahol a családja élt, a tálibok elfoglalták. A férfi húgai észak felé menekültek, az édesanyja és a nővére délre. Az internetes kapcsolat akkor működik, ha a telefonokat fel tudják tölteni. Az ostrom idején azonban a boltok zárva voltak, így nem volt kapcsolat a családtagok között. „Mindenki azt gondolta a másikról, hogy valószínűleg meghalt. Én pedig azt hittem, hogy valamennyiüket elveszítettem” – teszi hozzá Qais.

Szerencsére aztán egy kint élő rokonnal fel tudta venni a kapcsolatot, így a két részre szakadt család végül egymásra talált. „Negyven éve folyamatosan háborúzunk, az én generációm háborúban született, és abban is nőtt fel. Megszoktuk tehát, de mindaz, ami a reptéren történt, traumatizálta őket.” Harmincezer ember zsúfolódott össze, három napot kellett várnia a Yousufi családnak is arra, hogy kimenekítsék őket a repülőtérről. Amikor az amerikaiak figyelmeztető lövéseket adtak le, elszabadult a pokol: mindenki pánikszerűen menekült. Az időseket, a gyerekeket, a nőket is megtaposták, mesélte Qais édesanyja a fiának, a család legkisebb tagja – egy csecsemő – napokig szenvedett a könnygáz miatt.

Az afgán férfi szintén köszönetet mond azoknak a magyar katonáknak, akik „az életüket veszélyeztetve megmentették sok afgán életét”. Ő ugyanannak a generációnak a tagja, mint az ötgyermekes Ahmed, békeidőben még nem éltek. „A családomnak ismét újra kell kezdenie az életét. Nem először tesszük, a kilencvenes években három évig Pakisztánban, egy sátorban éltünk. Mindenünket lebombázták a tálibok apa hivatása miatt; 2016-ban Afganisztánon belül menekültünk. Eddig mindig visszatértek Afganisztánba a szüleim. Most azt gondolom, lehet, Magyarország lesz az új hazájuk.”

A Telex fontosnak tartja, hogy az egész ország területéről szállíthasson az olvasóinak sztorikat, ezért közlünk gyakran vidéki riportokat. Mivel minden térséget nem tudunk lefedni budapesti szerkesztőségünkkel, keressük az együttműködést vidéki újságírókkal, és fokozatosan országos tudósítói hálózatot szeretnénk kiépíteni. Ez a cikk is egy ilyen együttműködés keretein belül készült.

Kedvenceink
Partnereinktől
Kövess minket Facebookon is!