Önvédelemmel, kiesett idővel védekezik a meggyilkolt Szilágyi István fia

Egy áram nélküli, sötét éjszaka, álmatlan, sokkos állapot, fehér villanás és egy bujkáló ismeretlen – ezekből az elemekből épült fel a meggyilkolt idős színművész, Szilágyi István fiának a védekezése hétfőn, amikor elkezdődött a büntetőpere a Budai Központi Kerületi Bíróságon.

A Lópici Gáspár alakításáról is ismert színész 82 éves volt, amikor 2020. május 3-án meggyilkolták a saját otthonában Budapest XVII. kerületében. A rendőrség még aznap őrizetbe vette 50 éves fiát, Sz. Pétert, aki a szüleivel élt, és a

vádirat szerint korábban is többször bántalmazta az édesapját, de – mivel a szülei nem akarták, hogy megbüntessék őt – ezek miatt, egyetlen esetet kivéve nem indult ellene büntetőeljárás.

Az az egy eset 2017 júniusában történt, akkor eltörte az édesapja bordáját. Emiatt súlyos testi sértés vádjával bíróság elé kellett állnia, néhány hónapot előzetes letartóztatásban is töltött, de végül felfüggesztett szabadságvesztés lett az ügy vége.

Az ügyészség most életfogytiglant kér rá. Amivel vádolják, az emberölés kétszeresen is súlyosabban minősülő esete: különös kegyetlenséggel, a bűncselekmény elhárítására idős koránál fogva korlátozottan képes személy sérelmére elkövetett emberölés a vád.

A vádirat szerint a következő történt: az alkoholista, gyógyszereket szedő, különféle pszichiátriai problémák miatt 2016 óta kezelés alatt álló Sz. Péter egy reggel ismeretlen okból rátámadt az édesapjára. Kalapáccsal ütlegelte. Azután sem hagyta abba, hogy az idős ember a földre került. Rúgta, taposta, még holtában is folytatta a bántalmazását. Szilágyi István felesége a közeli kisboltba rohant segítségért. A kiérkező mentők már csak a halál beálltát tudták megállapítani.

Ki akarták volna záratni a nyilvánosságot

Mivel hétfő reggel a vádirat ismertetése után rögtön kiderült, hogy az abban foglaltakat nem ismeri el Sz., és így nem lehet gyorsan lezárni az ügyet, a rövid előkészítő ülés után át is lépett az eljárás a tárgyalási szakaszba.

Sz. Péter kirendelt védője szerette volna, ha a nyilvánosságot kizárják a tárgyalásról „erkölcsi okra” hivatkozva, de indítványát a bíró, Gebe Zoltán elutasította.

Sz.-t a magas biztonsági kockázatú fogvatartottak közé sorolták be, de a tárgyalás idejére a bíró kérésére a kézbilincset levették róla, csak a bokáját hagyták összekötözve. A vádlott nem járult hozzá, hogy felvétel készüljön róla.

Sovány alkatára túl bő pólóban, melegítőnadrágban, maszkban, kesztyűben állt a bíróság előtt, halkan és összeszedetten beszélt, látszott, hogy végiggondolta sokszor a mondandóját. Ugyanazt mondta el, amit annak idején a rendőrségnek. A bírót uramnak szólította, az áldozatra úgy hivatkozott: „édesapám”.

Mielőtt belekezdett volna a vallomásába, a bíró külön figyelmeztette: a kegyeleti jogot nem sértheti meg állításaival.

Ismert volt, hogy a színművész, aki 1998-tól a Győri Nemzeti Színház tagja volt 2016-os nyugdíjazásáig, nagyon nehéz körülmények között élt a családjával. Sz. vallomásából kiderült, hogy nem volt pénzük gyógyszerre, és áram sem volt a házban azokban a napokban, amikor a tragédia megtörtént.

Így nem lehet élni

A vádirat rögzítette, hogy a gyilkosság előtti éjjelen a vádlott, aki amúgy külön házrészben lakott, átment a szüleihez, és az ő ágyukban, melléjük feküdt le aludni. Sz. szerint ennek az volt előzménye, hogy hajnali fél három körül az apja kiabálására („Mi van itt már megint?”) ébredt, majd csörömpölést hallott, és azt gyanítva, hogy valaki idegen jár a házban, átbotorkált a sötétben a szüleihez. Útközben elesett. Azt mondta, nem tudja, hogy csak megbotlott-e, vagy valaki hátulról esetleg megütötte, az esés miatt mindenesetre kába volt, és végül a szülei biztatására ott maradt velük, elaludtak.

Sz. vallomása szerint reggel újra az édesapja ordítására ébredt: „Így nem lehet élni!”, „Ezt nem lehet tovább csinálni!”. Ahogy Sz. folytatta: az idős ember a botjával hadonászott, nem ismerte fel őt sem, „rájött egy hisztériás valami”, az arcába markolt, a szemébe nyúlt, és elkapta a torkát. Sz. egyetlen apró dolgot ismert el az édesapja bántalmazásából. Azt állította, hogy miközben az édesapja fojtogatta, ő hátranyúlva felkapott egy keze ügyébe eső, hideg tárgyat, ami a kalapács lehetett, és vakon védekezve az apja felé dobta, mire hallott egy koppanást, és a nyaka újra szabad volt.

A vádlott verziója a történtekről úgy folytatódik, hogy ezután az ágyon fekvő édesapja fölé hajolt, hogy közelről tanulmányozza az arcán az ütés okozta apró sérülést, mikor is az édesapja újra megragadta a torkát. Sz. azt mondta: a dulakodás közben áramütésszerű érzést élt át, fehér fényt látott, és innentől kiesett neki valamennyi idő. Mikor magához tért, állítása szerint az ágyon fekve látta az édesapját, akinek vérzett az orra, ezért – aggódva, nehogy vér jusson a tüdejébe – lehúzta az őt az ágyról, és félig ülő helyzetbe támasztotta. Aztán váratlanul megjelent a szobában egy Sándor nevű ember, akit az édesanyja segítségül hívott, és arról kezdett beszélni, hogy az édesapja meghalt, amit Sz. nem tudott hova tenni, mert úgy látta, lélegzik. Utána pedig betoppant egy rendőr, Sz. nyugtatót kapott, berakták egy autóba, és innentől egybefolynak az emlékei.

„Mint egy álom, olyan volt” – mondta. Sz. nem tudta konkrétan megmagyarázni, mitől veszítette el az emlékei egy részét, felvetette, hogy a fojtogatástól esetleg, vagy az ütéstől, ha tényleg ütés érte éjjel, de beszélt arról is, hogy altatófüggőként, miután nem tudott gyógyszert venni, akkor már napok óta nem aludt rendesen.

Amikor később a rendőrök elé tették az édesapja sérüléseit ábrázoló fényképeket, Sz. nem ismert rájuk. Azt mondja: ezeket nem ő okozta. Hogy akkor mégis ki, arra a bírónak csak ennyit válaszolt: „Nem tudom, uram, erre nem tudok választ adni.”

Az ügy tárgyalása október 15-én folytatódik. A következő időszakban tanúkat és szakértőket fognak meghallgatni.