Jelezni szerettem volna, hogy ne tessék engem hülyének nézni

Kemény hangú cikkben bírálta Szájer Józsefet, amiért bukás helyett botlásnak nevezte a történteket. Amikor 2017-ben eljött az MTVA-tól, azt nyilatkozta, hogy nem akar politikával foglalkozni. Változott valami azóta?

Politikai ügyekben továbbra sem kívánok megnyilvánulni, csak az a probléma, hogy manapság a politikáról mindenkinek a pártpolitika jut eszébe. Pedig a politizálás a szó eredeti értelmében a közügyekkel való foglalkozást jelenti, ami mindannyiunknak a dolga lenne. Szóval én ma sem pártpolitizálok, egyébként sem tudok egyik oldalra sem állni. Vannak dolgok, amelyekkel egyik vagy másik oldalon értek egyet, de ez nem azon múlik, hogy melyik párt mondja, hanem hogy mi annak a tartalma.

Azért is írok közéleti témákban, mert szerintem a civil társadalomnak valamilyen módon kontrollálnia kellene a hatalmat. Eredendően arról van szó, hogy a társadalom bizonyos tagokat felhatalmaz arra, hogy ők vezessék az országot a legjobb tudásuk szerint. De ez nem azt jelenti, hogy ők a kedvükre élhetnek és visszaélhetnek a hatalmukkal. A civil társadalomnak szüksége lenne egyfajta közös gondolkodásra, ennek egy pici morzsája, ha emberek elmondják a véleményüket.

Miért nem elég, ha Szájer a maga módján elnézést kér, és megy minden tovább?

A Szájer-féle cikk nem arról szólt, hogy ez az ember kicsoda és mit csinált, hanem hogy mindennek fejében még hülyének is néz minket.

Mert azt meri mondani, hogy ez egy botlás volt. Bocsánat, ez nem botlás, hanem bukás volt. És én mint magyar állampolgár, a civil társadalom egy tagja jelezni szerettem volna, hogy ne tessék engem hülyének nézni.

Sok olyan visszajelzés eljutott hozzám, és ön is azt mondja, hogy ez egy kemény cikk volt. Én nem éreztem annak. Valószínűleg csak nem szoktunk hozzá, hogy valaki feltegye a kezét, és azt mondja, hogy szerintem hülyének tetszenek nézni minket.

Azt mondja, hogy a civileknek kellene kontrollálniuk a hatalmat, innentől már csak egy lépés, hogy önből is Soros-bérenc legyen.

A kommentelők között voltam már Soros-bérenc, Orbán-bérenc, Gyurcsány-bérenc, de szélsőjobboldali is, mert számomra árnyalatok vannak, az írásaimmal hol erre, hol arra szeretnék rámutatni. Sok ember annak szellemében minősíti a szövegeimet, hogy ők maguk milyen irányba elfogultak. Ezzel nem szabad túl sokat foglalkozni. Ráadásul az emberek zöme nem a szerző véleményére kíváncsi, hanem a saját véleményéhez akar visszaigazolást kapni. Ha viszont a sajátjától eltérő véleménnyel találkozik, az rögtön veszélyes, mert még a végén rávezeti, hogy talán mást is lehet gondolni egy adott kérdésről.

A nyilvánosság mai szerkezetében ha valaki kritizálja a hatalmat, abból könnyen ellenséget kreálnak. Nem tart ettől?

Szerintem nem jó, ha a félelmeink meggátolják a cselekedeteinket. Ez a „mit fognak hozzászólni mások” attitűd birkanyájjá tesz minket, így nem lehet élni. Egyénként sem élhetek úgy, hogy mindig megfeleljek a családi, munkahelyi, társadalmi elvárásoknak. Ha az ember egész életében csak elvárásoknak felel meg, és majd a végén visszanéz, akkor azt fogja érezni, hogy nem azt az életet élte, amit szeretett volna, nem az lett, aki lehetett volna.

A Szájer-cikk után is megkérdezték tőlem, hogy nem félek-e attól, hogy nem kapok többé felkéréseket. Nem félek. Attól az embertől pedig, akinél egy ilyen cikken múlik, nem is akarok felkérést kapni.

Én úgy akarok élni, hogy majd amikor az életem végén visszatekintek, akkor szembe tudjak nézni a saját lelkiismeretemmel, és azt tudjam mondani, hogy ez rendben volt, mert azt csináltam és mondtam, ami belülről jött.

Kritizálta azt, ahogyan Szájer kommunikálta az ügyet. Lett volna ezzel a történettel dolguk az egyházaknak? Egy olyan politikus bukott le, akinek a politikai közössége erősen propagálja magáról, hogy ők képviselik a keresztény életmódot.

Szerintem az egyházaknak lenne dolguk az ilyen történetekkel, mert nagyon sok embert gyűjtenek össze, és sokak számára mérvadó, hogy hogyan gondolkodik a világról az egyház, milyen hitet ad számukra. A hit segít az életben, de a hit egy napról napra alakuló dolog. Ha valaki a hite által kapcsolódik valamelyik egyházhoz, akkor az egyháznak időnként kézen kell fognia az embereket, és közösen kell gondolkodni arról, ami körülöttünk történik.

Nem feltétlenül a miséken kell ezt megtenni. Jó példa, hogy milyen szinten robbantotta be a közbeszédet, amikor Veres András azt mondta, hogy a lombikbébi bűn. Ha egy püspök megszólal, arra igenis odafigyelnek, de persze nem mindegy, hogy mit mond.

Keresztény közéleti szereplőként mi a véleménye arról, hogy az egyik politikai oldal lényegében kisajátította annak meghatározását, hogy mi az a keresztény életmód, erről pedig nincs is igazán vita a nyilvánosságban?

Igen, a politikusok egy része előszeretettel használja a keresztény jelzőt. De vajon mitől is keresztény valami? Ebben is lenne dolguk az egyházaknak. Mert amikor egy jobboldali portálon olvasok egy cikket arról, hogy mi keresztények és ti liberálisok – biztos, hogy a kettő kizárja egymást? –, és szerepel benne az, hogy a „jó kurva anyátokat”, akkor ott probléma van.

Aki igazán keresztény, és nem csak valami köpönyegként, megkülönböztető jelzésként veszi magára, az nem beszél így, mert ez egészen álságos. És legalább ilyenkor ki kellene állniuk az egyházaknak, és azt mondani, hogy jó napot kívánok, nem ez a kereszténység.

De egyébként nehezen elhatárolható, hogy valami meddig keresztény valójában, és honnantól használják csak politikai eszközként.

Ha nem is lehet éles határvonalat húzni, önnek mennyire szimpatikus, hogy ennyit sulykolják, hogy Magyarország egy keresztény ország?

Nekem nem szimpatikus, mert úgy érzem, hogy használják és nem csak élik. De én mint budapesti értelmiségi, nem számítok. A politikai kommunikáció szempontjából mindegy, hogy mit mondunk Budapesten, nem minket kell elérni. Sok politikus gondolhatja, hogy irkálhat itt a Gundel, de ki fogja ezeket elolvasni. A politikus szavazatot optimalizál, és nekem is ugyanúgy egy szavazatom van, mint bárki másnak. Én gondolok valamit, megosztom, de nem tudom megítélni, hogy ennek milyen hatása van, ám ez már nem is feltétlenül dolgom.

Én abban hiszek, amit Arany János is írt: „Van hallgatód? Nincsen? Te mondd, ahogy Isten adta mondanod”. A magunkfajtának az a dolga, hogy csak mondjuk, ahogy Isten adta, de lefordíthatjuk ezt tehetségre, sorsra is, nem az Istenen van a hangsúly. Mondd úgy, ahogy tudod mondani! Azt, hogy ki hallja meg, és mit hall ki belőle, az már az ő dolga. Engem az érdekel, hogy elmondtam valamit, amit dolgom volt elmondani, és majd meghallják azok, akik ezt meg akarják hallani. De van ebben egy plusz felelősségem is. A szájeres cikket rengetegen olvasták, de biztos, hogy nem osztották volna meg ennyien, ha nem én írom, hanem Gipsz Jakab. A „gundelség” nemcsak arra jó, hogy megszólítsanak a boltban, hogy láttuk a műsorát, és jaj de jó volt, hanem valamit vissza is kell adni.

A kormánypártok és egyház koordináta-rendszerben hol helyezkedik el a Szemlélek, ahol a szájeres cikk is megjelent? A fenntartója egy Felebarátok Egyesület nevű katolikus közösség, lehet azt mondani, hogy egyházközeliek?

Az oldalt katolikusok hozták létre, de én például református vagyok. Ennek a portálnak nem az a dolga, hogy a római katolikus egyház dolgairól írjon, vagy annak szócsöve legyen. Ilyen értelemben se jogi, se pénzügyi köze nincs az egyházhoz. Az oldalt inkább kereszténynek szeretjük hívni, mert ez az a közös nevező, ami összeköti az itt dolgozó embereket. De ez nem kizárólagos, adtunk már felületet olyanoknak is, akik az iszlámmal kapcsolatban mondták el a pozitív véleményüket.

Próbálunk középen állni, indulatmentesen és pártsemlegesen kommunikálni, de természetesen mindig megkapjuk, hogy ide vagy oda tartozunk. Manapság a médiában is azt látjuk, hogy barikádharc van, időnként átdobálnak kézigránátokat egyik oldalról a másikra, és nagyon kevés a beszéljük meg típusú kommunikáció. Mi párbeszédet és gondolatokat szeretnénk ébreszteni.

Most jelenik meg az interjúkötetük, amiben nekem szembetűnő volt, hogy ugyanúgy leült önökkel Varga Judit, mint mondjuk Geszti Péter vagy Gál Kristóf, a rendőrség szóvivője. Minek köszönhető ez?

Szerintem a hangvételnek. Hogy nem vádakra kellett válaszolniuk, hanem a szerzőink beszélgettek velük, ők meg elmondták, hogy mit gondolnak. Azok a kollégák, akik ezeket az interjúkat készítették, nem egyszer jöttek vissza úgy, hogy ez az ember egész más, mint amilyennek beállítják a politikában. Vannak árnyalatai, van, amivel egyetértünk, van, amivel nem, de ez így normális. Ha csak ülünk az utca két oldalán, és ócsároljuk egymást a barikád két oldaláról, attól nem leszünk többek, legfeljebb sérültek. Viszont ha egy jót beszélgetünk, azt mindketten elvisszük magunkkal. Te továbbgondolod azt, amit mondtam, én továbbgondolom azt, hogy amit te kérdeztél, az milyen érdekes megközelítése egy problémának.

Maradva a médiánál, szokott még köztévét nézni?

Összességében is kevés tévét nézek, inkább szakmai szempontból követem. Furcsa időszakot él át a televíziózás, rohamosan csökkennek a nézők a nagy csatornákon, és magam is készítek olyan tévés tartalmakat, amik nem tévében, hanem online jelennek meg. Most még azért tartja magát a klasszikus televíziózás, mert gazdasági szempontból ott lehet a legjobban racionalizálni, online még nagyon nehéz. De a fiatalok már egyre kevésbé néznek tévét, ők is inkább letöltik a televíziós tartalmakat, és egyben megnéznek több részt, mondjuk egy sorozatból. A meccsek kivételével nem rohannak haza az emberek, hogy valamit élőben lássanak.

De a műsorok is változnak. Én például nagyon szkeptikus vagyok azzal, hogy a kereskedelmi tévékben lesz-e még valaha igazi, tudásalapú vetélkedő. A mostani műsorokban nem a tudáson van a hangsúly, hanem hogy tegyük fel kérdéseket, hogy legyen miért futkosni meg sikoltozni, miközben a kérdések egyre alacsonyabb színvonalúak, ezt magam is tapasztaltam.

Egy rendes tudásalapú vetélkedő sokkal inkább a köztelevíziónak lenne a dolga, és azt is gondolom, hogy nekem a köztelevízióban lenne a helyem abban az értelemben, hogy mit gondolok a televíziózásról, de most nem tudunk egymással egy platformon lenni, és itt természetesen nem a műsorgyártó kollégákra gondolok.

Néha ki is mondom magamban, hogy talán az én tévés történetem is a vége felé tart.

Amikor van egy olyan történet a köztévénél, mint néhány hete, amikor kiderült, hogy a kormánypártok narratívája mentén kellett tudósítani az európai parlamenti választási kampányról, akkor mi játszódik le a csatorna dolgozóiban? Főleg azokra gondolok, akik nem politikai műsorokat gyártanak.

Van, aki egyetért vele, és harcos hevülettel azt mondja, hogy így kell csinálni. Van, aki nyel, majd egyszer eljön nála az a pont, amikor föláll, mert azt gondolja, hogy ez nem mehet így tovább. Én majdnem négy éve mondtam ezt. Nyilván, akik ezeket a felvételeket elkészítették és kiszivárogtatták, ők is azt gondolták, hogy nem lenne szabad, hogy ilyenek történjenek, de a mai napig van köztévé, és vannak emberek, akik működtetik. Hogy ők valódi meggyőződésből vagy karrier miatt csinálják, nem tudom.

De nagyon sok olyan kollégám van már sajnos, aki nincs sehol. Ha elkezdenénk számolgatni, hogy kik azok a televíziósok, akiket ismersz, és már valamit letettek az asztalra, de most valahol a köztévé és a kereskedelmi tévék között lebegnek, abból azért elég jó csatornát össze lehetne rakni.

Egy olyan helyzetben, mint a hangfelvételes ügy is, hogyan próbálja magát függetleníteni az ember? Azt mondja, hogy ez egy nagy cég, és hogy mi megy a politikai műsorokban, az ő dolguk, én meg majd csinálom a sportos és egyéb szórakoztató tartalmakat?

Én 1983-ban léptem be a köztévé kapuján, azóta vagyok televíziós. Ennyi idő alatt sokféle csatornánál dolgoztam, sokféle főnököm volt, sokféle politikai irányzat váltotta egymást körülöttünk, de én televíziós maradtam. Amikor a köztévénél kezdtek kumulálódni a dolgok, azt gondoltam, hogy a televíziós az én vagyok, meg a kollégáim, és nem azok, akik éppen most ülnek a negyedik emeleten. Mert azokat nagyon sokszor és nagyon gyakran leváltják, én viszont évtizedek óta ugyanott vagyok.

Mindig azt gondoltam, hogy nem nekem kéne innen elmenni, hanem azoknak, akik tönkreteszik a köztévét.

Csak hát jött egy pillanat, amikor azt mondtam, hogy ezt nem tudom tovább csinálni, mert olyan helyzetbe hoztak, ami számomra vállalhatatlan volt, és tönkretette volna a hitelességemet.

Fáj még, hogy eljött a köztévétől?

Azért fáj, mert nekem és még nagyon sok kollégámnak ott kellene lennünk, és jó köztelevíziót kellene csinálnunk, de nem lehet.

Ha fontosnak tartja a független sajtót, kattintson ide, és támogassa a Telexet!