Pogány Induló már nem akar senkinek megfelelni
Pogány Induló a 2025-ös arénakoncertje előtt megírt egy teljes albumot, aztán kidobta az egészet a kukába nem sokkal a nagy esemény előtt. Állítása szerint azért, mert elvárásokra épült, és azt gondolta, hogy az nem ő. Hiába tetszett volna a rajongóinak, neki mellékvágány volt. Abban maradtak állandó producerével, menedzserével és mentorával, az ASAN kiadót igazgató Zomblaze-zel, hogy örömzenélnek görcsölés nélkül és „majd lesz belőle valami EP, mixtape, vagy single-ök”. Nagylemez terén pihenő volt, akkor jön, amikor összeáll, és itt van az ideje – ígérte Pogány Induló, vagyis Szirmai Marcell a Recordernek tavaly.
Ennek most jött el az ideje. Több mint két év telt el az utolsó Pogány Induló-lemez, a Vagy mindent vagy semmit óta, ha az Ekhoe-val közös, 2024 nyarán kidobott közepes EP-t nem számítjuk.
Az április 15-én megjelent Valamit majd kitalálok pedig már tényleg úgy szól, mintha félretették volna a megfelelési kényszert.
A lemez a rapper első európai turnéja után, a második MVM Dome-os nagykoncertje előtt érkezett meg egy fizikailag és mentálisan is nehéz időszak után, amit az Egy/Kettő, a Kettő/Kettő és a Lelkem, nyugodj trilógiaként is felfogható sorozatában rendezett le Szirmai. Benyújtotta a számlát az önpusztítás, elvitte a mentő, tele voltak vele a hírek egy utcai balhéja után és rászállt a drogügyi kormánybiztos. Pogány koncerteken bekiabált „szívtatok ma rendesen?” szlogenje amolyan ellenállói kiállás lett a klubokat bezárató, razziázó és a kábítószer bármilyen formáját és említését stigmatizáló NER utolsó évében. Mert ha már ezt se meri bemondani a koncerten, akkor mi maradt?
„Beszélnek rólam a parlamentben, ezt hallom vissza. Mekkorába vagyunk már, tesó” – mondta a róla készült négyrészes HBO-s dokusorozat utolsó epizódjában keserédes mosollyal az arcán Szirmai, aki mindössze 5 éves volt, amikor a Fidesz hatalomra került. Ahogy az enyémre, úgy az ő kiskorára, kamaszkorára és tinédzserkorára is ráült ez az emésztő rendszer. Most sokakkal együtt talán fellélegezhet a politikai nyomás alól, az új lemeze viszont még érezhetően tele van kínnal és fájdalommal.
A váratlanul bejelentett Valamit majd kitalálok (amit az előző lemezhez hasonlóan szintén nem előzött meg nagy promóciós kampány) az előadó univerzumában sok szempontból újszerű. Az első Pogány-lemez, ami már nem a NER poklában jelent meg, de még abban íródott, egyben a legrövidebb projektje a maga 20 percével. Zeneileg bátrabb, mint eddig bármi, amit kiadott. Nem koherensebb és nem jobb, de mindenképp többet mertek markolni Zomblaze-zel, letérve az eddig biztosnak vett útról rövidebb dalokkal, váltásokkal, egy skittel és olyan gesztusokkal, amiknél biztos nem a rajongói igények kielégítése lehetett a fő cél – a rappert eleve tíz dalból csak hétben halljuk rappelni.
Amikor viszont szót emel, akkor a száraz valóság tör utat magának már az első dal elején: „Nem vagyok bűnöző, azt akarom, hogy ez jól menjen, paranoia a rengeteg rendőr, de ügyvéddel megyek a koncertre.”
Később pedig az „irány az MRI, lyuk van a szívemen”, vagy a „majd elmeséled mindenkinek, milyen velem, hogy ezerből egyszer születik ilyen gyerek” sorok viszik be az ütéseket. Aztán az elvárt faszméregetés mellett olyan elegánsabb flexek is beleférnek, mint az „egy csillagot szült meg anyám, te egy vaku vagy, ami kioltja magát, hogyha nincs elég az akkuba”.
A nyitó Sess_01 (aminek a címe olyan, mintha egy gyorsan kimentett, még el nem nevezett FL Studio-projektfájl lenne) libabőrös reality check, in medias res nyomasztás és kinyilatkoztatás 57 másodpercben. Pogány sötét lovagként hadarva-szorongva rappeli ki a frusztrációit, a dal aztán hirtelen elvágódik, hogy a 2023-as Fiendulót idéző Fekete Pénz Demo jöjjön, ami egy régisulis hiphophimnusz energiájával tör utat magának.
Ezúttal nincsenek nagy sztárvendégek és olyan meglepő kollabok sem, mint a Parno Graszt volt anno, az egyetlen szokványos értelemben vett, kreditként feltüntetett feat a lemezen a Fekete pénzben közreműködő Ótvar Pestis, Pogány Induló régi barátja, egykori lakótársa, kollégiumi tettestársa és első slágereinek producere, akivel a Megáll az idő borítóján is együtt szerepelnek. Családias összeérés ez, a hódmezővásárhelyi rapper ott volt Pogány Induló eddigi összes lemezén, a kezdetekkor, amikor minden elindult, és ott ült vele csöndben a tavalyi dokusorozat jeleneteiben is. Ugyanez igaz Zomblaze-re, aki az első pár dal megjelenése óta építi a háttérből a Pogány-univerzumot, az ujjlenyomatát pedig most különösen karakteresen és karakánul érezni lehet a projekt alapjain.
Ebből a szempontból a sok élő hangszerrel és hangszeres zenésszel (Horváth Áron cimbalmon, a Jazzbois-tag Molnár Bencze zongorán) színezett Valamit majd kitalálok talán a legszemélyesebb, legszűkebb kört mozgató Pogány Induló-anyag mind közül, ahol csak a hozzá közeliek kapnak teret. Személyes azért is, mert a szerelmi csalódások, a szakítások, az exekhez (vagy exhez?) írt vallomások, a vezeklés, a vád, a kihasználás dilemmája („a szerelmemet választod, vagy inkább profitálnál?”) majd a kilábalás ezúttal tematikusan uralják a lemezt. Ami eddig csak mellékes narratíva volt a Pogány-dalokban, most az album gerincét adja.
A rapper aztán a lemez utolsó két dalára konkrétan hátralép, és hagyja, hogy Zomblaze, a Hegedűs Bori, Orbay Lilla és Caussanel Izabella triójából álló női énekkórus (Minden ablak alatt) és a hiphopos-elektronikus elemekkel kevert, záró gospeles dicsőítőének (Emeld Fel!) tegye a dolgát. Utóbbi megkockáztatom, hogy élőben hasonló erővel bír majd, mint a Megáll Az Idő, ami a Pogány-koncertek visszatérő, közönségegyesítő tetőpontjává vált.
A Székelykapu, illetve a Zárka kistestvéreként és eszmei utódjaként értelmezhető a vonósokkal, roma dalbetéttel tarkított Michelin csillag (ez hasonlóan robban be, mint az előbbi kettő), ami az album másik, népdalosabb-mulatósabb vonalát nyitja meg. Ez végig átjárja a lemez második felét, de fontos, hogy nem az olcsó Muzsika tévés, és még nem is az Azahriah-féle salalázós, karibi elemekkel kevert műfajötvöző katyvaszról van szó.
Fontos itt felidézni, hogy Pogány utolsó kiadott dala a lemez előtt egy közreműködés volt Fiatal Veteránnal, a Renegát, amihez a Sárközy Rudi által előadott Én azt hittemet mintázták. A dalon elképesztő tempót diktált a rapper, gyorsan, dühösen szövegelt, és mintha ugyanezt az energiát csatornázná be az új lemezbe is. A Renegát így hidat is képez, megadta ennek az új korszaknak az alaphangját a rap és a produceri munka szempontjából is: a veterános dalban hallható mintázási kultúra és a népzenés-cigányzenés főhajtás a Kell egy pár napban és a Michelin csillagban is visszaköszön Zomblaze-től.
A Valamit majd kitalálok a profi zenei hátországnak hála Pogány zeneileg talán legtöbb irányba kalandozó lemeze, ami ennek ellenére is csak 90 százalékosnak érződik, mintha hiányozna a pont a végéről. Strukturálisan és zeneileg is egy absztrakt, szabálytalan anyag, néha nem is lemeznek, inkább mixtape-szerűen összerakott füzérnek tűnik. Ez elsőre sok rajongót elijeszthet, a kommentszekciókat olvasva pedig már most látszik, hogy megosztó a fogadtatása. Sokadjára viszont új rétegeit fedi fel, ha túl tudunk lendülni a szokatlanságain.
Lehetetlen megmondani, hogy minden tudatos kurátori döntés lehetett-e itt, vagy az idő szólt közbe félúton. Kétlem, hogy ne lett volna annyi daluk elfekvőben, hogy ennél többet is rátegyenek, ha akarnak, így merem azt hinni, hogy ez a dallista direkt épül így. Merthogy nem szokványosan építkezik a lemez: egy rövid intro után egy olyan dal jön, aminek a címében is bent hagyták a demó szót, aztán egy olaszországi skitet hallunk nagy jattolásról és drága tésztákról, és csak a negyedik dalra érkezünk meg ténylegesen, ezután viszont Pogány Induló háromból háromszor betalál (Valamit majd kitalálok / 260101 / Így sem könnyebb).
Én nagyon tudom értékelni az ilyen szűkre szabott, szikár kísérleteket, de biztos, hogy több idő kell ezek be-és elfogadásához, mint egy 12-14 számos, dalonként minimum 3 perces lemezhez, amiről már hallgatás nélkül is az ordít, hogy kész van és ki van maxolva. Leginkább Earl Sweatshirt tavalyi szólóalbuma ugrott be, amin 1-2 perces számok váltották egymást, több megúszós és félkész hatású volt, a rétegeket lehántva mégis ki lehetett mazsolázni a karrier addigi csúcsműveit. Ilyen most Pogánynál az Így sem könnyebb, a Valamit majd kitalálok abszolút kulcsdala, ami egy drámai beatswitch-csel és gyerekkórussal felvett intróval vág nyakon, hogy aztán a dal két külön pontján elhangozzon a szülők válását érintő keretes kép: „Apám nem bírja elfelejteni anyát” / „Anyám nem bírja elfelejteni apát”.
A lemez ezen felül végig kettős játékot játszik. Egyrészt ott van benne az a remény, ami az önmagán dolgozó, edző, gyógyuló Pogány Induló szavaiból is kiolvasható, amikor arról nyilatkozik, hogy biztos lesznek még balhéi, de már jó úton halad. Másrészt folyamatosan ólálkodik egy, a szokottnál is baljósabb hangulat az alapok lecsengésében, még a vidámabban folyó dalok (Michelin csillag) végén is eljön és betakar a sötétség. Egyedül az Emeld fel! vetíti előre a feloldozást, ami talán a következő album missziója lehet.
A Valamit majd kitalálok cím egyszerre jelzi a lemez spontán jellegét és Pogány Induló mindennapi valóságát. Azt, amit a dokumentumfilmjéről is írtunk:
nincs terv a másnap reggelre, muszáj megnyomni még a következő állomást, elmenni a falig, aztán valamit majd kitalálni utána. Mert majd úgyis lesz valahogy. Eddig is lett, eddig is kitalálta, eddig is megoldotta.
A Telex After lemezkritikáiban magyar és külföldi lemezmegjelenésekből válogatunk. A korábbi lemezkritikáink itt érhetők el.
