2025 legjobb videójátékai, amiket elhallgattunk

A Telex nem gémerszaklap, többnyire csak a legfontosabb videójátékokról írunk. Pedig a kisebb, általában független fejlesztők által készített játékok között is akadnak nagyon jók, olyanok is, amikkel sokszor jobban lehet szórakozni, mint egy aktuális AAA-csodával. Akárcsak tavaly és tavalyelőtt, idén is pótoljuk év végén a mulasztásainkat: ajánlunk tíz remek 2025-ös játékot az ünnepek környéki belassulásra, ilyenkor úgyis van idő játszani, és több játék ekkortájt kerül bele valamilyen téli akcióba.

(A listát összeállította és írta: Bakos Barna, Flachner Balázs, Sajó Dávid, Stöckert Gábor.)

Absolum

Ami nem volt a 2025-ös bingótáblánkon: egy kis francia fejlesztőcsapat összeállt egy animációs stúdióval és megcsinálták a legjobb beat’em up játékot. Ez a „játéktermi verekedős” néven is ismert archaikus műfaj nem sokat fejlődött a Golden Axe sorozat meg a Capcom két Dungeons & Dragons játéka óta, de a Guard Crush Games most alaposan gatyába rázta.

Hozzácsaptak egy nem túl agresszív roguelike mechanikát és telepakolták rengeteg apró meglepetéssel, amitől minden egyes nekifutás ad valami újat és mindegyik után úgy érzi a játékos, hogy erősebb lett a karaktere. Választható főhősökből négy van, mindegyik ügyesen kitalált varázslatokkal és támadásokkal, az irányítás és a két játékosra optimalizált harc vajsima. A látvány pedig lenyűgöző, ebben a rajzfilmes stílusban az Absolum az egyik legszebb játék, ami valaha készült. Egyedül is bőven megéri nekiugrani, de ha van egy harcostárs is hozzá, letehetetlen. (SG)

Platformok: Nintendo Switch, PlayStation 4, PlayStation 5, Windows

ARC Raiders

Emlékeznek még arra, amikor jó pár évvel ezelőtt megjelent az Escape From Tarkov korai hozzáférésű verziója, és emiatt egy ideig mindenki olyan játékokat akart csinálni, ahol egy nagy térképen kell gépi ellenfelekre, meg a többi játékosra vadászni, és a lényeg, hogy élve távozzunk a megszerzett szajréval? A koncepció olyan népszerű lett, hogy még a Call of Duty is ezt próbálta lemásolni a DMZ-vel, a Bungie pedig így akarta újraéleszteni az egyik nagy klasszikusát, a Marathont. Aztán a DMZ lényegében meghalt, a Marathon alfatesztje olyan rosszul sült el, hogy el kellett tolni a megjelenést, az Escape From Tarkov pedig hiába jelent meg végre idén, annyira nem érdekel senkit, hogy az októberben megjelent kacsás másolata szorongatja éppen.

Mindez nem volt túl jó ómen a kiugrott DICE-os arcokból álló, a The Finalsszel már bizonyító Embark Studios hasonló játéka, az ARC Raiders megjelenése előtt, de megint kiderült, hogy igazából csak jó játékot kell csinálni, és akkor minden rendben is lesz. Az ARC Raiders pedig jó lett, az Embark szinte mindenben tudott javítani a megfáradt formulán, és egy olyan játékot csinált, ami a komplexitása, a remekül kitalált fejlődési rendszere és a robotjai lehengerlő ereje miatt a játékosaiból is kihozza a maximumot. Külön honlapok léteznek arra, hogy valódi pénzes vérdíjat lehessen kitűzni a lesből támadó kincsvadászokra, és az online csoportokban vérre menő viták mennek arról, hogy ki az igazi patkány, de a játék még így is rá tudja kényszeríteni az embereket arra, hogy szövetségeket kössenek, és ne is döfjék hátba egymást. Vagy csak néha. (FB)

Platformok: PlayStation 5, Windows, Xbox Series X/S

Ball X Pit

Kenny Sun eddig főleg kisebb mobilos játékairól volt ismert (például a Yankai’s logikaijáték-sorozatról), de a Ball X Pittel kicsit nagyobb fába vágta a fejszéjét – persze az indie kategóriában maradva. Az Arkanoidhoz és Breakouthoz hasonló falbontó játékoknak adott egy érdekes csavart: az „ütő” egy támadó hős, aki folyamatosan köpködi magából a labdákat, a falak téglái pedig mindenféle statikus szörnyek. És persze a labdák sem sima labdák, hanem különféle fejleszthető varázsbogyók, és akkor már miért ne kapjon a játék egy bázisépítő keretet is, és miért ne legyen roguelike az egész. Nagyon érdekes és szórakoztató koktél, bár változatosabb pályákkal azért még jobb lenne. Külön szimpatikus, hogy olyan roguelike, ami nem akarja az életed, csak kb. 30 órádat. (SG)

Platformok: Nintendo Switch, PlayStation 5, Windows, Xbox Series X/S, macOS

Blue Prince

Jöhet még egy kis roguelike? Ez van, nagyon népszerű mostanában ez a mechanika, aminek lényege, hogy a játék újra és újra nekifuttatja a játékost általában véletlenszerűen generált pályáknak, a próbálkozásnak előbb-utóbb halál a vége, de a főhős minden ilyen run után fejlődik valamennyit, és így apránként azért felszívja magát annyira, hogy végül csak végigmegy a játékon. Ezzel a recepttel vissza lehet élni, például tartalom nélkül felduzzasztani a játékidőt, de ahogy a fentebb említett Absolum, úgy a Blue Prince sem ilyen.

Utóbbi viszont egészen más zsánerben rugózik: logikai fejtörőkkel megtűzdelt kalandjáték. Tonda Ros kaliforniai fejlesztőnek sikerült a bravúr, hogy ezt a hagyományosan folyamatosságot igénylő műfajt feldarabolta runokra. A helyszín egy nagy alapterületű kúria, amiben rengeteg szoba található, ezek elhelyezkedése minden nekifutásra eltérő, a játékosnak viszont csak véges számú lépése van a felfedezésre. De minden alkalommal lehet új infókat találni, sőt akár későbbi runokra eltárolni tárgyakat bizonyos szobákban. A cél a végső szoba megtalálása, amibe garantáltan beleizzad az agyunk (pedig az még nem is a játék vége). Semmi máshoz nem hasonlítható, különleges indie gyöngyszem. (SG)

Platformok: PlayStation 5, Windows, Xbox Series X/S, macOS

Dispatch

A 2010-es évek egyik nagy sikersztorija volt a Telltale Games stúdió, aminek igazán sikerült meghonosítani az epizodisztikus játékmegjelenéseket a döntéseken alapuló, narratív játékokban, amelyek egy jól ismert franchise (DC, Marvel, Borderlands, Fables, Walking Dead, Minecraft, Trónok harca) világában játszódnak. A stúdió aztán annyira túlpörgette magát, hogy pár év alatt össze is omlottak, az évtized végére pedig leépítették a stáb körülbelül 90 százalékát. Ezekből és a szintén narratív játékokban utazó Night School Studio egykori dolgozóiból alakult az AdHoc, akik idén megpróbálták betölteni a Telltale által hagyott űrt a Dispatch nevű játékukkal.

A Dispatch szintén egy epizodisztikus, narratív játék, alapvetően átvezető videókat nézünk, és a játék túlnyomó része abból áll, hogy kritikus helyzetekben vagy párbeszédekben kell döntéseket hoznunk, amelyeknek hosszú távon komoly hatása lesz a történet alakulására. A különbség itt annyi, hogy a Telltale-hez képest a Dispatch nagy része még kevésbé interaktív, mint a nagy előd játékai, cserébe van benne egy olyan játékelem, amely önmagában kiadna egy full játékot.

A Dispatch modern szuperhősös történet, kicsit olyan hangvétellel, mint A fiúk vagy az Invincible. Egy szuperhős karrierjét feladó férfit alakítunk, aki a nagy blamája után a háttérbe vonul, és diszpécserként segíti a helyi tartalékos szuperhősegységet, ami kicsit olyan, mint a Thunderbolts vagy a Suicide Squad, tehát egy rakás zabolázatlan, rossz döntésekre hajlamos szuperfigura, akikből a rendszer igyekszik tisztességes hőst faragni. A mi dolgunk, hogy a Z csapatot irányítsuk, mi döntsük el, melyik krízishez melyik hősöket küldjük a képességeiktől és attól függően, mennyire működnek jól együtt. Ez a játékelem a kriminálisan alulértékelt This is the Police-ra hasonlít, és egészen addiktív, ahogyan megy az óra, nekünk pedig ki kell találni, hogy a hedonista denevérembert vagy egy nagyon erős ír törpét küldünk-e megmenteni egy cicát a fáról, vagy inkább hagyjuk, és más fontosabb feladatokra tartalékoljuk a szuperhumán erőforrásainkat. A Dispatch lazán a legjobb szuperhősös játék az elmúlt évekből, és szinte biztos, hogy a Telltale után új királya van a sorozatszerű videójátékoknak. (SD)

Platformok: Nintendo Switch, Nintendo Switch 2, PlayStation 5, Windows

Hades II

A Supergiant Gamesnek nem volt könnyű dolga, amikor kitalálta, hogy megcsinálja a 2020-as Hades folytatását, elvégre minden idők egyik legjobb roguelite-ját kellett megcsinálniuk. Az első játék a maga nemében páratlan alkotás volt, remekül kitalált fejlődési rendszerrel, jól megírt sztorival és karakterekkel, szórakoztató játékmenettel és nagyszerű zenével, szóval jogosan merült fel a kérdés, hogy mi jöhet ezután. A korai hozzáférésből már lehetett sejteni, de idén a rendes megjelenésnél végül kiderült: egy még tartalmasabb, még részletgazdagabb és talán még jobb játék. A Hades II remekül épít az első részben lerakott alapokra, és simán lehet a műfaj királyának nevezni, legalábbis addig biztosan, amíg jövőre meg nem jelenik a Slay the Spire 2. De az biztos, hogy utána is megérdemel majd minden elismerést. (FB)

Platformok: Nintendo Switch, Nintendo Switch 2, Windows, macOS

Hollow Knight: Silksong

Ha volt idén játék, amit már szinte messiásként vártak a rajongók, az a méltán híres Hollow Knight folytatása, a Silksong. A 2D-s akció-platformer a 2017-es előd kiegészítőjének indult, de a projekt olyan szinten kinőtte magát, hogy végül egy különálló folytatásként jelent meg. Az ambiciózus fejlesztésen a pár főből álló ausztrál Team Cherry stúdió egészen 2025-ig dolgozott, ezalatt pedig nagyon kevés információt osztottak meg a játék állapotáról, és a várható megjelenésről. Ez viszont csak még tovább fújta a hype-lufit, ami végül olyan szintre jutott el, hogy a játék megjelenésének napján az óriási érdeklődés miatt egész egyszerűen összeomlottak a legnagyobb digitális játékboltok.

A várakozásoknak pedig még így is meg tudott felelni a játék, hiszen a Silksong még kifinomultabb, még látványosabb és még izzasztóbb elődjénél. A nyílt világú kalandozásban ezúttal Pharloom nevű borongós királyságát fedezhetjük fel, utunkat pedig most is rengeteg veszélyes ellenfél és bossfight színesíti. Nem szabad, hogy bárkit megtévesszen az aranyos bogarakkal benépesített világ, hiszen a Silksong simán az utóbbi évek egyik legnehezebb játéka, amire tényleg rábiggyeszthető a mára agyonhasznált Dark Souls-jelző. Ezért is kell az új főhős agilis mozgását és komplex manővereit mesterien elsajátítani, de a rengeteg megakadást és sikertelenséget jól ellensúlyozza a játék a lehengerlő, kézzel rajzolt látványvilágával és szerethető karaktereivel. Emellett az új tartalmakra se kell ezúttal sokat várni, merthogy jövőre a Sea of Sorrow címet viselő ingyenes kiegészítőjével tovább bővül a rovaros univerzum. (BB)

Platformok: Nintendo Switch, Nintendo Switch 2, PlayStation 4, PlayStation 5, Windows, Xbox One, Xbox Series X/S, macOS, Linux

Keeper

A Double Fine korunk egyik legkreatívabb és legkaotikusabban működő fejlesztőstúdiója (aki nem hiszi, nézze meg a Psychonauts 2 születéséről készült dokumentumfilm-sorozatot). Ennek újabb bizonyítéka a Keeper, ami legalább annyira sétaszimulátor, mint játék, miközben persze, kalandjáték is, meg logikai fejtörők vannak benne – de hagyjuk inkább a gémercímkéket, ez egy szép, 3-4 órás mese. És micsoda mese! Egyetlen szó nem hangzik el benne, mégis megismer a játékos egy nagyon furcsa fantáziavilágot, amiben egy madár és egy járkáló világítótorony küzdi keresztül magát – és mondtuk már, hogy a világítótornyot kell irányítani? És persze tele van a Double Fine-ra jellemző elborult ötletekkel, amibe még az is belefér, hogy néha műfajt vált a játék. Az egyetlen gond vele, hogy rövidségéhez képest kicsit túlárazott, de ez csak annyit jelent, hogy aki sajnál rá 30 eurót, az tegye fel a Steam akciófigyelő listájára, lesz ez olcsóbb is. (SG)

Platformok: Windows, Xbox Series X/S

Pipistrello and the Cursed Yoyo

Hát már a neve is milyen cuki ennek a játéknak! Meg a dizájnja, ez az óriáspixeles-állatos grafika biztosan valami könnyed mókát rejt! Nos, nem. Senki ne higgyen a látszatnak, a brazil Pocket Trap egy technikás, néha izzasztóan nehéz metroidvaniát készített, amin nem lehet csak úgy végigszaladni, le kell győzni képernyőről képernyőre. A főhős állatka (elvileg denevérkölyök, de nem néz ki annak) trükkös jojójával tör utat magának, old meg fejtörőket és győz le ellenfeleket, és ahogy halad előre, újabb és újabb képességeket tanul, amikkel a hatalmas játéktér további részei nyílnak meg. A játékmenet tökélyre tesztelt és a Nintendo legjobb formáját idézi, a katartikus fináléra már a kontroller is jojózik a kézben. (SG)

Platformok: Nintendo Switch, PlayStation 4, PlayStation 5, Windows, Xbox One, Xbox Series X/S

The Alters

Hogy mennyire erős év volt az idei a videójátékoknak, mi sem bizonyíthatná jobban, hogy szinte alig-alig esett szó az elmúlt években több kritikusi kedvenc túlélős játékkal (This War of Mine, Frostpunk 1-2) is nagyot dobó, lengyel 11 Bits Studio idei alkotásáról, a The Altersről. Pedig az Alters semmihez sem hasonlítható projekt, ami egyszerre túlélős, bázisépítős és felfedezős játék, és egyszerre nagyon sci-fi dráma, ahol voltaképpen a saját klónjainkat kell menedzselnünk, miközben egy titokzatos, idegen bolygót fedezünk fel, hogy végre elkotródhassunk onnan, vagy éppen megértsük a misztikus történések miértjét.

A stúdió korábbi játékaihoz képest az Alters minden tekintetben nagyobb hangvételű: van benne külső nézetes felfedezés egy idegen bolygón, a grafika már abszolút egy nagyköltségvetésű játék szintjét súrolja, a karakterek, a dialógusok és a sztori pedig egészen páratlan. Különösen a karakterek zseniálisak, hiszen gyakorlatilag ugyanannak az embernek a mindenféle alternatív változatai élnek és dolgoznak együtt, amelyből elképesztően szórakoztató dialógusok kerekednek. Ráadásul az is egy külön izgalmas interaktív történeti elem, hogyan lesz a főhős, Jan egy-egy másik életben orvos, bányász vagy éppen pszichológus, és ezt hogyan dolgozza fel a karakterünk és az őt körülvevő „alterek”.

Az Alters a bizonyíték arra, hogy a jövő az európai játékfejlesztésben rejlik, és igenis lehet nem túl drága és látványos, cserébe kifejezetten eredeti ötletekre alapuló indie játékokból sikeres stúdiót építeni. (SD)

Platformok: PlayStation 5, Windows, Xbox Series X/S