Nem lennék Sydney Sweeney bokszzsákja
Sydney Sweeney-t pályája során sok szerepben láthattuk már: volt horrorapáca, érzelmes, apakomplexusos szőke az Eufóriában, flegma nő A Fehér Lótuszban, és Glen Powell szerelme egy modernizált Shakespeare-komédiában. Volt ő közellenség is egy elszabadult farmerkampány miatt, de leszbikus bokszolóként még soha nem láthattuk. A korábban főként íróként ismert David Michôd (War Machine, V. Henrik) filmjében, a Christyben a színésznő először tűnik fel hosszú idő után egy nem tradicionálisan szép nő szerepében, ahogy minden idők egyik legjobb női bokszolóját alakítja.
Christine Renea Salters (korábban Christy Martin) neve itthon kevésbé ismert, én is a film miatt találkoztam vele először. Pedig a bokszoló megkerülhetetlen alak a sportban, olyan élettörténettel, ami mindenképpen mozivászonra kívánkozik. Salters 1989 és 2012 között volt aktív bokszoló, és elsők között választották be a sportág halhatatlanjai közé 2020-ban. A most 57 éves Salters azóta kommentátorként, promóterként, illetve aktivistaként tevékenykedik, a családon belüli erőszak áldozatainak védelmében lép fel, többek közt a WINGS és más családon belüli erőszakkal foglalkozó szervezetek arca.
Salters – akiről egy netflixes dokumentumfilm is készült Untold: Deal with the Devil címmel – 22 évesen házasodott össze a saját, 47 éves edzőjével, aki érzelmileg és fizikailag bántalmazta őt, és kokainfüggőt csinált belőle, miközben a nő sportsikereiből származó pénzből fényűző életet élt. 2010-ben a férfi kis híján meggyilkolta a feleségét, amikor megtudta, hogy el akar válni tőle: többször megszúrta és meg is lőtte, de Salters túlélte a támadást. A férfi 25 évet kapott, és a börtönben halt meg, míg Salters később hozzáment korábbi ellenfeléhez, Lisa Holewyne bokszolóhoz (Katy O’Brian alakítja, aki nemrég Kristen Stewart mellett játszott egy leszbikus filmben).
Salters a nőkhöz vonzódott, de élete több mint felét egy heteroszexuális kapcsolatba kényszerítve élte le. Helyzetén a kor és a rigid virginiai közeg társadalmi nyomása sem segített, ezt pedig határozottan kidomborítják a filmben. Már a film körülbelül ötödik percében elhangzik, hogy Christy anyja elküldené őt egy paphoz, hogy kigyógyítsák a leszbikusságként csúfolt kórból. Ez a billog lépten-nyomon kísérti őt, kosarazás közben is odaköpik neki, hogy „leszbi köcsög”. Ebben a közegben tabu, sőt nem létező tényező az identitása.
A film sztorija 1989-ben kezdődik, a Christyt játszó Sydney Sweeney köpcös, fiús lányként jelenik meg mulletszerű, félhosszú barna hajjal. Ízes déli akcentussal beszél, és hamar rájön, hogy mi az útja: erős az ütése, ezért bokszolónak áll, még úgy is, hogy ez nem igazán volt akkoriban karrierlehetőség egy nőnek, ellenfelek is alig akadtak, akivel össze tudott volna ütni. Ekkor jön a képbe Larry Carrier (Bill Kelly), aki meglátja benne a lehetőséget, és aki bemutatja jövőbeli edzőjének és későbbi férjének, Jim Martinnak (Ben Foster). Martin figurája inkább karikatúrának hat, de ettől pont annyira para, hogy végig kellemetlenül érezzük magunkat tőle szinte már az első pillanattól kezdve, és az undorunk percenként fokozódik.
A „szénbányász lánya” becenéven futó Salters 2009-ig volt a női váltósúly világbajnoka, és a nevéhez kötik, hogy a női boksz felkeltette a szélesebb tömegek figyelmét, köszönhetően az 1996-os meccsének Deirdre Gogarty ellen, ami az első kulcsmomentuma a filmnek. Mi több, Salters volt az első nő, akit a legendás bokszpromóter, Don King leszerződtetett, hála neki a sportoló hamar olyan ikonok mellett találta magát egy asztalnál, mint Mike Tyson. A kor szórakoztatóipari reflexeit jól szemlélteti a Don Kingből (Chad Coleman) kibukó reakció, amikor meglátja a Saltersben rejlő sztorit a Christy második felvonásában:
„A szénbányász lánya, aki pinkben bunyózik, és az edzőjével hál. Zseniális”
– mondja King, aki Martinhoz hasonlóan karikatúrára emlékeztet, a nagy hatalmú mágnás kicsit lebutított, egybites archetípusaként. Salterst ettől a ponttól egy szerepbe kényszerítette a férje, a családja és az őt felemelő, de ki is használó ipar.
Saltersből az ipar és az az alá dolgozó Jim Martin görcsösen nőies nőt akart csinálni, aki kiszolgált minden korabeli konvenciót. Christy Salters túl leszbikus volt ahhoz, hogy emberszámba vehető virginiai, vagy csak simán elfogadható bokszoló legyen, és még az anya kicsi lánya szerepre sem volt méltó. Anyja (Merritt Wever) olyan szinten élt tagadásban, hogy a lány segélykiáltásait sem akarta meghallani arról, hogy a férje bántalmazza őt. Salterst a család hathatós közreműködésével – és részben apja tétovasága miatt – belekényszerítették egy heteroszexuális dobozba, és ez a folyamat olyan sikeres volt, hogy Salters is a tagadás aktív szereplője lett.
A filmbe illesztett, megrendezett tévéinterjúban Salters hangsúlyozza, hogy ő decens nő lévén mos, főz és takarít a sport mellett, de semmiképp sem feminista, és nem is akar szószólója lenni a nőknek, sem a női boksznak, csak és kizárólag önmagáért áll ki. Salters öntagadó kálváriáját egy pontig következetesen és megnyerően követi le Michôd, aztán a harmadik felvonásnál elkezd döcögni a gépezet. Ekkor Salters túl van a legsikeresebb évein, jól élnek, szép házuk, vagyonuk és sárga Corvette-jük van. Jim Martinból egyre inkább kikívánkozik az ördög, és ahogy az életükben, úgy Christyben is elromlik valami ezen a ponton.
A színésznő (aki a Variety nőket ünneplő gáláján részletesebben is beszélt arról, hogy mit adott neki a szerep) Christyből akarva-akaratlanul is visszaváltozik Sydney Sweeney-vé, és a korábbi stabil játékának helyét – amin tovább erősített az átszabott külső – felváltják a saját sablonjai, mintha csak árnyéka lenne a film első felében hozott figurának. Közben hirtelen a déli akcentusának is annyi, de ezt talán még értjük is, mert eltelt sok év, és Martinék már Floridában élnek ekkor. Mégis olyan, mintha Sweeney hirtelen kiesne a szerepéből, és elkezdene előbújni belőle Cassie az Eufóriából.
Aztán jön a jobbhoroggal felérő tragédia, aminél a nézőnek is emlékeztetnie kell magát, hogy amit lát, az nem a rendező túlzó fantáziájának szüleménye, hanem a torz valóság, amiben Salters élt. Kicsit olyan érzés ez, mint a szomorú sorsú pankrátorcsaládot bemutató Vaskaromnál, ahol rendezői túlzásnak tűnt a sokadik haláleset beillesztése a sztoriba, miközben a készítők inkább kihagytak több tragédiát a filmből.
Ugyan vannak olyan új, eddig feldolgozatlan elemek a történetben, amiket Salters hozzájárulásával emeltek be a filmbe, bizonyos dokumentált részletek még így is kimaradtak a Christyből. Például az, hogy gyerekkorában szexuálisan zaklatta a család egyik barátja, amiről a nő a Fighting for Survival (magyarra fordítva Küzdelem a túlélésért) nevű memoárjában írt.
Az utolsó felvonásra aztán felgyorsulnak az események, és a záró 15 percben mintha sprintelve rohanva végig a rendező a sztorin a feloldozásig: a tárgyalótermi drámára (amikor Salters szembenéz a volt férjével) röpke 1-2 perc jut, a nagy visszatérő meccsre – aminek a végeredményét inkább nem közli a film – pedig szintén ugyanennyi. Ezek felvillanó, hangulatfestő képek, amivel megpróbáltak pontot tenni a fináléra kicsit széteső történet végére, nem a következetesség jelei.
Hogy Salterssé váljon, Sweeney 13 kiló izomtömeget épített fel egy három-négy hónapos intenzív edzéstervvel és szigorú étkezéssel. Látszik, hogy Sweeney komoly erőbedobással dolgozott azért, hogy a lehető leghitelesebb Christy legyen, az pedig, ahogy leizzadva árnyékol a porban egy lakókocsi mellett, tényleg élesebb váltás az élere vasalt Imádlak utálni után. Mégsem merném kijelenteni, hogy ez az a szerep, ami új polcra teszi őt Hollywoodban, a nagy átváltozás önmagában nem garantál művészi áttörést, és nem menti meg a rendezést vagy a forgatókönyvet. A Christy óriási bukó lett az amerikai piacon (nyitóhétvégéjén 1,3 millió dollárt hozott a kasszáknál, ami pocsék szám), és itthon csak egy szűkebb réteghez jutott el a híre.
A Wrap szerint a kétezernél is több moziban bemutatott Christy a 10 legrosszabb nyitóhétvégét produkáló alkotás között szerepel az elmúlt években, a listán alatta lévő három filmet 2020 áprilisa és 2021 májusa közt mutatták be, mikor épp javában tombolt a Covid. Viszonyításképp a Bruce Springsteenről szóló életrajzi film (amit szintén gigantikus buktaként emlegetnek) 9 millió dollárt hozott az első hétvégéjén Amerikában, a Christy még ennek is csak a töredékére volt képes. A Christy kudarca viszont aligha zavarja a filmbe producerként is beszálló Sweeney-t, legalábbis ő ezt sulykolja: „Büszke vagyok. Hogy miért? Mert nem mindig csak a jó számok miatt alkotunk, a kulturális hatás is fontos. És a Christy életem legnagyobb hatású projektje.”
Ez persze nem jelenti azt, hogy a Christyt temetni kéne. Ezt a tragikus sztorit ha máshogy nem, akkor így érdemes megismerni és legalább egyszer látni. Christy Salters figyelmet, elismerést és tiszteletet érdemel, és az szinte sokadrangú kérdés, hogy ezt milyen művészi érzékkel viszi vászonra Sweeney és David Michôd. Valami mégis azt mondatja velem, hogy ideje most egy kicsit parkolópályára tenni az életrajzi filmeket.
A Christy már látható a magyar mozikban.
