Az elmúlt évek horrorfilmes kínálatának és egy átlagos KDNP-ülésnek mintha meglepően nagy lenne az átfedése, már ami a témákat illeti. Mindkettő démonokat lát, mindkettő az egyházra próbál építeni – és egyik helyen sem lennék szívesen a főszereplők helyében. Furcsa zsáner az egyházas horror, de elég népszerű, hiszen tavaly megjelent a mozikban több ördögűzős film, illetve az Apáca-horrorsorozat második része is, és 2024-ben megérkezett egy új apácás horror, a Szeplőtlen (Immaculate).
A Szeplőtlent a thrillerekben és vígjátékokban is utazó Michael Mohan (Kukkolók) rendezte, a főszereplője pedig az Eufóriából ismert, a Saturday Night Live-os fellépése óta a helyes nőképről folyó vitákat generáló Sydney Sweeney. Mellette pedig olyan arcok is felbukkannak a filmben, mint például Álvaro Morte A nagy pénzrablásból. A stáb ismertetéséig könnyen érezhetnénk úgy, hogy ez a film nem lesz rossz, de a történetet megismerve már előjönnek a kételyek.
A Szeplőtlen sztorijában az Amerikából származó Cecilia nővér hosszú utat tesz meg azért, hogy eljusson a tökéletes olasz kolostorba, ahová meghívást kapott. A zárda elsőre is baljósnak tűnik, de aztán hamar kiderül, hogy egyáltalán nem oké ott valami, ugyanis a szüzességi fogadalmát letevő Cecilia másnapra terhes lesz. A második Szűz Máriaként kezelt lány aztán persze idővel rájön, hogy sötét és rémisztő titkokat rejt a kolostor. Menekülne, de akkor már hiába.
Persze nem 2024 találta ki, hogy a magát a tisztaság ősi forrásának tartó egyház remek keret lehet egy horrornak. A gond inkább az, amikor egy film készítői azt érzik, hogy egy apáca, egy kis imádkozás és néhány jumpscarrel felugráló nagybetűs Gonosz elég a sikerhez.
Ciao bella, tutto bene
A Szeplőtlen egy közhelyes üldözési jelenettel nyit, van futkosás, sikítozás, heves zihálás, aztán hirtelen jönnek az apácák. Itt már megtudjuk, hogy ezek az apácák rosszak, és ennyiben ki is merül ez a nyitány, ami sehogy sem kapcsolódik ahhoz a következő 80 perchez, ami még hátravan a filmből.
Ezután megismerjük a főszereplőt, Ceciliát, akit épp hosszasan méregetnek az olasz repülőtéren. A rendőrök szerint az apáca gyanús, mert túl fiatal ahhoz, hogy apáca legyen. Kicsit sajnálkoznak is, hogy egy „ilyen szép nő apáca lesz”, aztán még egyszer úgy átkutatják Ceciliát, hogy hirtelen már nem is világos, hogy Olaszországban vagy Oroszországban vagyunk-e, és hogy a film végére novicsok vagy sátáni megtermékenyülés jár majd Cecíliának. A „ciao” és a „bella” szavak aztán segítenek földrajzilag elhelyezni, hogy mégis hol járhatunk.
Cecilia beköltözik a kolostorba, ezután pedig több ember is megkérdezi, miért választotta az apácaságot. Ő elmondja, hogy szerinte ez nem választás kérdése, ő már azóta tudta, hogy apáca lesz, amióta 12 éves korában beszakadt alatta a jég és hét percre leállt a szíve (de ezt maradandó agykárosodás nélkül megúszta valahogy).
Az apácaság kérdéseit ügyesen feszegeti a film, nemcsak keretként használja az egyházat, hanem foglalkozik is ennek a világnak a fő kérdéseivel. A Szeplőtlen a nem hatásvadász jeleneteiben például meglepően hiteles képet ad egy apácazárda mindennapjairól, ahogy az is jó, hogy Cecilia és barátnője között olyan párbeszédek hangzanak el, mint hogy
„– A plébániám bezárt.
– Miért, rosszat csinált a papotok?”
Amíg a Szeplőtlen nem horror, hanem csak egy egyszerű film, igazából egészen jó kérdéseket feszeget az istenkeresésről, nőiségről, előítéletekről. Aztán az egészet eldobja azért, hogy beletömködje az összes horrorklisét egy filmbe. A jó kérdések helyett inkább a testcsonkítást, vérfröccsenést, fakultatív sikongatásokat adja a nézőnek, miközben hatalmas űrt hagy benne. Azt az érzést, hogy szívesen nézné ezt a filmet, ha a film maga nem akarna inkább a bugyuta horrorelemeknek megfelelni.
A horror
Nagyjából onnan válik zavarossá a film, hogy ez a horrorfilmes erőltetés elkezdődik. Egy kiragadott jelenettel is érzékeltethető ez a zavarosság, amikor például Cecilia lemegy az alagsorba, ahol megszólítja az addig olaszul beszélő apáca angolul, miközben mellettük egy sátánfejű forma imádkozik a Jézus keresztre feszítéséből fennmaradt szöghöz. Cecilia hozzáér ehhez a szöghöz, és hirtelen egy olyan jelenetben találja magát, mintha bevett volna három ekit és ráketaminozott volna egy berlini technobuliban. Aztán lefekszik aludni, de felébred arra, hogy egy nő olaszul beszél mellette és darabokat vagdos a hajából. Felfogni is lehetetlen, hogy mi történik.
Az egész filmen csak az érződik, hogy nagyon, de nagyon ijesztő akar lenni és hajlandó mindent eldobni azért, hogy ez sikerüljön neki. A néző viszont bárhogy próbálkozik, hamar megunja annak a követését, hogy hogyan lesz Ceciliából második Szűz Mária, vagy miért kell neki végignéznie a teljes spanyol inkvizíciót valakin az éjszaka közepén.
Halványan kivehető, hogy a film második fele is állítana valamit arról, ahogy Cecilia elveszíti a kontrollt a saját teste felett. Ha lehámozzuk a rápakolt rétegeket, akkor itt már egy olyan nőt látunk, akinek nincs joga a terhességéről dönteni. Így ez a film valahol a jelenkor abortuszkérdéséről, a nők jogairól is beszél, ráadásul nagyon ügyesen.
„Ha ez nem Isten akarata, akkor miért nem állít meg minket?”
– kérdezi egy ponton a püspök Ceciliától. A film ezekben a részekben ügyesen mutat tükröt a társadalmi vitába a püspökhöz hasonló cinikussággal beleszóló egyháznak és az államnak. Fontos kérdések ezek, kár, hogy egy olyan filmbe van csomagolva, ami elviselhetetlenül rossz.
Jó irány, hogy a Szeplőtlen akar mondani valamit ezekről a témákról, csak kár, hogy nem mer igazán belemenni ezekbe a kérdésekbe, mert inkább arra fókuszál, hogy a szereplői egymást verjék agyon keresztekkel. Így viszont az egészen jól felépített Cecilia karaktere sem hordoz különösebb mélységet. Helyette inkább egy groteszk, emberkísérlet áldozatává váló Szűz Mária lesz belőle, akinek a szenvedéseit kínos nézni.
A Szeplőtlent március 21-től vetítik a magyar mozik.