Két szexi színész és Shakespeare sem elegendő a klasszikus romkom feltámasztásához

A valaha biztos bevételt garantáló romkomok a 2010-es évekre eléggé kiszorultak a mozikból, és bár második otthonra leltek a streamingplatformokon, érezhető a közönség igénye a régi felállás (sztárok, magas produkciós érték, nagyvászon) visszahozására. Ám miközben az aranykornak számító kilencvenes évek romantikus vígjátékai iránt érzett nosztalgia egyre erősödik, Hollywoodban mintha elhagyták volna a bevált receptet, és azóta is emlékezetből próbálkoznának, hogy mitől működtek ezek a filmek.

Az Imádlak utálni papíron tökéletesen megfelel a bevált receptnek: egy jól ismert irodalmi klasszikust (ez esetben a Sok hűhó semmiért című Shakespeare-komédiát) modernizál, a történetét pedig a népszerű „ellenségekből szerelmesek” és „kamu randizás” klisékre építve ágyazza egzotikus környezetbe és időzíti egy konfliktusos esküvő idejére. Főszerepben két jelenleg nagyon népszerű és szép fiatal sztár látható, az Eufóriából és A Fehér Lótuszból ismert Sydney Sweeney, illetve a Top Gun: Maverick ficsúrja, Glen Powell, akit pár évvel ezelőtt pont egy romkom, a netflixes A szerelem asszisztensei tett fel Hollywood térképére. A rendezői székbe a műfajban jártas veterán, Will Gluck (Könnyű nőcske, Barátság extrákkal) ült, aki együtt írta a forgatókönyvet a Nora Ephront inspirációs forrásként megnevező Ilana Wolperttel.

Hiába merítenek a legjobbaktól az alkotók, az Imádlak utálni két alapvető dologban bukik el, amiben Ephron és Shakespeare elég erősek: a karakterépítésben és a szellemességben.

A Sok hűhó semmiért két főszereplőjéről elnevezett Bea (Sweeney) és Ben (Powell) egy kínosan végződő egyéjszakás kaland után nem is akarják látni egymást, de a sors úgy hozza, hogy Bea nővére Ben egyik legjobb barátnőjével házasodik össze, aminek helyszíne ráadásul Ausztrália, így a civódó páros kénytelen sok időt együtt tölteni a több napos esküvői program alatt. Mivel a hangulatot eléggé rombolja az ellenségeskedésük, a násznép kitalálja, hogy össze kell őket hozni. Ez a terv végül sajátos fordulatot vesz: Bea és Ben inkább úgy döntenek, elkezdik tettetni, hogy együtt járnak, ezzel megszabadítva magukat az összeboronálási kísérletektől. Nem mellesleg így Ben féltékennyé teheti, Bea pedig lerázhatja az esküvőre meghívott exét.

Annak ellenére, hogy a film változatos formában megjelenített Shakespeare idézetekkel van megtűzdelve, az alapműnek számító Sok hűhó semmiértet nagyítóval kell keresni a sztoriban. Az nem meglepő, hogy kihagyták a testvérbosszút és a megcsalásos botrányt a történetből: a szintén Shakespeare-re építő 10 dolog, amit utálok benned (A makrancos hölgy) és a Micsoda srác ez a lány (Vízkereszt, vagy amit akartok) is csak azokat az elemeket emelte át, amik működhetnek egy kortárs vígjátékban. Viszont a Sok hűhó semmiért „ellenségekből szerelmesek” főszálát is egészen furcsán használja fel a film. Míg Shakespeare hősei azért szeretnek egymásba, mert barátaik elhitették velük, hogy a másik fél titkon odavan értük, az Imádlak utálniban a násznép terve azonnal elbukik, a komikus szituációkat utána egy teljesen másik felállás, a kamu randizás határozza meg.

Mindezt tekinthetnénk ötletes csavarnak, de mivel az egyik klisé helyett egy másik klisét választ a film, így is nulla meglepetést tartogat. Abból pedig kifejezetten rosszul jön ki, ha párhuzamot vonunk az eredeti műben és a filmben látott páros között. Shakespeare talán két legszellemesebb karaktere Beatrice és Benedek, akik a (korukból is adódó) intellektusuknak köszönhetően rendkívül sziporkázóan oltogatják egymást. Ezzel szemben az eredeti párosnál jóval fiatalabb modernkori Bea és Ben híján vannak mind a jó humorérzéknek és az érdekes személyiségnek is.

Még a film forgatásának idején elkezdtek terjengeni – a színészek által cáfolt – pletykák arról, hogy Sweeney és Powell a valóságban is összeszűrték a levet, de ha volt is köztük bármilyen vonzalom, ebből gyakorlatilag semmit nem sikerült átmenteni a nagyvászonra. Nincs tűz, de még csak szikra se közöttük, sem az ellenségeskedés, sem az egymásba szeretés fázisában. Annak érzékeléséhez, hogy mennyire nincsenek összhangban, nem is kell végigülni a filmet, elég megnézni az erőltetetten csipkelődős promóvideójukat, amit zseniálisan parodizált ki Emma Stone és Nathan Fielder a The Curse című sorozatuk reklámjában.

Nem segíti a helyzetüket a gyenge forgatókönyv sem, ami bosszantóan ostobának állítja be a karaktereiket, és annak ellenére, hogy két rendkívül jó adottságokkal rendelkező színészről van szó, még csak nem is különösebben szexi a film.

Az Imádlak utálni alkalmatlan arra, hogy visszahozza a romkomok régi fényét, viszont hiányosságai ellenére legalább elmondható róla, hogy nézhető – sőt, helyenként egészen szórakoztató. Mivel tavaly a Reese Witherspoon és Ashton Kutcher főszereplésével készült netflixes Nálad vagy nálam? című borzalomról írt kritikámban azért könyörögtem, hogy legalább nézhető romkomok készüljenek már, úgy helyes, hogy az Imádlak utálni ezen érdemét kiemeljem. Nem vállalhatatlan, juhé!

A forgatókönyv ugyan elég lapos, de könnyen fel tudnék idézni belőle 3-4 igazán jó és tucatnyi egész jó poént. A mellékszereplők között van néhány remek találat, köztük az örömapákat játszó Dermot Mulroney és Bryan Brown, illetve a jegyeseket alakító Alexandra Shipp és Hadley Robinson, akik egyébként sokkal szerethetőbb páros, mint a főszereplők. A film ötletei lehet, hogy olcsók, de a látvány legalább nem az: a januári letargia idején jóleső érzés eltölteni egy kis időt a napsütötte ausztrál tengerparton, és kifejezetten üdítő valódi egzotikus helyszíneket látni, a streamingen megszokott CGI hátterek helyett.

Mivel a léc iszonyú alacsonyan van jelenleg, az Imádlak utálni meg tudja ugrani azt, de azért ez még mindig nagyon messze van a jó romkomoktól. Hiába halmozza egymásra az összes műfaji klisét, végső soron kong az ürességtől. Ezen a ponton már nem vagyok benne biztos, hogy megéri lélegeztetőgépen tartani ezt a műfajt, vagy ideje beletörődni, hogy már nem jön vissza.

Az Imádlak utálni január 18-tól látható a mozikban.